Point ​of Retreat – Visszavonuló (Szívcsapás 2.) 88% 680 csillagozás

Sok mindenre számítottam, de erre nem igazán. Soha se szoktam könnyezni, vagy elsírni magam egy könyvön, de néhány rész igen is könnyeket csalt szemeimbe. Már az első rész is kicsit felkavarta az érzelmeimet, de a Visszavonuló egyenesen elszomorított. S bár a Szívcsapás a kedvecemmé vált, de meg merem kockáztatni, hogy a Visszavonuló még az első résznél is jobb . És nem csak azért, mert az egész történet Will szemszögéből olvasható (aminek nagyon, de nagyon örültem, hiszen már rég kíváncsi voltam a gondolataira). Ebben a kötetben ugyanis egy új szereplő érkezik, aki nyers modorával, szókimondó énjével színt vitt az egészbe. Igen, aki már olvasta a könyvet szerintem rájött, hogy egy tizenegy éves kislányról beszélek, aki nem más, mint Kiersten. Komolyan, ő volt az egyik kedvenc karakterem az édesanyjával, Sherryvel egyetembe.
Bővebben: http://konyvekmindenhol.blogspot.sk/2017/01/colleen-hoo…

Rögtön az első rész után kezdtem bele, és egyszerűen nem tudtam letenni. Addig nem tudtam elaludni, amíg nem olvastam végig.
Kicsit más volt a stílus, hiszen most Will szemszögéből élhettük át az eseményeket. Több bonyodalom is nehezíti az életüket, mégis kitartanak egymás mellett, ami csodálatra méltó. Kíváncsi vagyok, hogy a való életben hányan bírnák ki, amin ők keresztül mennek.
És itt nem csak spoiler
Érzelmi hullámvasút volt számomra ez a könyv. Hol nevettem, hol sírtam. Szerettem, mikor felbukkantak spoiler
A második rész ijesztő volt. Sejteni lehetett, hogy mi lesz a befejezés, de mégis annyira izgultam, hogy nem tudtam letenni anélkül, hogy tudnám, mi lesz.
Szerettem Kel és Caulder barátságát, örülök, hogy ez a két srác ott van egymásnak minden bajban.
Kiersten zseniális volt, az édesanyjával egyetemben. Nagy kedvenceim lettek ők is.

Nem ez volt az első, és van egy olyan sejtésem, hogy nem is utolsó CoHo könyv, amit ezzel a gondolattal csuktam be: Ez a kedvenc könyvem az írónőtől. Elfogultnak tűnhetek, de nem szabadkozok. Imádom a történeteit!
Élmény volt Will szemszögéből olvasni a folytatást. Ő a Tökéletes Jófiú mintapéldánya, ha lehetséges egyáltalán, még jobban beleszerettem. Volt pár dolog, ami nem ért meglepetésként (főleg az exbarátnő felbukkanása után), de voltak váratlan történések is. Julia kis csillagjaitól mindig könny szökött a szemembe, Kel, Caulder és persze Kiersten pedig mosolyt csaltak az arcomra. Lake kis hisztije borzolta az idegeimet, de sosem tudnék haragudni rá!
Az én fénypontom: amikor először kézbe vettem a könyvet.
A mélypontom: Ööö…olyan nem volt. Imádtam az elejétől a végéig.

Imádom az egész könyvet. Teljesen más értelmet adott a történetnek, hogy Will szemszögéből lett megírva. Úgy éreztem mintha egy hullámvasúton ülnék, volt ahol nevettem, volt ahol izgultam, és volt ahol szomorú volt, és féltem, hogy végül nem sikerül megbeszélniük és nem békülnek ki. De a végére minden megoldódott.

Ez a második rész, ha lehet, akkor még jobban tetszett, mint az első. Will szemszögéből íródott, annyira jó volt olvasni az ő gondolatait és a terveit, amelyekkel bizonyítani akart Lake-nek, ez a srác az egyik legkedveltebb karakterem a sorozatból. Ebben a részben megjelentek új szereplők is a régiek mellett. Pl. Kiersten, akit egykettőre sikerült nagyon-nagyon megkedvelnem, ahogy az anyukáját is. Kel és Caulder továbbra is nagyon aranyosak, olyan jó, hogy így egymásra találtak a nehéz időkben és szinte már egymás testvéreivé, nem csak legjobb barátaivá váltak. ColHo bámulatos módon képes rázós dolgokról írni és azokat teljesen hűen visszaadni, remélem, sok-sok ilyen jó történettel lep majd még meg minket.

Papírzsepi kötelező ennél is! Igaz nem annyi, mint a Szívcsapásnál, de azért suokeehes. Három ilyen rész volt nálam, ami eltörte a mécsest spoiler. Sokat nevettem rajta, főleg a pillangózás tetszett na meg a mgotte rejlő tartalom. Imádtam benne a nagyszájú, minden lében kanál Kierstent, valami hihetetlen eszméletlen a csaj :D Az elején rosszul érzetem magam, hogy kicsit megutáltam Laket, de a nagyon nyálas részeknél sokat nyafogott. Értem én, hogy szerelmes, de nem kell átmenni spoiler. Utána viszont újra visszatért az a vagány és tudatos lány, akit az első részben megkedveltem. Willt imádom, olyan mint egy gondoskodó apa a fiúk felett, de a néha ezt Lake felé is éreztem. Ez néha zavart. De amúgy spoiler jó kis történet!!

Még mindig iszonyatosan jó. A Szívcsapáson nem tesz túl, viszont a Visszavonuló is egészen a lelkedig hatol.
Nagyon jó volt, hogy most az egész történetet Will szemszögén át láthattuk. Így viszont volt, hogy nem igazán értettem Lake miért nem biztos Will iránta való érzéseiben.
Ebbõl a részbõl sem hiányozhatott a drámai jelenet, ami tényleg szörnyū volt. Nem igaz, hogy a két fiatalnak tényleg ennyit kell szenvednie.
Layken anyukájának üzenetei nagyon tetszettek. Megható, hogy mi mindenre gondolt :)
A végén Caulder slam verse volt a fénypontom. Nem csoda, hogy Will nem bírta sírás nélkül.
Akinek tetszett az elsõ rész, mindenképpen olvassa el ezt is, nem fog csalódni benne.
Colleen Hoover, tényleg imádlak.

Odáig vagyok a sztoriért, a szereplőkért, a regény fénypontjaiért és a mélypontjaiért is. Kellemes kikapcsolódás volt, jó volt ismét elmerülni Will és Layken történetében. Mondanám, hogy unalmas volt ismét a tipródásaikat, a slam verseiket, a kis társaság közös bolondozásait, de hazudnék – pont erre volt most szükségem. ^.^

Annyival jobban tetszett ez a rész, hogy Will szemszögéből meséli tovább a történetet az írónő és én jobban szeretem a férfi nézőpontból (tovább)írt sztorikat olvasni. Lehet, hogy jobb lett volna újraolvasni előtte a Szívcsapást, hogy friss élményekkel vágjak bele ebbe a könyvbe, de oda se neki – hamar belerázódtam.

Az én „mélypontom”: A 191. oldal… Ezer meg egy dolog futott végig rajtam, első helyen azzal, hogy mindjárt elsírom magam.

Fénypontom (és kedvencem): Will.

Bővebben: http://hagyjatokolvasok.blogspot.hu/2016/05/colleen-hoo…

Hát… Nekem az első rész sokkal jobban tetszett…
Kikészített ez a felesleges szenvedés. Nagyon bosszantott, hogy nem tudtak felnőttek módjára viselkedni… Layken meg nem kicsit volt önző újfent… Ha valakit tényleg szeretünk, arra legalább méltatjuk, hogy meghallgassuk (szerintem) és nem durcizunk napokig…
Az a része nagyon szép volt, amikor visszahódította Will Laykent, feldobta a történetet.
Elég izgalmas lett a vége, de a közepe nekem sokat rontott az összképen :/

Nagyon húztam ezt az értékelést, nem akaródzott megírni. Nem akartam lehúzni ezt a könyvet, mert sok mindent adott nekem. Megszeretette velem a slamet, nagyon bírtam benne Hoover humorát, a szereplők zömét is kedveltem, de akkor sem tudtam elfelejteni azt a szót, ami ennek a könyvnek az olvasása közben motoszkált a fejemben, ez pedig a 'Minek?' volt. Az egész kötet arról szólt, hogy akkor most ne csináljuk, vagy csináljuk, majd jött egy csavar, ami szerintem teljesen felesleges volt. Oké, át tudják ezt is vészelni, szeretik egymást, de nem adott semmi többet számomra. A szereplők egy kicsit árnyalva lettek a szememben, de ez a legtöbb, amit fel tudnék sorolni.
Értem én, hogy miért szeretik a könyvet az emberek, tényleg szép, ahogy átvészelik a rossz időket Willék, de én többet vártam Hoovertól. Ez a kötet csalódás volt a számomra, sokat kellett a Reményvesztettre gondolnom, ha nem akartam, hogy végképp elmenjen a kedvem az írónőtől.