A ​város 89% 147 csillagozás

Én elég megengedő, sőt kimondottan elnéző szoktam lenni az éltesebb korú sci-fivel, sőt, az első folyóirat formájú Galaktikában olvasott Nagy udvar c. Simak írásról is szép emlékeket ápolok, de ettől a fixup regényétől egyáltalán nem voltam elragadtatva. Sőt…
Annak idején, mikor A sci-fi mesterei sorozatban megjelent, azonnal meg is vettem és elolvastam, de eléggé árulkodó, hogy a történetből gyakorlatilag semmire sem emlékeztem 28 év távlatából, csak valami kényelmetlen érzésre, és arra, hogy nem nagyon tetszett.
Most már sokkal jobban meg tudom fogalmazni, hogy mitől támadt bennem ez az érzés: azért, mert a könyvet a konzervatív WASP szemlélet uralja, ami miatt hiába van benne jó néhány érdekes problémafelvetés, de azokra olyan válaszokat ad, amelyek igazából a 70 évvel ezelőtti amerikai középosztálybeli férfiaknak szóltak, és nem nekem.

A nyitó novellával – amelyben Simak a felgyorsuló jövőtől való félelmeit írta meg – volt a legnehezebb együtt rezonálnom. Az, hogy a „régi, jó dolgok” feledésbe mennek, sőt értéktelenné vállnak, a technológiai és társadalmi változások miatt, valós és ma is aktuális probléma. Ám az, aminek az eltűnését az író fájlalja, inkább hatott mindenféle változás elleni keserű monológnak, mint SF íróhoz illő gondolatkísérletnek.
Igaz, hogy a mezőgazdasági termelés tömegszerűvé történő fejlesztése tönkreteszi a kis farmokat, de nehogy már az legyen ezzel a legnagyobb gond, hogy emiatt néhány redneck kénytelen a földtúrás helyett más megélhetést keresni. Ráadásul Simak szerint 2000-es évek környékén az amerikai farmerek még mindig komfort nélküli házakban élnek. és ócska tragacsokkal szállítják a tököt a helyi piacra. A feleségnek meg annyi a szerepe, hogy együtt sopánkodjon az urával. Mintha még mindig a nagy gazdasági válság idején járnánk…
A másik változás, ami az egész társadalmat átalakítja, hogy a nagyfokú mobilitás spoiler miatt nincs szükség már városokra, mert sorra mindenki kiköltözik vidékre, hogy hatalmas telkeken álló szeparált házakban éljen a természet lágy ölén. Ez olyan szinten nonszensz, hogy egy értékelés keretein belül szavakkal körbe sem tudom írni.
Később az író még kijátszik néhány akkoriban is divatos SF kártyát, mint a mutánsokat*, az állatok „felemelését”** az idegen bolygón lévő életformák sajátosságait*** és az emberiséget a történelmen végigkísérő robotokat****, de sajnos ezek a sztorik is hemzsegtek a kliséktől és a tudománytalan megoldásoktól.

Szóval, hiába van ebben a regényben egy rakásnyi ötlet, de szerintem csak azért érdemes elolvasni, hogy az ember felismerje, hogy mások, mint Bradbury, Asimov, Sturgeon, Bester, Heinlein – hogy csak néhányat említsek – mennyivel jobban: stílusosabban, átgondoltabban, tudományosabban és hitelesebben megírta ezeket.

* spoiler
** spoiler spoiler
***spoiler
**** spoiler

Kérem szépen, ez egy olyan sci-fi, amiben kutyák vannak. Meg robotok. Szóval eleve jól indult nálam, de még ezeken a dolgokon kívül is imádtam benne egy csomó mindent.

Például azt, hogy réges-régen (65 éve, mondjuk) ilyen incifinci kis novelláskötetekben is annyi, de annyi mondanivalót és történetet el tudtak helyezni, és nem rágták a szánkba a tanulságot, de akinek szeme van hozzá, annyi mindenen elgondolkozhat – az emberiségről és a hibáinkról, a kreativitásról, az állandóságról és a változásról, kultúrák emelkedéséről és bukásáról, hiányosságokról és erősségekről…
Meg a történt ívét is szerettem, ahogy egyre nagyobb és nagyobb, egy idő után már szinte szédítő időbeli és térbeli távolságokat tár fel az olvasó előtt.
Aztán imádtam a kerettörténetet. Ugryt és Phogót legelsősorban, meg a kutyai civilizáció kétségtelen magasabbrendűségét, de ugyanakkor a naivitását és a tévedéseit is.
És hát a Jupitert. És tényleg, teljesen mindegy, hogy tudományosan tökéletesen elavult, de annyira gyönyörű és felemelő és szívszorító, és én is akarom.
Szerettem továbbá az utakat, amelyek az emberiség előtt megnyíltak. Mennyire korát megelőző, nem?
És azt is szerettem, hogy megint bebizonyosodott, érdemes ismerni a nagy klasszikusokat – klassz (lehet) felismerni az áthallásokat olyan könyvekben, mint például Dan Simmons Ílionja vagy akár a Minden madár az égen. (Kicsit ezekről mondjuk én is lemaradtam, de majd ezután! :)
A Websterek is nagyon kedvelhetőek, Jenkins meg aztán különösen.

Kedves @vicomte, tartok tőle, hogy bizonyos dolgokban nem tévedett a könyv. A kutyák jövőjét illetően viszont nem vagyok ennyire optimista – persze időnként egy Webster is elég, hogy megváltozzanak a dolgok.
De sajnos, rendszerint több bolha, mint webster. És akkor ott vannak még a hangyák is…

Ez egy gyöngyszem.
Pedig nem kevesebb, mint 65 éves, de egy napot sem „öregedett”.

Vannak persze bőven olyan elemei, melyek zavaróak vagy zavarbaejtőek lehetnek – vagy azért mert idejét múlt természettudományos elképzeléseket tükröznek, vagy mert kissé ügyefogyottak, mint egy sokezer éves házirobot szentimentalizmusa –, de ha nem szó szerint értjük ezeket, hanem úgy olvassuk a könyvet, mint a Marsbéli krónikákat vagy a Kiberiádát, akkor ezek nem is hibák, csak színes kellékek, olyanok mint mondjuk egy festett papírmasé korona, ami felett könnyedén szemet hunyunk egy pazar rendezéssel interpretált Shakespeare királydrámában.

A történet alapmotívuma is remek, formailag is remekül kivitelezett, de az igazi zsenialitás a kötet szerkesztésmódjában rejlik. Az ún. mondákban kirajzolódó történet önmagában is megállja a helyét, de valójában a mondákat kísérő Jegyzetek, mint értelmezési kísérletek nyújtják azt a fajta perspektívaváltást, amit fáradhatatlanul keresek a fantasztikumban, ami fejbe tud kólintani, felvillanyoz és elgondolkodtat. Egy-egy fejezet végén gyakran visszalapoztam és újraolvastam őket, hogy a nézőpontváltással járó csavart újra és újra kiélvezzem. spoiler

Senkit ne bátortalanítson el a könyv keletkezésének évszáma, ez egy modern regény, tele aktuális kérdésekkel, miközben igazi klasszikus SF és letehetetlen olvasmány.

Akár A város és a kutyák is lehetne e könyv címe, de ezt végül 10 évvel később, 1962-ben adta regényének valamivel délebbre egy másik író. Sok közös a két könyvben persze nincs, legfeljebb az, hogy mindkettő zseniális.

Mert Clifford D. Simak novellafüzére az. Különösen a kerettörténetet adó, s a novellákat, mint mondákat egy különös távoli jövőben elhelyező bevezető szakaszoknak köszönhetően lett az. A novellák olvasásakor Bradbury jutott eszembe, főleg az első néhány esetében; ha csak maguk e történetek lettek volna, már akkor is nagyon szerettem volna ezt a könyvet*, de a hozzájuk írt előszavak kontextusában lettek igazán emlékezetesek.

spoiler

De többet nem is írok róla, olvassátok el, érdemes.

* alig pár héttel ezelőtt olvastam egyiküket (Desertion) a The Big Book of Science Fiction c. válogatásban

Elolvastam most az értékeléseket, mert alapvetően tetszett a könyv, tényleg érdekes-mégis bizonytalankodtam a csillagozásnál.
Simak különleges jövőt vizionál az emberiségnek, majd az ember utáni világnak. Szellemesen és jól ír, bár néhol hosszúnak éreztem egy-egy merengő, filozofáló részt. Erős négy csillag számomra, de nem több, ezt a mélységes kiábrándulást nehezen tudom elfogadni. Ha figyelembe veszem, hogy 1952-ben jelent meg, akkor érteni vélem a fájdalmas pesszimizmust-nemrég dobták le az atombombát, eljött a hidegháború korszaka.Úgy érzem az író erősen hinni akar a tudományban, a tudomány fejlődésében, csak ezt kevésnek hiszi a jövőt illetően.
Én magam sem látom mindenhatónak a tudományt, de szeretnék jobban bízni-ha csak naivul is-az emberiség jövőjének talán pozitívabb alakulásában.

Ha valaki végignéz a sci-fi irodalmon (még ha csak olyan felületesen is, mint nekem állt módomban ezidáig), akkor láthatja, hogy ha valami bizton állítható az emberiség jövőjéről, az az, hogy még nem dőlt el, nyitott, és nagyon sokféle irányt vehet, attól függően, éppen milyen tendencia erősödik, illetve hogy időközben milyen új felfedezések vagy éppen konfliktusok terelik egészen másik mederbe. Nyilván a sci-fi írók elsősorban nem túl rózsás jövőt vizionálnak, de legalább is, szeretik felhívni a figyelmet néhány olyan aggasztó tendenciára, amelyre jobb, ha odafigyelünk. Az írók többsége mostanában már talán inkább túlnépesedést vizionál, mint elnéptelenedést (hacsak nem valami katasztrófa révén), és inkább urbanizációt, mint dezurbanizációt, bár tény, hogy a közlekedési eszközök fejlődése akár ez utóbbit is lehetővé tenné, ha nem élnénk ilyen iszonyatosan sokan ezen a kicsi bolygón.
Simak azonban a 40-es évek második felében írta ezeket a novelláit, és minden bizonnyal a saját vágyai is belejátszottak (farmergyerekkor), hogy az emberiségnek inkább egy olyan jövőt jósolt, amelyben elhagyja városi lakhelyét, és kiköltözik vidékre (és nem a tessék-lássék szuburbanizációról van itt szó, hanem tényleg ki a városból). Az atomenergia és a hidroponia lehetővé teszi, hogy az emberi társadalmak kisebb léptékben is önfenntartók tudjanak lenni, ami véget is vet a városokban való „összebújásnak”. De a városokból való kirajzás és a városok ezzel beinduló gyors hanyatlása csak a kezdet. Az emberiség jövőjét ezt követően nagy ugrásokban ismerhetjük meg, jellemzően egy család, a Websterek és környezetük szemén át. spoiler
Simak víziója az emberiség jövőjéről – számomra mindenképpen – nagyon egyedinek tűnik. spoiler A vidéken való bezárkózás ötlete Asimov Solariáját és acélbarlangjait juttatta eszembe. Izgalmas ötlet az állati evolúcióba való belepiszkálás, amelynek révén a Föld további fejlett intelligenciával bíró fajjal gazdagodhat: a kutyákkal spoiler A másik eredeti gondolat pedig, amely különösen tetszett, a Jupiteren való megtelepedés olyan módja, amivel eddig nem találkoztam másik sci-fiben: spoiler
És nem hagyhatom ki, mennyire tetszett, hogy az egészet, mint a kutyák által egymás között mesélt mondákat adja elő, és az egyes novellákat néprajzi jellegű fejtegetésekkel, megjegyzésekkel, reflexiókkal köti össze. Érzésem szerint abban, hogy még mindig ilyen népszerű és egyáltalán nem érezzük elavultnak, lehet némi szerepe annak, hogy mondaként előadva nem is hiányoljuk a tudományosságot.
Azt azért nem mondhatom, hogy minden ötlet és megoldás egyformán tetszett, de olvasás közben hiányérzetem semmiképp sem volt, és az előző bekezdésekben említett ötletek pedig kifejezetten tetszettek. Pedig alapvetően jobban szeretem azokat a könyveket, amelyek a nem ennyire távoli jövőben játszódnak, és nem feltétlenül akarnak évezredeket felölelni. (Azért az Alapítvány tetszett.) Nyilván hülyeség lenne 70 éves novellákon a műszaki megoldásokat számon kérni, de ezek nem is elsősorban erről szólnak, úgyhogy nem érezzük elavultnak a regényt csak azért, mert a műszerek analógok és nem digitális kijelzősök. A regényre persze jócskán rányomja bélyegét a világháborúk tapasztalata: Simak nem bízik abban, hogy az emberiség tudna békében élni a Földön (egyébként én sem), ezért a béke csak úgy lehetséges, ha az emberiség eltűnik a képből (azért ezt nem szeretném, ha nem muszáj). A moralizálást egyébként épp csak egy hangyányit soknak éreztem, illetve a másik dimenzióban élő „kísérteteket” sem hiányoltam volna, ha kimaradnak. Ettől függetlenül azonban rendkívül izgalmas felütés után végig fenntartotta az érdeklődésemet, újra és újra érdekes ötleteket dobott be, amelyek az én fantáziámat is beindították, úgyhogy összességében teljes mértékben elégedetten tettem le a könyvet.

„A sorozatot [mármint a novellafüzérből összeállított A város c. könyvet] a tömeggyilkolás és a népirtás elleni tiltakozásul írtam, de vágykiteljesedés is volt, mert olyan világról írtam, amely után magam is vágyódom. Ez a világ tele van kedvességgel, jósággal, amelyre nekünk is nagy szükségünk volna. De nosztalgiáimat is beleírtam, nosztalgiáimat a régi világ után, amelyet elvesztettünk, és soha többé nem tudunk visszaszerezni… Robotjaim és kutyáim olyanok, amilyeneknek én szeretném az embereket. Sajnos, azonban ezek csak robotok és kutyák, mert ilyen emberek nincsenek…” – írja Simak erről a művéről.
Az eredeti novellák – összesen nyolc – 1944-51 között születtek és az Astounding Science Fiction magazinban voltak olvashatók. Ez a science fiction novellás-kora. A későbbi híres sci-fi regények közül nem egy (pl. Alapítvány) valamelyik magazinban sorozatként, novella vagy novellafüzérként kezdte földi pályafutását. Így volt ez a City-vel is. A téma megközelítése, a problémafelvetés érdekesre sikeredett: bár évezredeket átölelő, emberekről szóló történeteteket olvashatunk, az emberiség már csak a mesékben, a kutyák és robotok meséiben létezik. Az elidegenedés meséi ezek, ugyanakkor – ahogy azt az író is jelezte – vágy és nosztalgia érezhető a történetekben. Az 1951-ben megírt lezárással a jelek szerint ő sem volt megelégedve, illetve változott a világ is, ezért 1973-ban írt egy kilencedik részt is. Ez a bővített verziójú könyv angolul először 1980-81-ben jelent meg. Nálunk az első, 1970-es KFK-kiadásban érthető módon még nem lehetett benne, de ahogy leellenőriztük @csartak-kal, a 91-esből is hiányzik! (KIADÓK FIGYELEM!!!!!! :D) Vagyis még tartogathat meglepetést a mű – ha valaki beszerzi angolul a bővített verziót, vagy a magyar kiadók valamelyike újra kiadja itthon.
Van még érdekesség! Az egyik ilyen a pantrópia (pantropy) alkalmazása a műben. Ez a 40-es, 50-es években még elég új volt. Mi is ez? A bolygók drága terraformálása helyett egyes sci-fi írók – így 1930-ban Olaf Stapledon, 1944-ben Simak ebben a könyvében – azt találták ki, hogy az embert kell átalakítani a bolygón uralkodó természeti viszonyokhoz. Ez az a már mások által is említett Jupiteren lefestett világ. Ma már nem nagy szám az ilyesmi, de ez a trend, ami végül a mai Avatar-szerű világhoz vezetett el, innen merített ötleteket.
Aztán itt van a világokra nyíló ajtók tárgyköre. A hetedik történetben alig egy oldal szól erről, a mutáns emberek várában talált szobákról, amelyek más világokra nyitottak ajtót. Később mások önálló könyveket, történeteket építettek erre az egy momentumra – - > pl. Lukjanyenko:)!
Az is megér egy misét, milyen szépen vezette le a „kutyai” (emberi) feledés szakaszait. Hogyan lesz egy valós történetből néhány ezer év alatt monda, mese, dogma, esetleg vallás…
Április 25-én lesz negyedszázada, hogy meghalt a sci-fi egyik nagy alakja, Clifford C. Simak… Én így emlékeztem rá: elolvastam A város-t! :D

Egyedi élmény volt ez a 8 novellából álló valami, hasonlót sem olvastam soha. Meg is vagyok lőve, mert nem igazán tudom hova tenni, pár napig (hétig?) még biztosan emésztenem kell, de könnyen lehet, hogy addigra még inkább tanácstalan leszek.
Fogalmam sincs, mi volt ez. Önkritikus-transzhumán-jövőkép-családregény-fajtanulmány-tanmese-fabula? Lehet, hogy a közelében sem járok az igazságnak. Ja, és beszélő állatok, robotok, párhuzamos univerzumok és mutánsok bonyolítják tovább az egyenletet. Képzelem milyen hatást válthatott ki a maga korában, ha napjainkban is ilyen bizarrnak tűnik. Annak ellenére sem éreztem korszerűtlennek semmilyen szempontból, hogy méretes időtávokkal dolgozik. A kutyákra osztott szerep miatt amúgy sem tudnám utálni ezt a könyvet, az emberi faj elé tartott – csak látszólag torzító – tükör miatt pedig nem lehet elmenni mellette szó nélkül. Nagy vonalakban kirajzolódik az emberi természet esszenciája, úgy, hogy emberrel alig találkozunk. A szerkezet, a novellák közé plántált kommentárok, bár nem emberi szemszögből íródtak, összetéveszthetetlen emberi vonásokat mutatnak. Az ember legjobb barátjára hagyni ezt a szerepet pedig igazán frappáns és ötletes, egészen egyedi atmoszférát kölcsönöz az írásnak. További pozitívum, hogy a humort sem nélkülözi.
Nincs mit mondanom, ezt el kell olvasni. Aki szereti a sci-fit, a kutyákat, és mellé igazán mély, elgondolkodtató tartalomra vágyik, az nem fog csalódni, sőt, megkockáztatom, hogy annak kötelező darab. Dehogy kockáztatok bármit is… az, és kész!

Egy parányit nehezen indult az ismerkedés. Aztán kezdtem felfedezni az értékeit.
Jól szórakoztunk együtt. Megértettük egymást.
Kicsivel később már elkápráztatott. VI. Szenvedélyek
Aztán már nem bírtam nélküle. Mindig vele akartam lenni.
Aztán egyedül maradtam. Vége. Nincs többé.
De az emlékét örökké megőrzöm.

https://moly.hu/idezetek/32797
https://moly.hu/idezetek/1008405
https://moly.hu/idezetek/1008406
https://moly.hu/idezetek/1008407
https://moly.hu/idezetek/546318
https://moly.hu/idezetek/546316
https://moly.hu/idezetek/546315
https://moly.hu/idezetek/375577
https://moly.hu/idezetek/375573

Egy nagyon szép, hangulatos és gördülékeny novellafüzér az ember, a robotok, a kutyák és a Föld sorsának alakulásáról a közeljövőtől több tízezer évvel a jövőbenig. Első blikkre furcsa volt, hogy minden novella előtt van egy „elemzés” a kutyáktól, akik persze az egész történetet mesének gondolják, de végül megbarátkoztam vele, jópofa adalék volt az egészhez. Az is tetszett, ahogy a novellák összekapcsolódtak, érdekes volt látni, hogy mekkora szerepet játszott egy család az évek/századok/ezredek során.