Szomorú ​trópusok 79% 25 csillagozás

Döbbenetes volt ráébredni, hogy Lévi-Strauss, az etnológia egyik legismertebb alakja elképesztően szószátyár, finoman szólva nem rendezett gondolkodású író. Mondanivalója csapongó, semmilyen kronológiát nem tart, esetenként pedig döbbenetes ostobaságoktól sem riad vissza (pl. a marxizmus, a geológia és a pszichoanalízis között von érthetetlen párhuzamot, vagy a kannibalizmust mentegeti kulturálisan). Mégis a rengeteg, sokszor fárasztó információn áthámozva magunkat néha kiérünk egy-egy eredeti (ha nem is mindig helytálló) megállapítás, hasonlat, vagy érdekes történet üdítő tisztására, ami további olvasásra sarkall és megengedőbbé tesz minket az író fókuszálni képtelen írásmódjával kapcsolatban, ha bosszúságunk velünk is marad.
Az amazonasi törzsek között tett expedíciókhoz semmilyen szinten nem kapcsolódó nyugati és keleti vallásfilozófiákkal kapcsolatos fejtegetései a borzalmas hülyeség és a sajátos, bár nem teljesen igaz között váltakoznak, de a legnehezebben azt lehetett elviselni, amikor egy-egy érdekessé váló dél-amerikai útjának olyan részletei maradnak rejtve, amelyek kulturális szempontból a legígéretesebbek lehetnének, hogy ezeket időről időre háttérbe szoríthassák egy kissé nagyotmondó, mindenbe belekotnyeleskedő (magát feltehetően – tévesen – polihisztornak gondoló) fura alak minden megfigyelt tereptárgy, bokor vagy épületszín köré egész elméletet kanyarító kitérői. Emiatt néha baromira fárasztó olvasni. Kezdő szociológusoknak és kulturális antropológusoknak javaslom: ne essenek hasra a név előtt, lelki állóképességük megőrzése érdekében nyugodtan lapozzák át azokat a részeket, amelyek nem a témához szorosan tartozónak tűnnek – én némi mazochizmusból nem tettem.
Legtalálóbban talán úgy lehetne kifejezni, hogy Lévi-Straussról rendre kiderül: sokszor nem látja a lényeget. Elképesztő, hogy a rizs, cigarettapapír, és fokhagyma pillanatnyi (és már a könyv megjelenésekor sem túl időszerű) árváltozásai ugyanúgy foglalkoztatják (ezért le is írja), mint azok a rendkívül zavaros elképzelések, amiket főleg különböző építészeti megoldások, vagy a lombozat színei kapcsán von le meglehetős magabiztossággal. Elméletei tele vannak önellentmondással, fájdalmasan terjengős szócsépléssel és érthetetlen körmondatokkal, amikből alig tud kikeveredni, ezért lírai hangulattal igyekszik méllyé varázsolni. Próbálkozásai egyedül akkor értékelhetőek, amikor bennszülöttek életét leírva megmarad az etnológus megfigyelői pozíciójában és nem untat halálra az okfejtéseivel arról (mindenfajta magasröptű zeneelméleti, vagy művelődéstörténeti érdekességet teljesen nélkülöző módon, ellentétben mondjuk Cs. Szabó László remek esszéivel), hogy vajon miért jut eszébe a Mato Grosso fennsíkján Chopin 3. etűdjének dallama vagy nem dühít fel, amikor konkrétan öt és fél oldalon keresztül taglalja annak az Augustus-korban játszódó zavarbaejtően nívótlan és kusza színdarabnak a cselekményét, amelyet unalmában ő maga talált ki. Ezek mind sokkal kevésbé érdekesek, mint amilyennek esetleg hangzanak. Tényleg borzasztóak, egy hebrencs és fegyelmezetlen gondolkodás tünetei.
Kulturrelativista megközelítése nagyon taszító, ráadásul saját maga sem állja ki a próbát: igenis eltérő értékeket tulajdonít különböző kultúráknak, míg egyeseket nyilvánvalóan lenéz (például a sajátját, vagy akár az iszlám kultúrát), másokat érthetetlenül menteget.
Az elbeszélés térben és időben ugrálásának egyik következménye egy indiai kitérő az alapvetően dél-amerikai útjait taglaló történetek közé betüremkedve. Ennek kapcsán az egyik legfontosabb megjegyzésem annak a (jellemzően nyugat-európai, unatkozó, életközepi válságban célját kereső nő) típusnak, aki szerint India a spirituális fényhozó és a fejlett világ fogyasztásban és jólétben megcsömörlött lakói számára egy ázsiai körút a szellemi és testi megtisztulást hozhatja, hogy forgassa bőszen Lévi-Strauss nyomorról, mocsokról, betegségekről és a kasztrendszer mély igazságtalanságairól beszámoló igen őszinte lapjait. Ezek egyúttal érdekes példáját adják annak, amikor egy marxista indíttatású gondolkodó az „osztálykülönbségeknek” egy egészen eltérő, gyakorlatilag explicit feszültséget nélkülöző, nehezen értelmezhető módjával találja magát szembe, amelyet szorongó alázat és az alávettetek pozíciójának önmaga általi abszurd elfogadása jellemez. Marxizmusa hajótörést is szenved az itt tapasztaltak zátonyán a nyugati ember arisztokratikus vonásokat sem nélkülöző döbbenetének és undorának révén, szóval kifejezetten érdekes olvasmány ez a rész.
Hogy ne csak negatívumokról írjak (igen, sokkal többet vártam ettől a könyvtől), fontos megjegyezni, hogy vannak értékes részei is, egy kifejezetten vakmerő felfedező útjainak a korlenyomatai: a nehezen megközelíthető törzseknek a tárgyhasználatától kezdve a házasodási szokásain át a hatalom fenntartásának és a vezetők szerepének elemzéséig megannyi jelentős megállapítással. Lévi-Strausst olvasni kicsit olyan, mint egy intellektuális aranymosás: a tálban lögyböljük a vizet és a sarat hosszan, hogy a ritkán előbukkanó aranyszemcse épp annyira lelkesítsen fel, hogy további unalmas órákat töltsünk el a következő aranydarabka felbukkanásának reményében. Ami nyilván menetrendszerűen megérkezik újra, csak már kicsit ziláltak az idegeink, és azt kérdezzük magunktól, végeredményben megérte-e. Persze, részben legalább megérte.

Sajnos a kötet élvezetes lehetett volna, de az író folyamatos kicsapongásai miatt a könyv felében nem is az Amazonas menti őserdőkben vagyunk, hanem Indiában, arab országokban, Párizsban és más helyeken, sőt, van úgy, hogy egy gondolat miatt elugrunk egy Karacsiban történt emlékhez, majd az abban a történetben lévő emlékről eszébe jut valami tök más utazáson lévő akármi és akkor már ott vagyunk… Az első kétszáz oldalban gyakorlatilag bennszülöttekkel egyáltalán nem találkozunk, de még Dél-Amerikába se nagyon értünk el… Ráadásul amikor elkezd filozofálni, az hamar unalomba fullad (például a legutolsó rész a muzulmánokról)…

Pedig jó is lehetett volna, mert sokszor jó humora volt a szerzőnek… A legjobban talán a nyambivarákhoz tett utazás és az ott töltött idő tetszett, mivel az tényleg expedíciós jelleggel volt leírva, a rákészülés pillanatai, az ökrös utazás igazi hangulatot teremtett… kapunk sok-sok érdekességet is (például a nyambivaráknál található kevés gyerekszületés okáról vagy a homoszexualitás kérdéséről, ahol néha a feleségnek szánt leányzót a fivére helyettesíti…), de összességében a 650 oldalból simán kidobtam volna legalább 300-at, hogy a könyv azt tartalmazza, amiről szólni akart :-(

Elképesztően pontos és részletes leírások, bár a nyelvezete néha kissé körülményesnek tűnik. Szépirodalom, tudomány, aprólékos magyarázatok a kultúra lényegéről, logikus rendszerszemlélet, élvezetes olvasmány.

Esküszöm, hogy nagyon érdekes. Jól van megírva, és noha nem néztem volna ki L-S-ből, nyomokban humort is tartalmaz ez a monográfia. A probléma viszont az, hogy mivel vizsgára tanultam belőle, nagyon nehéz volt a rengeteg mesélés között kibogarászni az indiánokról érdemben is szóló részeket, ráadásul minden törzsre volt valamilyen csípős megjegyzése, és az volt az érzésem ilyenkor, hogy ő nagyon utálhatott Brazíliában lenni. De legalábbis lenézte az indiánokat.

Iszonyatosan tömény és rengeteg felesleges szócséplés. De elolvastam. :D

A szociográfia és az esszé határán mozgó könyv mai, pörgős világunkban borzasztóan lassú olvasmány. Nagyon türelmes ember az, aki ezt manapság rendesen végigolvassa.