A ​háromtest-probléma (A háromtest-trilógia 1.) 86% 705 csillagozás

Egyik legjobb sci-fi, amit az utóbbi időben olvastam. Fantáziadús és ötletes, furcsa és a végén már elvontan agytekerősen szárnyalósan hard. Képzeld el, hogy tökre távolról indulsz, sci-fi-től, mindentől, ami megszokott, és az elején ott találod magad a kínai „kulturális” forradalom közepében, ami – nem is olyan régen – sajnos szomorú és felejthetetlen dolgokat eredményezett. Van akinek ez a múlt meghatározza a jelenét, és ezzel nem csak a sajátját, hanem az emberiség jelenét is. Ez adja az alapját a történetnek, és ez a gondolkodásmód sajátságos hangulatot is ad hozzá. És egyre alakul tovább a történet, kutatók, professzorok nyírják ki magukat, látnak furcsa dolgokat. És egyszer csak már szimulált játék világokban járunk, és végre megtudom, mi is az a háromtest probléma, és miért szívás is az valakiknek, és a végén azt vettem észre, hogy hajnalban arról olvasok, hogy szuperintelligens robotokat készítenek protonokból, hogy kiterítik a makroszkópikus kétdimenzós síkon. Cool, mondhatni, de ez viszont az embereknek szívás… hogy mennyire, az majd a következő részben kiderül.
Két megjegyzés:
spoiler
spoiler

A könyvért – melyet talán inkább a (korlátozott) négytest-probléma címmel lehetett volna illetni – eleinte nagyon lelkesedtem, de ez az idők során egy kicsit alább hagyott. Kezdett zavarni, hogy bár jól láthatóan hard sci-fi ről van szó akar lenni, időnként elég meredek elgondolásokat kever ki; bedobja a turmixba a state of the art tudományos elméletek egyes összetevőit, de ami kikeveredik belőle, az elég érdekes lesz. De ez annyira nem is zavarna, hiszen azért olvasok sci-fit, hogy szárnyalhasson a fantáziám. De sajnos maga az alaphelyzet is több sebből vérzik.* Ha ettől eltekintünk, akkor egy érdekes, kicsit egzotikus (bár korántsem annyira egzotikus, mint amennyire vártam), helyenként izgalmas történetet kapunk, ahol a szereplők motivációi néha kicsit furcsák** ugyan, bár van, amikor meg is lehet őket érteni.
Elolvasni mindenképp érdemes, mert fordulatos és olvastatja magát, de szerintem sokkal jobban hasonlít az angolszász sci-fire, mint azt az olvasás előtt vártam volna. Ez persze nem feltétlenül baj, de én egy kicsit olyan formabontó könyvre számítottam, mint amilyen pl. Az idő térképe is volt.

*Vigyázat, hosszú fejtegetés következik: spoiler
**spoiler

Nem szokványosan indul az utóbbi idők legsikeresebb kínai sci-fi regénye. Az első jelenetben szemtanúi lehetünk, ahogy a kínai kulturális forradalom jegyében három tizenéves diáklány agyonver egy fizikaprofesszort. Gondolnánk, hogy ilyen apróságokon múlik az emberiség sorsa? Pedig ez az a momentum, ami elindítja az események láncolatát, ami végül fajunk élethalálharcával csúcsosodik ki.

A regény kissé talán furcsán halmozza a különféle komponenseket, és a szöveg is hol megejtően lírai, hol pedig hihetetlenül egyszerű, mégis, nem kell neki sok, hogy beszippantsa az olvasót. Pedig tényleg nem szokványos felütéssel indít: a kulturális forradalom őrültségét bemutató jelenetekhez hasonlóakkal az ember a kommunizmusról és más diktatúrákról szóló történelmi regényekben találkozhat. Én is sok hasonló témájú könyvet olvastam, mégis, a könyv képes megragadni azt, ami erre az egészre jellemző. Az abszurditást, az embertelenséget, azt, ahogyan egész nemzetek az őrület határára sodródnak. És mindez nagyon fontos része a történetnek, hiszen ez a katalizátora annak, ahogyan a szereplők cselekszenek, és ahogyan a fantasztikus történetszál is alakul.

Nem akarok sokat elárulni a cselekményből és a főbb fordulatokból – egyesek szerint már az ront az olvasási élményen, ha elolvassuk a magyar fülszöveget –, de legyen elég annyi, hogy egyik pillanatban még Az ötödik évszak jutott eszembe, a következőben pedig Ted Chiang. Liu egyszer szabadjára engedi a fantáziáját és tobzódik abban, mennyi különös dolgot kitalálhat, máskor viszont visszaszáll a realitás talajára, és a fizika eszközeit veti be, hogy varázsoljon. Mert aminek a történet utolsó harmadában szemtanúi lehetünk, az igazi varázslat: az a fajta, amiért az ember szereti a sci-fit. Meghökkentő ötletek, a maga nemében remek humor, és kínzó gondolatok az emberiségről. Megérdemeljük mi ezt a bolygót, amit módszeresen tönkreteszünk? Megérdemeljük mi azt a sok csodát, amit az élettől kapunk, miközben megkeserítjük mások életét? Nem jön el a büntetés a sok hazugság, gonoszság és pazarlás után?

A Háromtest-probléma remek könyv, ami szerintem pont azért más, mint a nyugati kortársai, mert egy nép ambivalens történelméből táplálkozik. Egyszerre büszke és szégyelli magát azért, amit elért, egyszerre bizakodik és borong a jövőn. Meri azt mondani: igen, az emberiség lehet, hogy megérdemelne egy jó nagy pofont azért, amit évszázadok óta művel. A kegyetlenség mértéke – szemben azzal, amit az utópikus kommunista sci-fi jósolt – mintha a tudományos haladás mértékével csak nőtt volna. Hiába az emberiség életét jobbá tevő fejlődés, a találmányok, az univerzum egyre szélesebb ismerete, az emberekben mélyen gyökerező sötétség, a félelem és a kegyetlenség újra és újra fellángol. Elég csak végignézni a világ mai állásán…

De mégsem tudom azt mondani, hogy pesszimista regény. Mert azt is mondja: lehet változás. Igen, megjavulhatunk. Megbánhatjuk bűneinket, vezekelhetünk, és talán képesek leszünk megváltozni. Éppen ezért várom nagyon a trilógia többi kötetét: tudni akarom, hogyan sikerül az emberiségnek megváltoznia.
http://ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2016-12-29+…

Érdekes és lendületes olvasmány. Sajnos sem a fizikához, sem a kvantumfizikához nem sok közöm van, így időnként kicsit elvesztem a részletekben és a dimenziókban. Az alaptörténet nagyon tetszett, remélem a folytatás nem okoz majd fejtörést és dimenzióváltást.

spoiler Nyilvánvalóan ez a világegyetem legelcsépeltebb SF alaphelyzete. Hát lehet ebből 2016-ban is élvezhető, érdekes, meghökkentő, nagyjából korszerű sci-fit írni?
Én mondjuk lefogadtam volna, hogy nem, de szerencsére nem lett volna igazam. Mert ez bizony egy nagyon furcsa, helyenként meghökkentő írás volt, olyan elemekkel, hogy a meglepetéstől olykor csak nézelődtem. Mert hát hiszen, mit keres a kulturális forradalom egy sci-fiben? Pláne hogy lesz logikailag, érzelmileg, mondanivalóilag (ejj, de szép szó) is a történet lehető legszervesebb része? Hogy lesz pl. Ye Wenjie* egyszerre annyira összetett és hiteles, másrészt annyira elvont és azonosulhatatlan karakter? Milyen a világ legérdekesebb számítógépes játéka, ami nem is hasonlít számítógépes játékra? Hogy lehet a kvantumfizika segítségével megmagyarázni a regény legszürreálisabb furcsaságait? És egyáltalán, hogy lehet, hogy a földkerekség legnagyobb maszlagának tűnő kvantum-bullshit tulajdonképpen egészen kongruens jelen fizikai ismereteinkkel**? spoiler
Persze kicsit fura néha az európai olvasónak (annyira más a kínai irodalom szerintem, csoda, hogy egyáltalán élvezhető nekünk), de engem éppen felrázott kicsit a tespedésből, hogy ha nem is tökéletes, de pikánsan ellentmondásos, kissé diszharmonikus, olykor nehezebben olvasható, de nekem mindenképpen újszerű a regény. És várom a folytatásokat.

*Az angol átírás azért rohadtul idegesített, hadd jegyezzem meg csendben.
**Én azért erre nem vettem volna mérget, de meglestem kicsit a korábbi értékeléseket, és a hozzáértők sem panaszkodtak.

Egyrészt nagyon szép az az ív, ahogy Liu felépítette ezt a regényét: ahogy a pekingi politikai üldöztetésektől eljutunk egy nagyobb léptékű kulturális forradalom á la Trisolarisig. Mert szerintem dióhéjban erről szól ez a könyv.
Másrészről az én ízlésemnek rettenetesen elnyújtott a történet (és a következő kötetet, atyaég, megemelni is alig tudom… :/), tartalmában hullámzó intenzitású és mélységű, sok helyütt mondhatni döcögős.
Hát miért nem lehetett olyan az egész, mint az utolsó 50 oldal? Mert azért az utolsó pár fejezetért bizony mégiscsak érdemes volt kibekkelnem sok-sok órányi fakitermelést és búsongó bolyongást egy rádióteleszkóp hideg vezérlőtermeiben. Amikor elszabadul a szubatomi origami, mely során egy rövid időre Szauron is felemelkedik spoiler, illetve egy egész bolygót egy azaz egy darab protonba csomagolunk be, hát ez engem tökéletesen lenyűgözött. Persze ez a lenyűgöződés annak tudható be, hogy nagyságrendekkel kevesebbet tudok a kvantummechanikáról, mint az égi mechanikáról, ezért az anyag mélyszerkezetét érintő tudományos fantasztikus szemfényvesztést csont nélkül beveszem, magát a háromtest-problémát pedig annyira nem.

Szerintem kevésbé hard, mint aminek a stílusa beirányozza, sokkal inkább társadalmi sci-fi, utóbbinak sem túl következetes vagy formabontó, de most már érdekel a koncepció kifuttatása, meglesem a második kötetet is – amint kitalálom, milyen pózban lehet értelmesen olvasni azt a monstrumot.

Ezzel a könyvvel az van, hogy túlvárakoztam – nem az, hogy időben, hanem elvárásokban. Merthogy kínai kulturális forradalom spoiler (számomra ilyen háttér előtt majdnem bármi jól néz ki, lásd ábra ) , kozmikus horrorba hajló epizódok spoiler , ráadásul a hard sci-fi elemek 65%-át egy olyan nagyon titkos spoiler gondolatkísérlet-sorozat adja, amit egyszerre sikerült száz százalékos bölcsész humanoidok spoiler számára érthetővé tenni és nem elbutítani, hogy az ember kellően okosnak érezhesse magát, mire a regény végére ér. Aztán időnként csak elvett egy adagot az életkedvemből, nem tisztázott szerzői célok érdekében.
spoiler
spoiler
Nem egyenletesen hibátlan, de annyira igen, hogy valahányszor fontolóra veszem, hogy továbbadjam, arra jutok, hogy frászokat, nekem is kell. És kínai kulturális forradalom is van benne, meg Lovecraft is megnyalná utána legalább ötven tapadókorongját az űr mélységes hidegében.

Te jó ég, de szépen tervezett és felépített történet volt ez!
Bár az első-második alkalommal még erősen pislogtam a játékba való belépésnél, de aztán fokozatosan összeértek az információk és sikerült nem sokkal a könyv fele után rájönni arra, hogy „ki a gyilkos” :) spoiler
Aztán amikor a végén a szerző is összeilleszti a kirakós hiányzó darabjait újabb tyűha spoiler. Remélem a folytatásban is ilyen élmények érnek majd és nem megy el az egész valami Függetlenség napja irányba :))

Elkepesztően tetszik. Ahogy az elején céloznak rá, hogy milyen szerencsések vagyunk mi, emberiség, aztán a 3test játékban ismét előkerül ez a kifejezés, hogy milyen szerencsés ha van egy pár száz éves stabil korszak. Aztán amikor vége van a játéknak, sejthető, hogy köze van a valósághoz. Stabil korszakokban gyors civilizációk emelkednek majd pusztulnak el. Hátborzongató az egész megvilágítás, sejtetés, elkepesztően okos, ötletes már az első negyede a könyvek.
Engem hamar meggyőzött.

Aztán a továbbiakban sem volt okom elszontyolodni. A könyv folyamatosan fenntartotta az érdeklődésem. Amikor épp nem kapkodhatjuk a fejünket az események, fordulatok végett, akkor sem unatkozunk az elméleti levezetések, vagy lélektani barangolások közben.
Új aspektusok kerülnek előtérbe, ami újabb vad gondolatokat szülhetnek a fejünkben a történet további eseményeiről. Aztán persze valószínűleg nem teljesen lesz igazunk, hiszen nem létezik elég megvilágítás a teljes kép értelmezéséhez. Olykor olyan árnyalásokat villantott az író, hogy már én sem tudtam, mit kéne gondoljak, érezzek egy ilyen helyzetben.
Na persze jön egy szókimondó ortó zsernyák, és helyre teszi a fejünket ;-)

A végére pedig nehezen találok szavakat, de nem is akarok, mert lehetetlen úgy megemlíteni, hogy ne legyen erősen spoileres.
Amúgy spoiler

Ez a könyv igazi ínyenc falat minden (hard?)scifi kedvelőnek. Morális kérdések, tudományos elméletek, remek ötletek, pattanásig feszült idegek, tovább is van, mondjam?
Azért egy kicsit kár, hogy a könyv hátulján az erősen spoileres ajánló rombolja a wtf faktort, ezzel együtt az élményt.

https://moly.hu/idezetek/852703
https://moly.hu/idezetek/852707
https://moly.hu/idezetek/852709

https://moly.hu/idezetek/741598
https://moly.hu/idezetek/734839

Nehéz lehántani róla a kulturális egzotikum rétegét. Meggyőződésem ugyanis, hogy ha angolszász vagy legalábbis európai szerző írta volna, teljesen más szemszögből közelítenénk felé.
Vegyük a szereplőket: ha úgy gondolom, hogy a szerző nem írt a könyvébe karaktereket, akkor az kínai speficikusság (ahol ugye, nyugati szemszögből, mindenki egyforma), vagy tényleg nem tudott összetett figurákat alkotni? Vegyük a történetet: ha úgy gondolom, hogy lapos, dramaturgiailag gyenge és meglehetősen unalmas, akkor csak azért mondom, mert teljesen máshol vannak a kulturális-regiszterek, vagy tényleg nem sikerült neki komplex, izgalmas és feszült cselekményt írnia?*
De talán mindegy is, a lényeg, hogy ez elsősorban ötletorientált sci-fi. Liunak (vagy Cixinnek? Összezavarodtam.) elképesztően izgalmas gondolatai vannak, zseniálisan ötvözi a kapcsolatfelvétel problémakörét** a háromtest-problémával (hah, a játék! spoiler) meg mindenféle látványos SF-mókázásokkal, ráadásul olyan ügyesen vezeti a mondanivalóját, hogy az tényleg állandó gondolkodnivalót ad.
Más kérdés, hogy a regény első fele nagyon nehézkesen halad (szerintem a stílus duplafordítás következtében elég sokat romlott), ami a későbbiekben is csak azért válik nagyszerűen szórakoztatóvá, mert végre kiderül minden, és a cselekmény, illetve a karakterek zavaró-fékező hatása nélkül olvashatjuk, amint Liu tobzódik az ötleteiben.
Nekem amúgy nem hiányzik a folytatás, szerintem önállóan is nagyon érdekes volt. Bár kétségtelenül érdekel, hogy mi lesz még.

* Különösen ellentmondásos például az információadagolása: olykor egészen csodálatosan utalgat (ld. játék), máskor meg fejezetnyi infodumpokban beszél.
** spoiler