Ezt a könyvet vagy nagyon fogja bírja az ember, vagy hörögve a sarokba vágja. Sajnos nincs használható módszerem arra, hogy kiderüljön, Te, kedves Olvasó, melyik csoportba tartozol* – egyszerű volna azt mondani, hogy ha tetszett Pynchon-tól a 49-es tétel kiáltása, akkor ez is tetszeni fog, ám gondolom, nem ilyen egyszerű ez. Nekem mindenesetre rettenetesen bejött ez az izé – ahogy az az izé is. Setz fogja az összeesküvős orvosi thriller zsánert, és csinál belőle egy posztmodern viccet. No de milyen a posztmodern vicc? Lássuk csak… helyenként fárasztó. Eredeti. Tiszteletlen. És nem titkolt célja, hogy átverje az olvasót – mondjuk idézetekkel, amelyek első ránézésre Frazer Az aranyág-jából vannak előcitálva. Meg aztán a posztmodern vicc sajátossága, hogy gyakran félbeszakad, és többnyire akkor, amikor már végzetesen felcsigázta a hallgatót. Mondjuk vegyünk egy fickót az esőben, az éjszakai buszmegállóban, egy néptelen bekötőúton, aki egyszer csak azt veszi észre, hogy ott áll a háta mögött valaki ballonkabátban, és a nyakába szuszog. És akkor megkérdezi tőle, hogy uram, Ön is a buszra vár? – de ez a valaki nem szól egy szót sem. És akkor feltűnik a busz a kanyarban, mire az a valaki lassan benyúl a zsebébe, és elővesz… de hagyjuk, nem erről akartam beszélni.**
Nyilván ezek a trükkök csak akkor működnek, ha maga az alapsztori is erős. Itt van ez az Indigó-szindróma – szerte a világon gyermekek születnek azzal a rendellenességgel, hogy aki a közelükben eltölt egy bizonyos időt, rosszul lesz. Szédül, hányinger gyötri, miegymás***. Ebből a szituációból számtalan irányba el lehet indulni: beszélhetünk a kirekesztésről, mint társadalmi reakcióról, az elmagányosodás következményeiről, vagy a családon belüli mély frusztrációkról. Setz a maga szellemes módján mindegyik utat megjárja, hogy aztán egy stratégiai pillanatban kuncogva visszatáncoljon, ott hagyva az olvasót a tengernyi kérdéssel. Ráadásul Setz egy remek tükör-trükkel megkettőzi a lehetőségeit, amikor saját magát helyezi el a történetben, mint botcsinálta nyomozót, aki véletlenül kerül gyakornok-tanárként az Indigó-intézetbe – és megszimatolja, hogy valami bűzlik. Már ha bűzlik… (És micsoda Setz ez a főszereplő-Setz! Alig hiszem, hogy író valaha szellemesebben írta bele saját magát egy könyvbe****.) És innentől már indul is a bonyolódás, térben és időben ugrálva, számtalan kacskaringós indát növesztve… Különös könyv ez, az egyik legizgalmasabb kortárs írótól. Road movie – egy olyan sztrádán, ahol minden közlekedési tábla hazudik.
* Már persze a könyv tevőleges elolvasásán kívül.
** Fontos megjegyezni azonban, hogy a posztmodern vicc a közhiedelemmel ellentétben nem feltétlenül nehezen emészthető, masszív, tömbszerű textus. Van szép, tiszta, pontosan megfogalmazott posztmodern szövegtest is – nos, ez pont ilyen. És remélem, ezzel nem vettem el tőle a fanatikusok kedvét.
*** Aki szerint az Indigó-gyerekek nem ilyenek – nos, a saját univerzumában talán igaza van.
**** Talán a Térkép és táj jut eszembe még.
