A ​sötét erdő (A háromtest-trilógia 2.) 90% 382 csillagozás

Ez a könyv olyan vastag, mint a Kínai Nagy Fal. És azt hiszem, hogy nekem most épp egy ilyen könyvre volt szükségem. Kezd tele lenni a hócipőm a rövid, könnyed és igénytelen (jobb esetben csak kidolgozatlan) kortárs SF regényekkel. Most már egyszer igenis éljenek a munka hősei, az alapos és mindent leíró sztahanovista szerzők!

A sötét erdő véleményem szerint kinőtte az első kötet néha tétova, útját kereső stílusát. Liu itt már szemlátomást érezte, merre érdemes menni, és nem próbálta újra meg újra feltalálni a spanyolviaszt. Ehelyett teljesen tudatosan kidolgozta a kínai Alapítványt, intelligens, és korántsem közhelyes módon idézve fel a nyugati klasszikusokat. Hiszen miről van itt szó? Az emberi civilizáció 400 év múlva összeomlik, és titkos tervet kell szőni a megmentésére. A tervet azonban senki nem ismerheti, mert ez automatikusan a kudarcához vezetne. A főhősnek, Luo Ji-nek csupán két axióma áll rendelkezésére, ebből kell kidolgoznia a megoldáshoz elvezető teljes tudományt. Lehetősége van viszont arra, hogy a jövő kritikus pontjain megjelenjen, és – elvben legalábbis – új irányt szabjon az eseményeknek. (Az már csak hab a tortán, hogy egyszer tényleg megjelenik egy magát Seldonnak elnevező figura, de én a magam részéről sokkal jobban élvezem a rejtett áthallásokat.)

Remek ötlet a könyv alapját adó Falképző-program: mivel az idegenek kémei mindent látnak és hallanak, néhány kiválasztottnak fejben kell kidolgoznia egy-egy tervet a győzelemre. Ez gyakorlatilag teljhatalommal jár, hiszen mindenféle érdemi ellenőrzés a terv kiszivárgásához vezetne. A szerző nagyon jól mutatja be az egész abszurditását, hiszen az emberi gondolkodás mindenben cselt keres: minél értelmetlenebb módon viselkedik egy falképző, annál inkább elhisszük neki, hogy valami hihetetlen terven dolgozik. (Bár a legcsavarosabbnak éppenséggel Zhang Beihai, a meglepően szimpatikus politikai tiszt elméje bizonyult.) További kulcselemek az időbeli ugrások (a könyv 200 évet fog át), az emberiség általános hangulata (a mély depressziótól az irreális optimizmusig és vissza), valamint az a zseniálisan sötét – és kellemetlenül logikus – univerzum-kép, amely Luo Ji végső gondolatmenetét (na meg a kötet címét) adja. Ezeket a szerző mind kreatívan használta fel a könyvében. Voltak ugyan kisebb fölösleges elemek, mint a pekingi nyugdíjasklub jelenetei, de alapvetően elégedett voltam ennek a 650 oldalnak a kihasználtságával.

Réges-régen, amikor még ifjú voltam és kedves, nagyon szerettem Kínát meg a kínai irodalmat, és elolvastam mindent, amit csak értem: klasszikus regényeket, verseket, Lin Yutang összes fellelhető írását, történelem- és szakácskönyveket, Bruce Lee életrajzokat, tényleg mindent. És imádtam, hogy a kínai irodalomban minden olyan furcsa: a cselekményszövés, a hangsúlyok, a logika, a karakterek, és a nagyregényekbe beleférnek a több-tíz oldalas kitérők és mellékszálak bármi lényegtelenről, máskor meg lazán és magától értetődően összecsapnak valami fontosat.
És részben még most is nagyon szeretem, amikor a modern kínai írók műveiben felfedezem ezeket az ízeket, tényleg. De van azért néha úgy, hogy a modern sci-fi olvasó állapotommal mégsem tudom összeegyeztetni nagyon könnyen ezeket a jellegzetességeket.

Úgyhogy bizony szegény Sötét erdőt én majdnem félbe, pontosabban négy tizedbe hagytam, mondván, ez akkor most ugye valami vicc, ez a töntörgés, meg álmaink asszonya a tóparton, és az egész alapfeltevés egy nagy marhaság, miközben meg a trisolarisi flotta, ugyebár. És akkor bizony két csillagot is akartam adni rá, ezt bevallom.
Aztán négy pöcöktől egészen beindult, és a 60%-nál már azt mondtam, hogy váó! ha 150 oldal alatt jutottunk volna oda, ahová 380 oldal alatt jutottunk, és abban a 150 oldalban inkább egészen más dolgokról lett volna szó, mint ebben a 380-ban, egészen jó lenne a könyv.
Hat pöcöktől pedig egészen a végéig iszonyúan élveztem – váratlanul sci-fivé változott, sodrása lett és jellege, gondolatok lettek benne és események. Méghozzá egészen remek gondolatok és események, és még úgy is nagyon izgalmas kaland volt, hogy az egészen mély és eredeti gondolatok azért elég intenzíven váltakoztak egy olyan utópia képeivel, amilyet legutóbb tán A földrengések szigetében olvastam. Egyes jelenetek és fejlemények egyenesen lélegzetelállítóak voltak, és amikor azt hittem, hogy ennél pesszimistább és lelombozóbb meglepetései nem lehetnek az írónak, rendre kiderült, hogy spoiler .
Szóval igazán élveztem a kötet szűk második felét, és nyilván majd a folytatást is fogom olvasni, ha nem is minden aggodalom nélkül.

A pinyin átírást meg utálom és ne csinálják sose és falra másztam tőle (míg végül a történet el nem terelte a figyelmemet), de meg kell említenem azt is, hogy egyébként a szöveg igazán példaértékűen korrektúrázott-szerkesztett, szép munka.

Ez a regény annak a példája, milyen lett volna, ha a hatvanas évek orosz sci-fi íróit is karakterszámra fizetik. Bár lehet, hogy ez így volt. Én szerettem az előző részt, annak minden egyedi ötletével és világával együtt, ezért nem tűnt fel, vagy legalább nem zavartattam magam a fapados nyelvezete miatt. Nem segít a könyvön, hogy többszörös fordítás (kínai-angol-magyar), de nem csak ebben tudom látni a szöveg problémáit. Ráadásul azon túl, hogy sokszor „beszélő fejek” módban tol le a regény oldalakat az olvasó torkán, még hihetetlenül túlírt is. Feszesebben, fele ilyen hosszan sokkal izgalmasabb lett volna.
Pedig mennyi zseniális ötlet van ebben a kötetben is! Már az alapszituáció, a szophonok jelentette gátak és az erre válaszul adott Falképző-projekt is remek és érdekesen végigvitt, és még akkor az erkölcsi, társadalmi, gazdasági etc. kérdésekről nem is beszéltünk. Melyik másik inváziós sci-fiben foglalkoznak ennyit és ilyen nyíltan az ideológiával? Valahol az ilyen mozzanatokban vélem felfedezni, mit jelent, hogy ez egy kínai science fiction.
Ugyanakkor nem tudtam szabadulni attól, hogy a szereplők mozgatása, a történet jövőképe, és a tudományhoz való viszonya egy az egyben visszaköszön a hatvanas-hetvenes évek szovjet sci-fijeiből. És ez engem csak azért zavart, mert ezután már nem tudtam komolyan venni a történetet. Hatalmas csillagbombák? Fa formájú felhőkarcolók? Repülő autók? Hogy jön ez ahhoz, hogy közben kvantumállapotokról, meg a Fermi-paradoxon kicsavarásáról és hasonlókról van szó? Mintha a könyv a nyugati és az orosz SF hagyománya között örlődne, és nem tudja, melyiket is tegye magává. Ez szerintem a végkifejletben is nagyon jól látszik, amit kissé kurtán-furcsán oldott meg a szerző.
Szóval ezután óvatosabban veszem majd elő a harmadik részt (ami talán még ennél is hosszabb, te jószagú…). Még mindig azt mondom, hogy az író érdekes színt hoz a hazai sci-fi kiadásba, ugyanakkor nem csodálkozom, hogy ez a kötet már nem keltett akkora lelkesedést angolul sem.

A világegyetem egy sötét erdő. Minden civilizáció egy fegyveres vadász, aki kísértetként oson a fák között, lágyan félresöpri az útjában lévő ágakat, és próbál hangtalanul haladni előre. Még levegőt is óvatosan vesz. A vadásznak óvatosnak kell lennie, mert hozzá hasonló vadászok lopakodnak szerte az erdőben.

Az, hogy életben maradunk, nem elég ahhoz, hogy biztosítsa az emberiség túlélését.

A Sötét erdő egészen más, mint elődje, A Háromtest-probléma. Kevésbé gördülékeny, ugyanakkor sokkal átgondoltabbnak is éreztem. Nem egy egyszerű olvasmány, megköveteli magának az időt az agyat és a figyelmet, de meg is hálálja.
A három nagy fejezet (?) három jól elkülöníthető részre osztja a könyvet. Bár az érzés végig jelen volt, főleg az elsőnél (A Falképzők) jutott eszembe rendszeresen, hogy Liu mintha nem tudta volna eldönteni, hogy sci-fit vagy filozófia könyvet írt, így a végeredmény kicsit mindkettő. Persze figyelembe kell vennem, hogy az író mégiscsak kínai, akik – töredékes ismereteim alapján – eléggé hajlamosak a filozóia-szintű töprengések és mindenféle hosszas leírások/szóvirágok alkalmazására. spoiler
A második részt (A varázsige) első sorban preapokaliptikus készülődésként értelmeztem. Nagyon tetszett, ahogy különböző szálakon, különböző elgondolások alapján próbáltak felkészülni arra, amire igazából nem is lehet. Az elején még abszurdnak gondoltam a Falképző projekt alapötletét, de mind az ötletek, mind pedig a rájuk adott reakciók komolyan átgondolt írói stratégiáról árulkodnak.
A harmadik rész (A sötét erdő) ugrik majd’ 200 évet az előzőekhez képest, és alulról 300 oldalban, egy történeten belül több jövőképet is elénk tár. spoiler. Talán ez volt a kedvencem a három nagy részből, bár nem tudnék egyértelműen választani.

Összességében jó könyv, de nehéz volt olvasni. Lévén, hogy a hangsúly nem a történeten van, hanem a világon a szereplőkön és a gondolatokon, mindenre nagyon oda kell figyelni.

Ha egy regény pozitív főhősei a messze látó politikai tiszt, a mindig mindent jól csináló rendőr, a legnagyobb tévutat bejáró egy amerikai, a legkétesebb erkölcsű szereplő pedig egy japán…
Nos, akkor az letagadhatatlanul egy kínai regény.

A viccet félretéve: az előző kötetet inkább az érdekességfaktor vitte el a hátán, ebben már azért sokkal összeszedettebb társadalom- és jövőképet kapunk. Sokkal jobban sikerült, mint az előzmény, szóval a Sötét erdőért már érdemes lelkesedni. Ez főleg annak köszönhető, hogy a Falképzők projektjeit végig követhettük a kezdetektől a bukásukig, ami biztosított egyfajta állandó dinamikát a könyvnek.

A minőség azért nem egyenletes, az elején akadtak olyan pillanatok, amikor inkább bosszankodva leraktam volna. Nagyjából a második felétől már nem kísértett ez a gondolat. A lezárása is talán egy kicsit kurtára-furcsára sikerült.

Ami pedig fura: szerintem a keresztény olvasók meg fogják kedvelni ezt a sci-fit a lezárása miatt. Nem vártam volna, hogy egy kínai író hegyezi ki művét a szeretetre, mint filozófiára.

Jobb volt, mint az első kötet, egész gyorsan elolvastam, tetszett a koncepció, bár elfelejtettem, hogy a sophonok hogyan tudják megakadályozni a tudomány fejlődését, van egy olyan sejtésem, hogy az író egyszerűen nem akart gondolkozni a tudomány fejlődéséből adódó változásokon, mint például a mesterséges intelligencia. Ebben az univerzumban nincs technológiai szingularitás, sem poszthumán élet. Idegen lények vannak, a végére kiderül spoiler egy, s más. Elegáns a lezárás is, bár fogalmam sincs, mivel fogja folytatni a harmadik részben.
Ahogy az író ír érdekes, a szereplők jól eltaláltak, egyedül a retró sci-fi hangulat az, ami nekem nem újdonság, de a fiatal olvasóknak biztos jobban bejön, ha nem olvastak ezelőtt klasszikusokat. Ez így körülbelül olyan, mintha valaki húsz évvel ezelőtt a vénuszlakókról írt volna egy történetet. Érdekes lehet, de na… eljárt felette az idő. Ez a könyv húsz évvel ezelőtt nagy durranás lett volna, bár fele ekkora terjedelemben lett volna megírva. :)

Nagyon féltem a könyv mind a 654 oldalától, mert rettentően ellentmondásos értékelések jelentek meg róla. Szerencsére csalódnom kellett, mert amit mások a hibájának rónak fel -túlírt, felesleges részletekkel teli- azt én előnyeként éltem meg. Nagyon hajszolt most az életem, de olvasás közben jól esett belelassulni a könyvbe, és ízlelgetni a hangulatokat, a Faltörők ötleteit, a szinte filozófiai eszmefuttatásokat. Persze -az első részhez hasonlóan-most sem állítom, hogy a nyugati civilizációban érlelődött gondolkodásom teljesen fel tudja fogni a könyv minden részletét, de talán nem is baj. Jól esett sejteni is az értés mellé.

Á, ne parázzatok tőle. Ha tetszett az első rész, ez is fog. Én imádom. Egy sora sem felesleges; gyönyörű, félelmetes, okosisszerintem, meg idegenes is, számomra ez a történet szinte tökéletes. Persze a végétől megint félni fogok, mert ott szokás csalódni spoiler.
Na ja, szóval szerintem egy oldala sem felesleges meg túlírt, annyira durvajó az egész, mint az első rész (https://moly.hu/konyvek/cixin-liu-a-haromtest-problema/en-es-a-konyv/buzanszky_virus_david).
A Falképzők ötlet is tök tetszett. Vagyis eleinte magát az ötletet kicsit bénácskának tartottam, de a kifejtése meg a története tetszett. Meg hát ahova kilyukadt a történet, az is tööööök dúúúúrva, bár azért szerintem olyan óriási csattanónak nem sikerült, már a könyv eleje felé bőven lehetett számítani erre, aztán a közepén kb. biztos is volt, hogy ez fog kisülni, ettől függetlenül -számomra- tökéletesen működött az egész történet. Lehet csak a témája miatt fogott meg ennyire, nem tudom, de olvassátok ezt a Háromtest problémát mert spoiler

Mivel a trilógia első kötete függővéggel ért véget, most viszont a második kötettel egyfajta nyugvópontra jutott a cselekmény, megpróbálok itt egy összegző értékelést írni a két kötethez.

Nagyon jól érezhető, hogy Liu Cixin a saját hagyományai szerint ír regényt és nem a Nyugat elvárásaihoz igazodik. A mi regényeink jóval tömörebbek, azt is mondhatnám céltudatosabban haladnak a történetmesélésben. A klasszikus kinai irodalom viszont jóval terjedelmesebb, lassabb, és több oldalággal dolgozik, amelyek csak lazán, vagy alig kapcsolódnak a főcselekményhez. Liu regénye is inkább ezt követi. Egy példát emelnék ki: a korszak hangulatátnak érzékelését, a világábrázolást a nyugati irodalom általában a főszereplőn, vagy a hozzá kapcsolódó más szereplőkön keresztül oldja meg, ebben a regényben viszont szinte csak azért kialakul egy szál, hogy rajtuk keresztül a világot tudjuk érzékelni.

A sci-fiben járatos embereknek nem új a „sötét erdő” fogalma. A un. Drake-egyenlet által felvetett kérdésekre adható egyik, igen csak nyugtalanító válasz. Már rég gondolkodtam róla hogy milyen lenne ezzel a fogalommal egy sci-fit írni, mint egy fügét mutatva nem csak a Gene Roddenberry optimista star-trekes világfelfogásnak, de a jóval komorabb Star Wars univerzumnak is, és a kapcsolatfelvétellel olyan könnyedén dobálózó többi sci-fi szerzőnek is. Nos Liu Cixin végre megtette. Remek regényt írt, szines hihető világot teremt, alapos, elgondolkodtató kérdéseket vet fel – amelyeket végig is vezet. Mindenkinek ajánlom.

Szeretem a kínai sci-fit. Nagyon tetszett már a kínai MetaGalaktika is, várom az idei Láthatatlan bolygókat és A Háromtest-problémát is nagyon bírtam. Van annak valami bája, ahogy a mai, újabb SF hagymány és a meghökkentő ötletek keverednek az elképesztően retro motívumokkal, elemekkel és hangulatokkal. Szeretem, hogy Cixin Liu mer nagyban gondolkodni, de mégsem érzem hidegnek és üresnek a szöveget, mint pl. Reynolds esetén.
Szeretem azt is, hogy mindkét regény végén van egy jó kis metafora, az elsőnél a sáskák, itt pedig a sötét erdő. Lehet nem véletlenül jutott eszembe a könyvről a Ror-Shak neo-retro Cure-feldolgozása, az A Forest.
Különösen tetszett a falképző-projekt ötlete, ami szerintem gyönyörű metaforája a mai privátszféra ellehetetlenülésének. Ha az idegenek mindenhol megfigyelnek, ha a Facebook és a telefonod minden megmozdulásod nyomon követi, hol marad a privátszféra, hogyan maradhatsz mégis egyedül? Ha csak a belső világod maradhat a tiéd, hogyan cselekedj mégis kiszámíthatatlanul, önállóan, a saját akaratodból? Van menekvés ebből a csapdából?
A felépítését tekintve Ottlik Gézától az Iskola a határon jut eszembe a könyvről, itt is ugyanaz a repülő nézőpont érvényesül. Elindulunk az egész kicsi részletektől (egy hangya mászik egy sírkövön), egyéni sorsoktól a nagyobb, átfogóbb kép felé, míg végül már kozmikus távlatokat látunk. Amikor felszáll a repülő, közel a földhöz még minden apró és részletes, ahogy távolodunk és haladunk a regényben, úgy áll össze a nagy kép egy univerzális egésszé.
Engem a legkevésbé sem zavart, hogy nincs Csing-cseng-csungozás, de lehet azért sem, mert az előző részt még angolul olvastam, ahol nem annyira szoktak ilyet.
Egyáltalán nem éreztem a trilógiákban általános, fölösleges helykitöltő középső rész-szindrómát. Persze, egy-kétszáz oldalt nagyobb fájdalom nélkül le lehetett volna nyesni (főleg az elejéről), de amint beindult a történet, egyre nehezebb volt letenni, izgatottan várom, hová jutunk majd a trilógia lezárásában.