A tengerészek még a mezőgazdasági munkásoknál is alacsonyabb szinten álltak Anglia társadalmi hierarchiájában. A történész David Ogg szerint úgy bántak velük, mint akik „alig különböznek a bűnözőktől „ (98), és aXVIII. századi esszéista és kritikus, Samuel Johnson szerint is ugyanaz jutott osztályrészül nekik, mint a raboknak, csak ráadásként hozzájött a vízbefúlás lehetősége is. (99)
A matróz mesterség rendkívül kockázatos volt. Sérvet kaphattak a hordókba pakolt nehéz terhek kézi szállítása közben, ráadásul, ha a hordók időnként elszabadultak, levihették a rakodók ujját, vagy összezúzhatták a lábaikat. (100) Az úton rendszeresen meg kellett igazítani a hajó vászonvitorláit, vagy kötelekkel a fedélzetről, vagy magasra, az árbocra mászva. „Gyakran felébresztettek minket, alig fél óra alvás után, és félig ébren, félig álomban, egyik lábunkon cipővel, a másikkal mezítláb fel kellett másznunk a főárboc vagy az orrárboc tetejére, leszedni a felső vitorlákat – emlékezett vissza Edward Barlow tengerész 1703-ban. – Viharos időben, amikor a hajó úgy dülöngélt és hánykolódott, mintha egy nagy malomkő gurulna egyik oldalról a másikra, be [kellett] vonnunk és rögzítenünk a vitorlát, miközben fölöttünk az ég, alattunk a víz, a leendő hullámsírunk kavargott odalent.” (101) Egyesek a halálba zuhantak, másokat a felcsapó víz mosott le a fedélzetről, vagy a lezuhanó vitorlázat csapott agyon. (102)
A tengerészek a hideg ellen gyapjúruhát viseltek, a vízpermet és az eső ellen pedig bőrsapkát és kátránnyal bevont kabátot. (103) Nem volt ritka, hogy télen több napot töltöttek ugyanabban az átázott ruhában, és emiatt megbetegedtek vagy meghaltak. A trópusi területeken ing nélkül dolgoztak, minek köszönhetően a bőrük erősen leégett.[…]
A hajó belseje sem nyújtott jobb menedéket. A kereskedelmi hajók legénységét egy közös kabinba zsúfolták össze a hajó orr-részében, ahol az ingadozás a legerősebb volt. Sűrűn, tömött sorokban aludtak a függőágyaikon a sötét és gyengén szellőző helyiségben, amely bűzlött a hajófenék alján összegyűlt víztől és a mosdatlan testektől. Hemzsegtek a szalmonellafertőzést, tífuszt, pestist és egyéb betegségeket terjesztő tetvek, patkányok és csótányok. […]
Az ételek szó szerint gyomorforgatóak voltak. A tengerészek étrendjében alapvetőnek számító sózott marha- és disznóhús legjobb esetben szárazon és keményen került ki a hordókból, rosszabb esetben pedig rohadtan és kukacosan. Becsukták a szemüket, mielőtt beleharaptak a „penészes és bűzlős" kétszersültbe, hogy ne lássák a bennük nyüzsgő férgeket és zsizsikeket. Néhány tengeren töltött hét után az édesvízkészlet bezöldült és megbüdösödött, ami tovább rontott a hasmenéssel és véres széklettel járó járványokon. A matrózok víz helyett inkább alkoholt ittak, mégpedig hatalmas mennyiségben. A Királyi Haditengerészet minden férfinak fél pint rumot és egy gallon sört adott ellátmányként naponta, ami azt jelentette, hogy a legénység az idő legnagyobb részében részeg volt. (107)
58-59. oldal