Zsendülő ​vetés 78% 33 csillagozás

A Zsendülő vetés címe rögződött egykoron memóriámban, de tizenévesként nem olvastam a könyvet. Nemrég jutányos áron vásároltam, mint kirándulás a "romantikus regény” világába. Időskori kíváncsiság volt az indíték. Két gyermekből két vágyakozó fiatal válik a könyv lapjain, de jön egy harmadik, egy „tanítónéni”. Colette olyan finoman érzékeltette a testiséget, hogy sokáig nem is tudtam csak sejtettem, hogy történt valami a fiú és a nő között. Majd eljön a beteljesülés is. A XX. század elején, a Nagy Háború után az olvasók még felháborodtak a csábításon, amelyet ma már rezignáltan „az élet részének” tekintünk. Majd 100 éve írott mű. A könyvvel Vera kívánt sok boldogságot egy ismeretlennek 1958 június 26-án. Már ez is 61 éve volt, erkölcsi felfogásunk – megengedően – jelentősen változott, amelyet példáznak PNL történetei is. Mégis: üdítő tisztaságot éreztem Colette egy nem könnyű kort, korosztályt ábrázoló soraiból…

Amióta láttam a Keira Knightley filmet az írónőről, és rájöttem, hogy az ő történetéből készült az egyik kedvenc filmem (a Gigi) készültem olvasni is tőle. Könnyed kezdés volt tervben, és így a Zsendülő vetés lett tőle az első olvasásom.
A történet szerint a 16 és fél éves Phillip az egy évvel fiatalabb Vincával tölti az összes nyarat, hiszen a szüleik jó barátok és a két gyerek pajtásként cseperedik. Az idei nyár azonban más, mindketten érzik, hogy kezdenek kamaszodni és a másik már nem csak egy barát. De még nem nagyon tudnak mit kezdeni ezzel, amikor egy itt nyaraló, harmincas éveiben járó asszony is szemet vet a fiúra.
Legszívesebben két részre szedném a könyvet. A Vinca és Phillip szál, ahogy a kamaszok lelki világa meg van ragadva, az tetszett. Colette érzékletesen írta meg, melyik mit gondol, hogy keresik maguk, milyen bizonytalanok, hevesek, változékonyak. Még a kis szerelmi szálukban is van valami ártatlanság.
Csakhogy itt van Camille is, aki elcsábítja a még szinte gyerek fiút. És ha nekem valamitől kifordul a gyomrom, az pont ez. Most komolyan egy 32 éves nőnek egy 16 éves fiú kell szeretőnek? Ez szerintem nem bájos, és nem is tanulási folyamat, hiába hívja a fiú magában tanító néninek a nőt, aki pontosan tudja is, hogy a fiúnak mit jelent ő – könnyű menetet – ezért nem is meri kérdezni, mert azt is tudja, hogy Phillip meg is mondaná neki, hogy nem szereti és érzelmeket hiába vár tőle. Nem csak az, hogy a nő az idősebb és mennyivel. Az, hogy a fiú milyen fiatal még. Ez megrontás, és társadalmilag még hallgatólagosan sem kellene elfogadottnak lennie, mint itt.
Még akkor is, ha Colette annyira virágnyelven fogalmaz, hogy a sorok közül kell kivenni, mi is folyik zárt ajtók mögött. Mondjuk, jogos, hogy a 20-as évek elején, pláne ifjúsági regényben ennél nyíltabban nem lehetett a szexualitásról írni.
A nyelvezete nagyon nem mai, engem nem zavart. Még valahol hozzá is tett az élményemhez, mert beleringatott egy majdnem 100 évvel korábbi világ atmoszférájába. Igényes – mondjuk, egy mai fiatalnak nem ezt ajánlanám kikapcsolódás gyanánt.

Hullámzóak az érzéseim a könyvvel kapcsolatosan.
A történet igazából nagyon egyszerűen összefoglalható, olvashattunk már sokszor az első szerelemnek arról a típusáról, amikor a sokáig jó barátokként működő fiú-lány egyike-másika érezni kezd valami mást, valami mélyebbet a másik iránt, és mikor felbukkan egy harmadik, abból konfliktus keletkezik, amit vagy sikerül feloldani, vagy nem.
A könyv értékét a megfogalmazás, az érzések, érzelmek visszaadása adja – nemkülönben a gyönyörű fordítás. Nagyon szépen, dallamosan ír az írónő, imádtam azokat a részeket, amik ezt a bizonyos sete-sutaságot adták vissza, ahogy Vinca és Phil együtt töltik a napjaikat a tengerparton, hol nagyon gyerekesek, pancsolnak, rákásznak, hol kibuknak a mélyebb érzések, amiket ők maguk sem értenek, és nagyon-nagyon nem tudnak kezelni. Vannak napok, amikor minden rossz, amit a másik mond. Megsértődnek egymásra, felváltva éreznek szerelmet és dühöt a másik iránt. Lehet néhol kicsit dagályos, mondhatni túltolta az írónő a megfogalmazást, de számomra abszolút átadta mindezeket a bizonytalanságokat, és semmiképp nem szabad elfeledkezni arról, hogy egyrészt francia, másrészt pedig az eredeti mű 1923-ban született!
Viszont be kell valljam, az, hogy a harmadik fél ebben a történetben, Dallerayné egy harmincas fiatalasszony, aki beavatja a mi kis Philippe-ünket a szexualitás rejtelmeibe, hát az nagyon nem tetszett. Maga a fordulat sem, eléggé szánalmasnak érzem, hogy nincs jobb szórakozása a tengerparti nyaralása során, illetve ezeknek a részeknek a megfogalmazása is. Nem is értettem néha a mondatokat, a mondanivalót, sőt esküszöm, annyira virágnyelven szól, hogy először nem is fogtam fel, hogy ez a nő gyakorlatilag kinézte magának a kamaszfiút, eléggé naivan valamiféle kedves barátkozásnak gondoltam a viselkedését.

Egy kis nyár, egy kis kamaszkor, egy kis vidéki villaház. Könnyed olvasmány felnőttnek, hisz mi már túl vagyunk a kamaszkor összes kínján. Két fiatal francia tini gyerekkori barátságáról és kamaszkori első szerelméről szól a könyv, annak megannyi viszontagságával. Szép leírások és velős mondatok tették élvezetessé a könyvet.

Nem könnyű kor a kamaszoké. És leírni sem könnyű. Colette-nek sikerült.

Gyönyörűen megírt történet a kamaszkorról, az első szerelemről, a felébredő szexualitásról, az azzal kapcsolatos bizonytalanságról, érzelmekről. Nem olvastam még olyan könyvet, ami ennyire finoman, szépen, hitelesen vissza tudja adni a tizenévesek lelki világát, a gyermek- és felnőttkor közötti időszak sehova nem tartozás érzetét.
A nyelvezete viszont nagyon távol áll a mai kor kamaszaitól (és talán már tőlünk, idősebbektől is). Hosszan nem kötötte le a figyelmemet. Ha hosszabb lett volna, biztos csak nehezen, vagy egyáltalán nem rágtam volna át magam rajta.

Kamaszkoromban elmaradt, most került a kezembe, ezért elolvastam. Akkor kellett volna…De nagyon szépen leírja az akkori érzéseket.

Jaj, ez unalmas volt, nem tetszett.

Nagyon szeretem. Tökéletesen visszaadja a kamaszkor érzéseit és hangulatát.

Ez volt ez első amolyan „romantikus regényem”, 11-12 évesen olvastam. Most pedig 17-16 évvel később újra.
Ugyanúgy tetszett, bár tán egy kicsit kritikusabb lettem.