„My choice helped me realize that sometimes the hardest decisions a person can make will most likely lead to the best outcomes.”
Ahogy a könyv elején fogalmaz az írónő, a booktok miatt íródott ez a könyv, ami sajnos érződik is rajta. Nem tudtam annyira belemerülni, mint az It ends with us-ba negyedjére is, a közepén nagyon leült a történet és egy helyben totyorogtunk, ami nem jellemző CoHo-ra. Ezen kívül persze megvoltak a „szokásos” dolgok az írónőtől, a humort kivéve. Az All Your Perfects-el megmutatta az írónő, hogy a happy end után is történik ez-az, amit jól meg lehet írni, nem tudom itt mi történt, ami miatt kicsit félrecsúszott a történet.
A fizikai és lelki bántalmazás még mindig nem vicc – pláne nem, ha gyerekek felé irányul – , és igen, több embernek kellene a sarkára állnia és azt tennie, amit Lily-nek. Viszont vannak helyzetek, amikor nem lehet „ennyire egyszerűen” megszabadulni ettől, mert félünk a következményektől és a magányosságtól.
Atlast és Lily-t kísérti a múltja és az ember(ek), aki(k) – így, vagy úgy – fájdalmat okoztak/okoznak nekik. Mindketten próbálnak túllendülni ezeken ahogy tőlük telik eleinte külön-külön, majd együtt – ez egyébként jó lépés volt, csak pont a végén jött a képbe amitől kicsit összecsapottnak éreztem az utolsó fejezeteket.
Lily-vel kapcsolatban nem sok újdonság ért, bár érdekes volt látni a küzdelmét amikor erővel kellett visszafogni magát nehogy spoiler Az ezzel, és gyerekfelügyelettel kapcsolatos dilemmáját egyik oldalról értettem, másikról nem, de persze nehéz ebben állást foglalni, főleg kívülállóként.
Atlas múltja valamilyen szinten mélyen érintett, közben pedig volt egy oldala, amit nem igazán sikerült megszeretnem most sem. Úgy gondolom ennek az az oka, hogy sokkal jobban tudok vele azonosulni, mint szeretnék, tükröt mutat, amibe szívem szerint sosem néznék bele. De ezen kívül is volt valami a karakterében, ami nekem egy sötét folt. Mintha ismerném valahonnan, de közben nem igazán tudom milyen személyiség. Nagyon a traumára fókuszált vele kapcsolatban az írónő, így nekem ez eléggé eltorzította a karakterét.
A leveleket soknak éreztem. Értem miért kerültek bele a könyvbe, de fejezteket tettek ki, amikhez Atlas nem sokat adott hozzá.
Sutton és Josh felbukkanásán nem igazán lepődtem bár azt értékeltem, hogy harcolt utóbbiért és kirángatta a toxikus környezetből, ezzel valamilyen helyretéve Suttont. off
Josh nagyon jópofa karakter, – kicsit Gavin-re emlékeztetett a Csokoladéimádók sorozatból :D – , annak ellenére, hogy a felbukkanása nem lepett meg igazán feldobta a könyvet.
Emerson nagyon cuki volt, bár picit kiaknázatlan lehetőségnek éreztem spoiler Tudom, hogy ezzel, és a könyv végi jelenettel azt akarta tükrözni az írónő, hogy a családhoz nem feltétlen köt a vér, – amivel egyet is értek bizonyos szinten – de akkor is túl kegyetlennek éreztem ezt. Ha Lily és Atlas megkapta a happy endjét Ryle miért nem? Vagy legalább valami infó, hogy mi lett vele? Azt is hiányoltam, hogy Ryle múltjába, a terápiájába nem ásott bele egy picit jobban az írónő.
Ryle egy teljesen új oldalát ismertem meg és egyre jobban Lily pártjára álltam annak ellenére, hogy imádtam eleinte Ryle-t, amíg meg nem történtek azok a bizonyos jelenetek. Viszont tartom magam ahhoz, hogy ő is megérdemelt volna pár fejezetet akár a múltja, vagy jövője szempontjából.
„Sometimes people think if they love a broken person enough, they can be what finally repairs them, but the problem with that is the other person just ends up broken, too.”
Összességében tetszett, de egy kicsit részletesebb magyarázatot vártam néhány dologra, amiket nem feltétlen kaptam meg. Hiányzott a humor és az a picike pszichológiai vonatkozású szál, amit annyira szeretek az írónő könyveiben.