Az ​értelmezés hatalma 90% 10 csillagozás

A kultúratudomány tanárom hatalmas kedvence Geertz, ezért volt kötelező elolvasnom a könyvet. Összességében érdekesnek találtam a néprajzzal kapcsolatos meglátásait, főleg mert én is részt vettem már az általa preferált terepmunkán. Ez tehát amúgy is közel állt hozzám. A struktúrákkal kapcsolatos értelmezéseit viszont nem bírtam. Nem vagyok elég kultúratudós hozzá. :D

Na, ha nem lett volna muszáj, szinte biztos, hogy az életem folyamán nem kerítek sort a TELJES Értelmezés hatalmára. Nem azért, mert olyan rossz fej Geertz, sőt, hanem mert szépen újraolvastam volna a Sűrű leírást meg a Mély játékot, és ahogy nálam okosabbak mondják, osztjónapot. Most viszont muszáj volt, és egyrészt nagyon hasznosnak tartom, másrészt, ha lehet tisztelettel ilyet mondani, pont jókor jött. Nagyon sok dolgot gondolok róla, elsősorban azt, hogy Geertz-bácsi liberális gondolatmenete megmelengeti a szívemet, és így visszatekintve szerintem minden bölcsésznek el kéne olvasni. Próbáltam az ELTE könyvtárával megbeszélni, hogy vegyük úgy, hogy elhagytam a könyvet, és hozok helyette egy ugyanolyan példányt, de nem akartak belemenni. Úgyhogy aki olyat talál belőle, amibe valaki nünürózsaszínnel belevérengzett, hogy „rossz a fordítás”, na, az én voltam.

Kritikai megjegyzésem hogy is lehetne róla, de egy pár asszociációval azért szolgálhatok.

A vallás mint kulturális rendszer fejezetben Geertz azt fejtegeti, hogy a vallás véd a káosz ellen (vagyazellennemvéd?), azaz azért muszáj valamiféle hitet csiholnunk magunkból, mert az ember nem szeret úgy élni, hogy minden véletlenszerű (kivéve, ha a vallásban ez rendesen meg van indokolva, és tudjuk, hogy a jóisten mondjuk így tesz próbára, hogy tök random küldetéseket dob ránk. Vagy lehet, hogy azért tiszteljük, mert ő egy óriás és nem is tudja, hogy véletlenül eltaposta az amúgy ártatlan gyerekünket. Vagy mert a Tökéletesen Közönyös Isten Egyházában hiszünk) Nos, ezzel párhuzamosan én is csak hinni tudom, hogy van valamiféle rendszer vagy rám vonatkozó szándékosság a szigorlati kötelező olvasmányaim listájában, azaz a prof nem az első öt könyvet adta ki, ami a polcán szemmagasságban volt neki. (Egyébként szerintem van. Én arra gondolok, hogy részemről, ami történelem? kultúratudomány? irodalomtudomány? valami ilyesmi, meg ezeknek a méltatlan kevercse… szóval részemről érdemes Lowenthal „A múlt egy idegen ország” premisszáját hozzákapcsolni Geertz ténykedéséhez, és innen szemlélve akár azt is mondhatnánk, hogy pl. György Péter egész biztosan a Kádár-kor antropológiáját írja már egy pár kötet óta.)

Na de vissza Geertz-höz. Van egy pár ilyen tanulmány a kötetben, hogy „valami mint kulturális rendszer”, mint a vallás és a művészet. De ajánlom a másik kettőt is: A józan ész, mint kulturális rendszer, és különösen Az ideológia, mint kulturális rendszer. Ez utóbbival kapcsolatban nem szabad elfelejteni, hogy egy Bourdieu, Zizek, Eagleton, etc. előtti, sőt, a hatvanas években, a hardcore hidegháború fényében (árnyékában?) íródott szövegről van szó, ami amellett, hogy egy egészen meglepően (miért is meglepő? ez Clifford Geertz) haladó szellemű értekezés, történeti artefaktum is. Nem mondja ki így, de az a sejtés van mögötte, ami azóta kb. szerintem elfogadott is lett, hogy több évtizednyi ideológia-olvasat válhat túlhaladottá azért, mert így utólag már látszik, hogy nem kellett volna beszopnikomolyan venni Marx duális elképzelését a hamis tudatról.

A másik, a párhuzamok. Sok dolog történt párhuzamosan a Clifford Geertz-olvasásommal. Pl. egy Kulcsár Szabó Ernő-olvasás. Külön vicces volt, hogy a kötetben szereplő Geertz-cel készült interjúban az addigra már befutott, sőt, meglett antropológus elmondja, hogy bár az antropológia nagyon zárt tudomány volt, azaz az antropológusok csak antropológusokat olvastak, ő és egy páran még azért megpróbáltak új horizontokat nyitni benne, és a rokon tudományokból meríteni ihletet: filozófia, nyelvészet, és, ta-dá!! irodalomtudomány. Megpróbálták bebizonyítani, hogy érdemes az irodalomtudósokra is figyelni, már ha komolyan vesszük ezt a másik dolgot, amit oly gyakran mondogatott, hogy a kultúrát érdemes lehet szövegek halmazának tekinteni, valahol fejtegeti is, talán a tudományos gondolkodással kapcsolatban, hogy változnak a társadalomtudomány mestermetaforái, és a szöveg ilyen volna.
Ugyanekkor olvastam KSzE-t, aki büszkén elmondja, hogy minden ember macska nem lehet valójában minden bölcsészet irodalomelmélet szeretne lenni, nézzük meg ezt a Geertz-csávót is, milyen kedves, hogy így próbálkozik (na jó, ennél azért árnyaltabban és szimpatikusabban írta).

És a másik összecsengés: épp A sokféleség édes hasznát olvastam, mikor hírt kaptam a párizsi iszonyatról. Amellett, hogy ez az a tanulmány, Ahol Lévi-Strauss Végleg Leírja Magát (és tele van belsős antropológus gegekkel), megkapóan friss olvasmány és már-már ijesztően összecseng azzal a shitstormmaldiskurzussal, ami a Facebookon bontakozott ki a támadás után. Sajnálom, hogy Geertz már nem él, szívesen meghallgattam volna a véleményét erről.

A könyvet ajánlom mindenkinek, aki gyorsan szeretne képet (vagy legalább egy nézőpontot) kapni az antropológia (én megkockáztatnám, hogy a társadalomtudományok, sőt, a bölcsészet- és társadalomtudományok) önmeghatározási problémáiról, az egyébként elképesztően izgalmas hermeneutikai mazochizmusokról, aki vágyik egy kis kövér, szofisztikált szarkazmusra (Anti antirelativizmus, szintén a párizsi dolgokhoz passzol), vagy akit a bali kokasviadalon túl is érdekel Geertz.
Ha már a rózsaszín tollat bevallottam, akkor szívesen adnék a könyvnek egy <3-t is.