Too ​Late – Túl késő 84% 591 csillagozás

Akárhányszor Colleen kiad egy új könyvet, mindig azt hallom, hogy „ez más, mint amit eddig írt”, hogy „eltér a megszokottól”. És igen, ennél a könyvénél is ezt hallottam, viszont eddig sosem éreztem, hogy ez igaz lenne. Hiszen szerintem Colleen könyvei mind különlegesek és egyediek. Egyikre se tudnám azt mondani, hogy hasonlít a másikra, számomra mindegyik más, ahogy a Too Late is. És pont ezt szeretem az írónőben. Viszont mégis ez az első alkalom, hogy nem adok az egyik könyvére 5 csillagot.
A téma, amit CoHo boncolgat most is nagyon fájdalmas és fontos. Amikor nekikezdtem a könyvnek, mindjárt imádtam. Sloan tényleg a poklot járja meg Asa mellett, hiába szereti őt a srác.

Sloan csak szenved, és tűr, Asa a nagy gonosz farkas, Luke pedig a megmentő fehér lovon. Ilyen egyszerűnek tűnik, nem?! Én mégis teljesen össze vagyok zavarodva, mert az a baj, hogy én egyik szereplőt sem tudtam igazán megszeretni.
Egyszerre sajnáltam és utáltam Asat.
Sloant sajnáltam, de sokszor idegesített.
Luke pedig… tényleg elég szar a munkájában.
A könyvet addig a részig imádtam, amíg vége nem lett. Aztán jött az epilógus, majd az epilógus epilógusa, visszatekintés, újra a jelenben… és ott már úgy éreztem, hogy nekem ez túl sok. Szerintem fölösleges volt már ezt túlbonyolítani, és végül spoiler De szerintem, azzal kellett volna befejezni a sztorit, amikor spoiler Ha Luke hagyta volna, szerintem az sokkal megrázóbb lezárás lett volna.

Sosem az áldozat hibája, ami vele történt, ezért én nem is hibáztatom semmiért Sloant, de azt le kell írnom, hogy azért egy picit csalódtam benne. Azt hittem végül majd a talpára áll, kiáll Asa ellen, és foggal-körömmel fog harcolni. Ehelyett, csak tűrt. Tudom, hogy félt, és nem csak a saját életéért, de engem mérhetetlenül elszomorított, hogy nem mondott semmit. Sloan sose mondott semmit. Sosem állt ki magáért. Sosem volt elég bátor.

Tényleg össze-vissza repkednek az érzéseim, gondolataim ezzel a könyvvel kapcsolatban, mert ahogy ezt most leírtam, elég szarul érzem magam, de ez az igazság. És mégis, mégis, mégis… Nem tudom. Lehet azért ilyen kusza a történet, szereplők, mert ez „csak” egy hobbi sztorinak indult. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy tetszett, de ott az a sok mégis, és, de, mi lett volna ha…

8 nap.
Senkinek sem kívánom.

Ugyebár sokmindenkinek 5 csillag ez. Legyen.
Én úgy vagyok vele, hogy másmilyenek vagyunk.
De.
Miaza.
Jó büdös franc volt ez?

Mindenen átrágom magam. Olvastam már romantikusat, erotikusat, thrillert, horrort, belekóstoltam még a fantasyba is.
Na de ez…
Mit lehet ezen szeretni?

Leírom amit gondolok, és soha nem akarom látni ezt a könyvet. Aki még nem olvasta, az kerülje ezt az értékelést. SPOILERRR!

Kapunk egy hülye p.csa lányt, aki hülye, mert az. Visszamegy Asahoz, akit forró parázsra kellene fektetni.
1. Ki veszi be azt a maszlagot, hogy spoiler
Ki hitte ezt el?? Ez a hülye p.csa.
2. Amikor ez a nem embernek létrehozott Asa, rácsimpaszkodott már az elején erre a hülyére, és már az első este spoiler Hogy? Miért nem döfött bele valamit, és menekült el? Miért?
3. A kedvencem.. Jön ez a Luky Luke gyerek. Ő most akkor spoiler volt? vagy cirkuszi bolond?
Merthogy Asa is egy aberált beteg, ez vitathatatlan. De hogy ez a Luke pár nap/hét alatt ennyire elgyengül egy p.náért. Miből volt neki? Aranyból?
És hát.. hogy lebukott a kis piszkos. Fergeteges!
4. Őszintén. Engem a borító vett meg kilóra. Most tagadhatnánk. De. Hány 18 év alatti olvassa-olvasta/akarja majd ezt olvasni? Nem akarom hogy a kezetekbe vegyétek.
Én olvastam ennél betegebbet, a való világ mégbetegebb, ez a könyv is az.
De. Hihetetlen, szappanopera, vicc ez a történet.
Ugorjunk.
5.- 6. Amikor ez az aberált bemmocskolja ha lehet minden áldott nap Sloant, ő meg hagyja, mert baj van neki is az agyával, szóval telik az idő, megjelenik Carter, spoiler
..6. spoiler

Tudjátok meg, hogy spoiler

45. fejezet.
Vége.
Epilógus.
Prológus.
Az Epilógus Epilógusa.
468.oldal.

Túlírt. Szappanopera. Elviselhetetlen, hígagyú szereplőkkel.
És nincs szívem. Egyiket sem tudtam megkedvelni.
Nem a gyerekkori traumákra kell ezt fogni.
Mind a kis valójában valamilyen szinten beteg.

Nem ajánlom.

A világ nem tartozik nekünk semmivel. Elfogadjuk , amit kapunk, és megpróbálunk kezdeni vele valamit. De te elfogadtad, amit kaptál, leszartad, és még többet vártál.

CoHo vitathatatlanul zseniális. A történetei sohasem sablonosak, mindig elgondolkodtatnak, és szíven ütnek.
Annyira izgultam Sloanért, és Carterért, hogy majd egy napig nem is mertem kinyitni a könyvet. Ennyire talán még soha nem aggódtam szereplőkért.
Asát Sloan szemén keresztül láttam, és hozzá hasonlóan valahol mélyen szerettem a benne élő kisfiút. Nagyon sajnáltam, hogy ilyen élet jutott neki, és ezzé az emberré formálta az spoiler. Nem hiszem, hogy lett volna lehetősége arra, hogy Carterhez hasonló férfi váljon belőle, mert neki már a születésénél eldőlt a sorsa. Hiszek abban, hogy nagy mértékben a családunk, a környezetünk határozza meg, milyen emberek leszünk.
spoiler

Végre egy újabb csodálatos CoHo könyvet dédelgethettünk, valamint merülhettünk bele, ám ez most merőben egy picit új oldala az írónőnek, hiszen sokkal komolyabbra, sötétebbre, s ahogy a címke mutatja, kicsit thiller-szerűre sikeredett ez a történet. Nagyon kíváncsivá tett a dolog, és örülök, hogy a kiadó ilyen gyönyörű kiadásban hozta el nekünk.

Sloan karaktere elég érdekes volt, néha együtt éreztem vele, néha pedig legszívesebben jól megráztam volna hogy észhez térjen. Előfordult, hogy felelőtlen és gyerekes döntéseket hozott, ugyanakkor sajnáltam, amiért ilyen nehéz volt a helyzete és nem tudott elmenekülni.
Asa volt itt a legösszetettebb karakter, az írónő igazán körülírta őt, beleláthattunk a gondolataiba, az érzéseibe, és valljuk be, elég ijesztő volt a dolog. Vagyis inkább belegondolni abba, hogy tényleg vannak ilyen emberek, köztünk járnak, talán mellettünk élnek, talán mindennap találkozunk velük, hiszen nem tudhatjuk, kinek mi jár az eszében, vagy hogy mennyire van elborulva az agya. Ahogyan már sokan mondták előttem, ő tényleg az a személy, akit egyszerre sajnálsz és utálsz.

Carter…Carter… annyira buta vagy, úgy megvernélek! :D Olyan szépen haladtál, erre elrontod?! Pasik… A kis bökkenő ellenére nagyon megszerettem a srácot, jószívű, jóakaró és törődő ember, ritka egy ilyen közegben. Az én szívemet is megolvasztotta egy picikét, mindig nagyon vártam a közös tiltott perceket, amiket loptak a veszély ellenére is.

A történet folyamatosan pörög, a rövid, folyton váltakozó fejezetek miatt egyszerűen nem tudod letenni a könyvet, és mindig jön valami fordulat, ami miatt még egy aztán még egy oldalt szeretnél olvasni. Végig feszültség övezi a történetet, érezzük, hogy valami nagyon nem lesz oké, de közben mégis várjuk, hogy történjen már végre valami jó…!

Bővebben a blogomon: https://konyvmaniablog.blogspot.com/2019/01/colleen-hoo…

Sokaknak nem tetszett annyira ez a könyv, mint az írónő többi műve. Teljesen megértem ezeket a személyeket, mert annyira más volt, hogy jó ideig én sem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Aztán azon kaptam magam, hogy a CoHo-hatás érvényesül, miszerint nem bírom letenni a könyvet. Nem vagyok otthon a műfajokban, nem tudom, hogy ez mennyiben minősül thrillernek, de hogy nálam bejött a feszültségkeltés, az biztos!
Tetszett, hogy annyira váltott szemszögű volt a történet, hogy hármójukon keresztül ismerhettük meg. Azt nem mondom, hogy jól, mert sok-sok kérdőjel maradt bennem még így is, főleg Carter személyét, munkáját illetően. Sokat igazából nem tudtunk meg róla. :'D
Sloan-t sokan támadják a döntéseiért. Én valahol meg tudom őt érteni. Nem mondom, hogy egyetértek vele, de megértem, hogy mit miért csinált. spoiler
Asa karakterét nem értettem. Valószínűleg én vagyok az idióta, de ő most akkor spoiler
A legnagyobb problémát az olvasók számára az epilógus epilógusa okozta. Direkt nem olvastam értékeléseket, így ez meglepetésként ért. Szerencsére még a történet olvasása közben sikerült felfedeznem, hogy a fő szál nem addig tart, ameddig lapok vannak a könyvben, így nem ért akkora csalódás.
Összességében nagyon érződik rajta, hogy eredetileg csak szimplán a rajongóknak írt történet volt ez. Nem mondom, hogy nem kellett volna kiadni, mert nekem tetszett, angolul pedig esélyem sem lett volna elolvasni a művet. Sokkal izgalmasabb lehetett azoknak, akik folyamatosan olvasták, ahogy az írónő publikálta. Így az ilyen fajta varázsából vesztett. A könyvben jobb lett volna, ha módosítanak a sorrenden, így nem támadnák az epilógus epilógusáért meg ilyenek.
Nem lesz kedvenc CoHo könyv, de azért nem is olyan rossz, mint sokan mondják. :)

CoHo az eredeti ötleteiről híres és ez most sem maradt el. Mint mindig, most is imádtam a stílusát. Szerintem nagyon jól áll neki a thriller műfaja, ugyanis zseniálisan tudott feszültséget teremteni. Olvasás közben magával ragadott a cselekmény és a szereplőkkel együtt izgultam. A karakteralkotásnál is ismét megmutatta, hogy mire képes. Sloannak és Lukenak szurkoltam, hogy sikerüljön kiszabadulniuk szorult helyzetükből, hisz a lány már nagyon megérdemelte a boldogságot. Nagyon szerettem a közös játékukat is spoiler. Viszont nem minden cselekedetükkel értettem egyet spoiler. Asa sokak kedvence, én viszont kimondottan utáltam. Megértem, hogy nehéz gyerekkora volt, megértem, hogy emiatt nagyon ragaszkodott Sloanhoz, megértem, hogy a betegsége is közrejátszott… de amit leművelt spoiler az szerintem akkor sem normális és megbocsátható, hiába hivatkozunk az előbb említett dolgokra. Ha többet meg tudtunk volna róla, akkor talán picivel jobban együttéreztem volna vele, de akkor sem tudtam volna igazán megkedvelni.
A regény talán legnagyobb gyengeségének a sok epilógust érzem. Megértem, hogy úgy adta ki, ahogy Wattpaden volt, de szerintem az már nem lett volna olyan nagy változtatás, ha nem zárja le a történetet a könyv felénél és így nem folytatta volna millió epilógussal. Ezzel nem nagyon tudtam mit kezdeni.
Remélem, hogy CoHo megmarad ennél a romantikus thriller vonalnál és több ilyen könyvet is olvashatunk tőle.

„A világ nem tartozik nekünk semmivel. Elfogadjuk, amit kapunk, és megpróbálunk kezdeni vele valamit.”

Néha leül az ember, haladni akar a dolgaival, összeszedni magát – mondjuk behozni a lemaradását egy értékeléssel, vagy folytatni egy regényt –, de talán ti is éreztétek már azt, hogy ilyenkor mindent csináltok, csak azt nem, amit kéne. Takarítotok, képeket nézegettek, esetleg megnyittok egy üres Word dokumentumot, és céltalanul elkezdetek pötyögni valami újat, valami elterelőt, valami kikapcsolót… valamit, amit az agyatok éppen produkálni tud. Nem tudom, nektek ismerős-e ez. De Colleen Hoovernek bizonyára, ugyanis ironikus módon éppen így, egy regényírás mellé beiktatott kis „játék” eredményeképp született meg írói karrierjének talán legkiemelkedőbb darabja. A legütősebb. Legkegyetlenebb. Legsötétebb. Legbetegebb könyve. És amúgy félelmetes belegondolni, hogy valaki agya „kikapcsolt” állapotban képes összehozni egy olyan dinamikus, összetett és aprólékosan életre keltett történetet, amilyet sokan teljes erőbedobással se tudnánk. A Túl késő cirka 500 oldala alatt minden rendben volt: a karakterek kidolgozottsága, háttere, viselkedésük pszichológiája, a cselekmény íve, az akció és romantika elegye, a fordulatok, a szépség és kegyetlenség váltakozása, a felmerülő erkölcsi kérdések, a humor… egyszerűen minden. Azt hiszem $@!% kókusztortástul és mindenestül új kedvenc Hoover könyvet avattam, szóval idegeket készíteni erre a kemény menetre: és olvassátok!

Teljes értékelésemet a könyvről a blogomon olvashatjátok: http://neverletmegobyviranna.blogspot.com/2018/12/colle…

CoHo neve szinte 100%-os garancia a jó könyvre. Fülszövegre már nem emlékeztem, címkéket pedig nem nagyon nézem meg az olvasások előtt. Hát jött is az első oldal után a nagy pislogás, aztán pedig sorra faltam az oldalakat. Szeretem CoHo tipikus romantikus, rózsaszín, csillámporos könyveit is, de azt hiszem, hogy ez lesz tőle messze az egyik nagy kedvencem.
Zseniálisan keveri a kártyákat. Amikor azt hittem, hogy minden oké, minden szálat értek és tudom mi lesz a következő oldalon, akkor jött egy újabb csavar, egy másik fordulat, amikor is megint csak pislogtam, hogy váááááooooo!
Letehetetlen és garantáltan újraolvasós könyv. Én egyébként simán rányomnám a rázós pöttyöt a rubin helyett. :D

Évek óta imádom az írónőt, de ettől a könyvétől valamiért annyira ódzkodtam, hogy angolul nem mertem elolvasni. Olvastam róla korábba ezt, azt és nagyon úgy jött le, hogy talán ez a könyv az írónő eddigi legmegosztóbb könyve. Most legalább kiderült, hogy nem kellett volna tartanom tőle, ugyanis nem volt rossz. Persze kedvenc se lett, hiszen olvastam már tőle sokkal jobb, vagy akár szerethetőbb könyveket is, szerethetőbb szereplőkkel. Azt hiszem, ez volt a könyv legnagyobb baja; a szereplők.
Egyébként határozottan más volt, mint a többi YA könyve és szeretem, ha egy történet nem lineáris. Ez viszont mindenképpen pozitív pont. De voltak ettől sokkal jobb könyvei, ha a többi könyvéhez viszonyítok… spoiler,

Coleen Hoover bebizonyította, hogy nem csak a szimplán romantikus történetekben jó.

Az egész könyvet egy baljós hangulat lengi körül, ahogyan kibontakozik Asa és Sloan „szerelme”. Asa egy beteg, pszichopata állat, aki azért viselkedik úgy, ahogyan, mert gyermekkora nem volt a legfényesebb. Néha sajnáltam, és a szívem szakadt meg érte, máskor viszont gyűlölten a sok szörnyűség miatt, amit elkövetett. Végtelenül ravasz és okos srác.

Mellete ott van Sloan, akit nem tudtam hibáztatni azért, mert csak szónélkül tűrt. Szerintem a helyében mi sem tettünk volna másként. Átéreztem a szenvedését. Szerencséjére volt egy megmentője, ami a való életben nem sok nőnek adatik meg sajnos.

Carter vagy Luke egy tüneményes srác, mégsem tudtam őt megkedvelni. Jó volt, hogy volt, de én nem éreztem benne semmi extrát, bár ezt Asa mellett nehéz is lett volna.

Összeségében ez egy nagyon jól megírt történet, tele izgalommal és borzalommal. Ajánlom azoknak, akik hozzám hasonlóan nem elégszenek meg a sima romantikával, kell nekik egy kis plusz. Egy biztos, többet fogok Coleen Hoovertől olvasni, hiszen nagyon ért ahhoz, amit csinál. Ötcsillagos történet!