Őszinte ​szavak 86% 90 csillagozás

Ez is egy jó kis könyv volt. Nagyon jó ötlet volt a kis füzetke Julian részéről. Igaz, hogy néha összekuszálódtak kicsit a szálak, de ez pont így volt jó :) Sok kedves – és pár nem annyira kedves – ember, akinek megváltozhat az élete, ha ő is akarja. Nem lenne rossz pár ilyen füzetet szétszórni a világban, bár biztos nem mindenhol használnák, pedig nem ártana. Nagyon jó lett a vége is, kicsit más, mint elképzeltem, de így még jobb lett.

Fordított sorrendben olvastam Pooley könyveit, és valóban ez elmarad a Rendhagyó szabályok ingázáshoz zsenialitásától, nincs benne annyi sziporka, annyi csodás fordulat, viszont ugyanaz a kaptafa, és ez engem nem zavar, mert ez a kaptafa jó. Szeretem az ilyen sok szereplős, sok szálon futó történeteket, Pooley sílusa könnyed, elegáns, úgyhogy én szívesen olvasok még tőle máskor is, ha kellemes kikapcsolódásra vágyom.

Az írónőtől ez a második „csajos” könyvem, és megérintett, ahogy az előző is. Bár ez a könyv már tényleg beleillik a „szerelmes” kategóriába, ahonnan levettem, de azért nem volt túlzó. Ez is a magányról szól elsősorban, és persze sok minden másról is. Így kellene működnie a világnak. Kár, hogy nem így működik, de legalább olvashatunk róla, és nem érezzük magunkat érzéketlen fatuskónak.

Könnyed, szórakoztató kikapcsolódásnak indul, aztán szép lassan bontakoznak ki a félresiklott, elrontott életutak. Vagyis nem annyira „habkönnyű” a téma, mint amilyennek eleinte mutatkozik. A karakterek elevenek, szerethetőek, esetleg kevésbé kedvelhetőek.
Bár érdemes elolvasni, hosszú távú, tartós hatást nem eredményezett a lelkemben ez a könyv. Engem nem tudott meggyőzni arról, hogy a belső, lelki bajainkat, nyomasztó titkainkat feltétlenül meg kellene osztanunk vadidegen emberekkel, hogy ezáltal előrébb tudjunk jutni, vagy kikecmeregni a nehéz helyzetből.
A baj ott van, hogy a „szaktanácsadó” eme életfilozófiája is egy óriási hazugságra épül.
Az alapötlet jó, de nem elég meggyőző maga a történet, erőtlennek, minden értékét beleszámítva is lagymatagnak éreztem. Egyszerolvasós.

A teljes értékelés elérhető a blogomon:
https://www.niitaabellvilaga.hu/2022/12/clare-pooley-os…

Egy régi álmom teljesült, mikor az Őszinte szavak a polcomra került. Mondhatni a kívánságlistám törzsvendége volt ez a regény, de végül csak elfoglalta az új pozícióját. A beszerzéstől számítva már nem is várakoztattam sokáig, hamar magamhoz ragadtam és elkezdtem forgatni, amennyire időm engedte. Örülök, hogy majdnem egy hétig velem volt ez a könyv, mert olyan kedves volt a lelkemnek. Tényleg, körülbelül a háromnegyedéig mindig ez volt az első gondolatom róla, mikor valaki megkérdezte – vagy épp nem, de önként meséltem –, hogy milyennek találom eddig.
A regény fő mozgatórugója a „mellékszerepbe” kényszerített kis füzetecske. Hiszen ez csak felbukkan valahol, majd hatalmas vihart kavarva maga körül lecsap, hogy aztán új vizekre evezve újfent kivonuljon a figyelem középpontjából. Julian, a korábban festőként tevékenykedő idős ember alkotta meg az Őszinte szavak könyvét. Egyfajta terápiaként írta ki magából az élete történetét pár oldalban felskiccelve. Nem szépítette, nem mentegette magát, a maga nyers módján adta át a gondolatait a következő félnek, az ismeretlennek. Nem voltak vele nagyratörő tervei, s mégis, egy maréknyi ember életét változtatta meg – köztük a sajátját is. Ha az ember őszinte magával és a környezetével, fel meri vállalni a saját hiányosságait és valódi érzéseit, akkor igaz, hogy sebezhetővé válik, de megfelelő közegben hatalmas erőt generálhat vele. Julian-nek egyfajta tudat alatti segélykérése volt ez, amit Monica hallott meg és nem volt rest a saját keretein belül cselekedni; s így tovább a többi karakteren keresztül.
A hat szereplő nem is lehetne ennél különbözőbb. Mindannyian más közegben mozognak. A gondolataik és az életük közel sem fedik egymást, s csak ez a kis füzet jelenik meg, mint összekötő kapocs, mégis olyan kapcsolatok születnek általa, amelyek sorsfordító hatást gyakorolnak az egyénekre – még akkor is, ha nem tartanak örökké. Mindannyian egy tipikus sémát jelenítenek meg a társadalmi rétegekből: itt van a magányos öregember, akinek nincs már senkije, a boldogtalan nő, aki a szőke hercegre ácsingózik, a függő, akinek szüksége van egy jó nagy fenékberúgásra ahhoz, hogy felülértékelje önmagát, a fiatal sármos srác, akinek látszólag semmi gondja nincs az égvilágon, a megfáradt anya, aki igyekszik megfelelni az elvárásoknak és a kíváncsi szomszéd, aki igazából tiszta lélek, ott segít, ahol csak tud. De nem lehet őket ennyivel jellemezni, hiszen hiába élik most a szinte klisés karakterek életét, a múltjuk és a jövőjük meghatározza őket. Sokkal több minden rejlik bennük, mint az először gondolnánk. Leginkább Alice-szel tudtam szimpatizálni; talán ez a jelenlegi élethelyzetemben nem meglepő. Azok a gondolatok, amelyeket a szerző fogalmazott meg az anyaságról, a hétköznapok mókuskereke kontra a világ és a társadalom irányába mutatott képpel szemben, nagyon találó.
Az alapötlet különlegességét leszámítva azért maga a történet sem az a tipikus, ugyanis kevés könyvben jelenik meg a valódi közösségépítésre való hajlam. Azzal, hogy Monica elkezd Julian irányába nyitni, egy új dimenziót nyit meg, ahol a legkülönbfélébb emberek is jól megvannak egymás társaságában, élethelyzettől, érdeklődési körtől és kortól függetlenül. Természetesen a kapcsolatokban különböző hullámvölgyek felütik a fejüket, s ezek rendezése nem mindig alakul optimálisan, de ez talán segíti, hogy a történet egy kicsit életszagú maradjon. Minden esetre nem kell véresen komolyan venni, inkább egy minőségi kikapcsolódásként kell rá tekinteni, s a mondandót leszűrve csak élvezni az élményt, amit nyújtani tud.
A történet legvége – ahogy sok más olvasóban –, bennem is kétes érzéseket keltett. Az olvasás pillanatában megkeserítette kissé a szájízemet, ám később, jobban átgondolva megértem, hogy a szerző miért emellett a verzió mellett döntött. Én úgy gondolom, hogy ezzel adta meg a méltó lezárás lehetőségét, az élet kiteljesedését és a valóban fontos dolgok számbavételét. Egy kicsit el is érzékenyültem tőle. Ettől a történettől pont azt kaptam, amire számítottam – még ha nem is pont abban a formában, mint ahogy gondoltam.

Akartam szeretni a történetet, nagyon megtetszett a fülszöveg, de kicsit csalódott vagyok. Nem tetszett az írásmód, a karakterekből meg hiányoltam a lelket ezért nem is igazán kedveltem meg őket, esetleg csak Julian-t, mert még az ő karaktere jobban ki volt dolgozva. Olyan meseszerű az egész történet, egy felnőtt embernek szerintem több kell ahhoz, hogy úgy igazán megváltoztassa az életét…

Összességében nagyon szerettem ezt a könyvet. Már az első oldalnál éreztem, hogy ez a kötet igazán különleges helyet foglal majd el a szívemben.Clare Pooley regénye egy igazán szerethető történet, hat idegen emberről, akiknek az élete összefonódott egy teljesen átlagos zöld füzetnek hála. A karakterek igazán emberiek és hitelesek, olyanok, akikkel a lépcsőházban is összefuthatunk. A cselekmény érdekes és izgalmas, nagyszerű olvasmány. Bátran ajánlom mindenkinek.

Részletesebben itt olvashattok a könyvről: https://csakolvassblog.blogspot.com/2020/11/clare-poole…

Kedves történet, nagyon megkedveltem a szereplőket. Bárcsak minden magányos ember ilyen csodás barátokat találna magának. Azt hiszem, sokkal boldogabb lenne a világ.
Én is szívesen megírnám az én „Őszinte szavak” könyvemet, de félek, valaki visszaélne a benne levő információkkal. Semmitmondó dolgokat meg minek írna az ember?

Nagyon megtetszett a fülszöveg, de azt kell mondjam, számomra nem azt nyújtotta a könyv, amit ez alapján vártam. Hiányzott belőle valami… valami plusz, a „fűszer”, amitől azt éreztem volna, hogy nem tudom letenni, annyira érdekel a szereplők sorsa. Sok a karakter, de valahogy egyikükre sincs elég idő, épp csak felszínesen ismerjük meg őket, és az életük aktuális problémáit, amiből aztán van bőven, de mégsem tudtak közel kerülni hozzám. Kivéve Julian-t, őt nagyon megszerettem, a hibái ellenére is, és nagyon spoiler. És persze, az Őszinte szavak könyve is csak akkor lett igazán reális, amikor kiderült, hogy tulajdonképpen az spoiler. Valahogy elgondolkodtatóbbat, mélyebbet vártam, hogy majd jól beszippant az a bizonyos kis zöld jegyzetfüzet… sajnos nem történt meg.

Az idős művész, Julian a felesége halála után teljesen elmagányosodott. Egy nap úgy dönt, leírja élete őszinte történetét egy füzetbe, azt pedig egy kávéház asztalán hagyja. Vallomása súlyos kérdésekkel indul: „Mennyire ismeri a közelében élő embereket? Mennyire ismerik ők magát? Tudja egyáltalán, hogy hívják a szomszédjait? Feltűnne önnek, ha bajuk esne, vagy napokig nem látná őket? Mindenki hazudik a saját életével kapcsolatban. Mi lenne, ha inkább őszintén élne? Ha megosztaná másokkal azt a titkot, amely meghatározza magát és értelmet ad minden másnak?”
A füzet kalandos útja során több ember kezén megy keresztül, újabb és újabb történetek kerülnek bele, és mindenki életét megváltoztatja, aki kapcsolatba kerül vele. A dolgok néha szinte meseszerűen alakulnak, máskor azonban elromlanak, és gyakran igazán váratlan fordulatokat tartogatnak. Az őszinte szavak nem biztos, hogy mindig teljesen őszinték, egy ember lelke pedig sokkal bonyolultabb annál, mint az egy pár oldalas önvallomás alapján megismerhető.

Ez egy kellemes stílusú, olvasmányos történet, amely tele van sokszínű, kedvelhető szereplőkkel, és gondolkodnivalót is ad bőven az életről, az érzések összetettségéről. Nagyon szerettem olvasni, és persze folyamatosan azon tűnődtem, milyen izgalmas lenne ténylegesen elindítani egy ilyen füzetet… De vajon mit írnék le magamról? :)