A ​halál vége (A háromtest-trilógia 3.) 90% 245 csillagozás

A 2019-es év alighanem legvaskosabb, de számomra eddig mindenképpen a legjobb új megjelenése ez a könyv. Az első kötet kissé esetlen újító szándékától a második rész szabatos profizmussal felépített maximalizmusán át Cixin Liu eljutott oda, ahol én az igazzy SF irodalmat keresem: a kozmikus perspektívák fejbevágóan idegen, ugyanakkor lenyűgözően eredeti tartományába.
Ha valakinek A halál vége olvasása közben nem koppan legalább száz oldalanként egyszer a földön az álla, az véleményem szerint nem figyelt eléggé. Ebben az egyetlen könyvben ugyanis annyi ötlet van, mint egy komplett sorozatban, és ezek mindegyike kulcsfontosságú a történet – az emberiség és az univerzum történetének – előadása során. Tény, hogy elsősorban a keményvonalas SF rajongóit szólítja meg: a főhősök lelki csipkéit nem sokat ápolgatja, a nézőpont-karakter fogalmában az író számára egyértelműen a nézőponton van a hangsúly. Ez nem hiba, inkább sajátossága ennek a stílusnak. A társadalmi változások és a kozmosz megismerésének ábrázolása azonban igen magas színvonalon zajlik a regényben.

A sötét erdőt több szempontból is Asimov Alapítványához hasonlítottam. Egy dologban a harmadik kötet is erre a klasszikusra emlékeztet: a cselekmény egyre nagyobb időbeli ugrásokkal mutatja be a jövő történelmét, az emberiség sorsának alakulását. Cixin Liu regénye azonban nem áll meg az emberiség jövőjénél, sőt: miközben a tér és az idő egyre jobban kitágul, szerintem kész csoda, hogy emberi nézőpontját egyáltalán sikerül megőriznie. A szerző eleve nem tartozik a társadalmi űroperák két fő irányzatának egyikéhez sem: nem hiszi, hogy a jelen társadalmi berendezkedés fennmaradna a jövőben, de azt sem, hogy egyenletesen, vagy pláne exponenciálisan fejlődnénk tovább. Bár a második könyv befejező fordulata valószínűleg sok olvasó éberségét elaltatta, még jó néhány krízis követi egymást a harmadik kötet lapjain, némelyikről pedig nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy az előzmények ismeretében is megjósolhatatlanok voltak. Az emberi faj puszta fennmaradása mindvégig kérdéses marad. Az univerzum ellenséges mivolta időnként enyhülni látszik, hogy aztán újult erővel térjen vissza ismét. A tudomány néha váratlan felfedezéseket tesz, de hihetjük, hogy más civilizációk már nem lépték meg ezeket réges-régen?
Az ellenséges világegyetem mellett egy új tényező is megjelenik: vajon a világűr természetes közegnek tekinthető, vagy más, nálunk sokkal öregebb lények formálták ilyenné? Esetleg csupán hangyák vagyunk, akik egy romos házról gondolják, hogy az az érintetlen őstermészet? Az angolszász írók közül elsősorban talán Stephen Baxter szeret hasonló gondolatokkal eljátszani, illetve a világmindenség történetét megírni nagy bummtól nagy reccsig spoiler, de Cixin Liu még neki is tud új gondolatokat mutatni. Ezzel a regénnyel a kínai sci-fi egyértelműen felnőtt az angolszászhoz.

Persze, nagyon hosszú, elég túlírt, nem mindig cselekményes, nem mindig látszik az események fő irányvonala, a mindenen átívelő főhőst pedig ütni tudtam volna nagyjából folyamatosan, persze.

De mégis. Annyira nagyszabású és annyira lenyűgöző. Sosem tudhatod, a következő fejezetben a fantázia és a tudomány valami újabb ragyogó csodája vár – vagy valami egészen blőd marhaság. Közepesen izgalmas királylányos mesék váltják egymást négy- vagy két- vagy akárhánydimenziós terekkel, idegesítő karakterdrámák torkollnak borzongató fizikai rejtélyekbe, ostoba nőszemélyek beszélgetnek pszichopata zsenikkel vagy alig-humán szuperentitásokkal… Fene gondolta, hogy ilyen távlatokig jutunk a Kulturális Forradalom nehéz (és igen részletesen ábrázolt) napjaitól.

Nem mondom, hogy a legcsodásabb, valaha felvázolt perspektíva az emberi fajnak. De a végén talán nem jöttünk ki olyan rosszul belőle. :P

Azt hiszem, hogy már értem, hogy miért lett ennyire vaskos az utolsó kötet: Cixin Liu megpróbálta megírni a sci-fi Nyugati utazását. A monumentális történet erényeit világosan lehet látni, de nem tudok elmenni amellett, hogy a tudatom egy kis sarkában fészket rakott az az érzés, hogy egy irdatlan zsánerirodalmi blöfföt nyeltem be.
Azt hiszem, hogy a trilógia történeteinek egymásra épülése sikerült a legjobban. Az egyik helyzetből következett a másik, az egyik megoldandó problémából a másik, és ha kifelé is néztünk a világából, valójában akkor is jól illeszkedő jeleneteket kaptunk. Ez a lépésről lépésre történő haladás, amelynek során bőven kapunk tudományos vagy tudományosnak ható magyarázatokat, sőt szociológiai és filozófiai fejtegetéseket is, csak a legvégén szembesít bennünket azzal, hogy milyen messziről indult el a történet. A kulturális forradalom világától, amely az első kötetben jelent meg, eljutunk az univerzumok történetéig, ahol Mao vagy éppen maga Kína még pontszerű képződménynek is kicsi.
Érdekes megközelítésnek találtam azt is, hogy valójában idegen civilizációkkal, földönkívüli lényekkel alig találkozunk. Nem jelennek meg, legfeljebb következtethetünk rájuk. Mint bagolyköpet a fák alatt, vagy tehénlepény a legelőn, nagyjából úgy árulkodnak a leírt jelenségek a többi űrbéli civilizációról. Ez az elegáns távolságtartás nekem kifejezetten tetszett, hiszen tökéletesen beleilleszkedik a sötéterdő-filozófiába, ahol nem a másik űrbéli civilizáció az érdekes, hanem az általa a többiekre gyakorolt hatása.
Emellett egy hosszadalmas ötletbörzét is kapunk a könyvben, amely kortárs technológiáktól a sci-fi könyvek lapjairól ismert módszerekig terjednek, és itt nemcsak a hard science fiction ötleteire gondolok. Nemcsak technológiák, hanem fizikai és csillagászati jelenségek kapnak egészen más dimenziót, mint amit egyébként gondolnánk róluk elsőre. És ezek az ötletek nagyrészt működnek a történetben, mert egymásra épülnek.
Ugyanakkor nem tudok elmenni amellett, hogy az elbeszélés módja nagyon töredezetté teszi a könyv cselekményét. Egyes technológiák, mint például a hibernálás, mintha csak azért léteznének, hogy a megfelelő szereplőket elmozgassuk oda, ahová az író szeretné látni őket. Ha ők nem lennének, akkor az egyes korszakok akár külön regényt is érdemelnének, ha kitennének egy külön regényt…
Mert az a helyzet, hogy a szereplők egyáltalán nem kerülnek közel az emberhez. Sem a főszereplő Cheng Xin, sem a többiek. Még a legéletelibb szereplő sem vastagabb egy papírlapnál, jellemrajzuk pedig nem haladja meg egy közepesen kidolgozott Sims-figuráét. Nem tudtam sem együttérezni velük, sem gyűlölni őket. Mintha az elegáns távolságtartás kiterjedt volna a regény figuráira, nehogy esetleg az érzelmi bevonódás az űropera törpéjének csúf árnyékát vesse a műre. (Pedig ha műfajilag be akarjuk rendesen sorolni… Amit én nem teszek meg, besültem vele már egy párszor.)
És végezetül, ami inkább szórakoztató apróság, de azért nem lehet elmenni mellette szó nélkül: a kínai kormányzati és nacionalista propaganda egyértelmű jelei a műben. Persze ezek sokkal kifinomultabbak, mint mondjuk egy patetikus hangvételű magyar történelmi regényben, vagy egy zajos PC-ideológiát megvalósító mozgóképes műben. Az hagyján, hogy térdig gázolunk a kínai szereplőkben, mindegyik feddhetetlen ember, nagy tudós stb. Az viszont feltűnőbb, hogy az összes erkölcsileg vagy cselekedeteiben negatív szereplő japán motívumokat visel magán. Az előző kötetben az egyik Faltörő mi más lett volna, mint egy japán nő, és hát mondanom sem kell, hogy akin itt japán cuccokat vagy viselkedést látunk, attól ne várjunk sok jót. Ez kicsit olyan, mintha én magyar íróként egy regényemben az emberhúsért rajongó földönkívülieknél a bocskorviselést emelném ki, vagy azt, hogy az emberiséget az idegen inváziónak kiszolgáltató szereplő szereti a juhtúrós galuskát. És persze kicsit kilóg a lóláb akkor is, amikor a kínai kormányzati intézkedések dicsérete valósul meg, csak éppen a jövő évszázadokba vetítve. Megijedni persze nem kell, nem a vállalhatatlan színvonalú szovjet propagandaregényen szintjén történik mindez, (hanem a vállalhatókén, mert azért akadnak olyanok is).
Szóval érteni vélem azt, hogy miért szeretik sokan ezt a könyvet, de a körülötte felkeltett hullámokat én kissé soknak érzem. Jó könyv, jó trilógia, érdemes magunkat végigrágni magunkat rajta, de a történelmi jelzőket indokolatlannak találom.

Érdekes volt, de valahogy mégis kevés, túl töredékes, túl direkt, néhol szájbarágós. Nem kötött magához, nem igazán izgatott az emberiség sorsa sem, sem az ostobasága, sem a nagyszerűsége, valahogy egy idő után teljesen értelmetlennek tűnt a trisolarisiak és az emberek ellenségeskedése. Valahogy mindegynek tűnt, hogy mi lesz, hogy az egyik nyer, vagy a másik, vagy mindkettő, esetleg egyik sem.
Régi vagy új világegyetem, nulla vagy tíz dimenzió, a túlélés, bármi teljesen mindegy, vagy inkább értelmetlen, ha nincsenek mellettünk azok, akiket szeretünk, és akiket ugyan nem szeretünk, de vattaként ki kell tölteniük a teret körülöttünk ahhoz, hogy érezzük, emberi világban élünk, amiből előbukkanhatnak olyan emberek, akikből a társunk, barátunk lehet. Ezért felesleges a hibernáció, a fénysebességgel való utazás, mert nincs hova utazni ott, ahol minden idegen és üres.

Rejtőzz el jól, takaríts alaposan.

A Tejút galaxis Orion-karjának örök éjszakájában két civilizáció suhant el, mint két meteor, és az univerzum emlékezett a fényükre.

A történelem minden egyes pillanatában elszalasztott lehetőségek végtelen sora rejlik.

A gyermek, az emberi civilizáció egyszer kinyitotta otthona ajtaját és kileskelt. A végtelen éjszaka úgy megrémítette, hogy megremegett a hatalmas, mély sötétségtől, és határozottan becsapta az ajtót.

Röviden:
Olyan volt ez a kötet, mint az előző, csak sokkal masszívabb. Hatványozottabban – és itt gondoljatok valami kellemesen magas számra – masszívabb. spoiler

Hosszabban:
Tulajdonképpen nem tudok mást leírni, mint A sötét erdőnél. Cixin Liu még mindig egyszerre ír hard sci-fit és filozófia könyvet, ami oldalról izgalmassá teszi az olvasást, ugyanakkor nagyon nehézzé. Az előző résznél úgy gondoltam, hogy a hangsúly a világon van és nem a történeten. A felelállás itt is hasonló, de sokkal durvábbak az arányok. Ebben a kötetben Liu tömény ötletorgiát tárt az olvasó elé. Az emberiség és az univerzum, amiben létezik, folyamatosan változik és fejlődik. Korok, eszmék, életmódok, különböző világnézetek és technológiák váltják egymást a könyv lapjain. Egyszerűen elképesztő, ugyanakkor a történet meg a legnagyobb jóindulattal is csak arra volt jó, hogy legyen mire felfűzni a millió meg egy ötletet.
Többségében* tetszett, amit leírt, ugyanakkor nem feltétlenül tetszett, ahogy leírta. Néha olyan érzés kerülgetett, hogy az író nem pont az egyszerű földi halandóknak szánta a könyvét, máskor meg az, hogy nem adja magát könnyen, de szerencsére én sem. Azért eléggé rám tudott telepedni, általános szokásommal szemben nem is igazán sikerült más olvasni mellette. Akinek tetszett a második rész, szerintem adjon egy esélyt neki. Aki viszont már az elsőt is száraznak találta, inkább ne, de legalábbis óvatosan próbálkozzon.

*spoiler

A pacifista, felelősséget vállaló fiatal tanult, képzett, nő temérdek megpróbáltatása ?!, és spoiler altruizmusa, bocsássátok meg a cinizmusom, majdnem teljesen felülírta az olvasmány élményt. Olyan volt ez mikor valaki 6:6-ot dob legalább 4x egymás után, nem sima duplát, ó nem. Végül is, ha jól meggondolom, felül is írta a rajongó gént bennem. Ötletek, perspektíva, univerzum ide vagy oda a főszereplő, és minden ami történt nem nem tudott mást kiváltani mint, hogy a szőr is felállt a karomon.
Ami jár az jár, elszórakoztatott, elgondolkodtatott, látom más hogyan képzeli el a jövőt, nem csak a közeljövőt, emberi sorsok, az univerzum sorsa, a nagy összefüggések, porszemnyi semmiségek filozófiája, mind mind érdekes, le is zárta de így bemutatni ennek a nőnek a szemén keresztül ?!
Még mindíg azt tartom ovlasni érdemes, a legjobb hard sci -fi amint az utóbbi időkben olvastam, csak nekem keserű a vége.

Aki végigolvasta az előző kötetet, az nagyjából tudhatja, hogy mire számítson a befejezéstől. Mármint ami a könyv regénységét illeti: a próza ugyanolyan töredezett, a száraz nem is jó szó rá, inkább csak fura helyen vannak a hangsúlyok, ahogyan ez a történetre is igaz. Karakterek továbbra is inkább kétdimenziós figurák, akikről vagy elhisszük, amit olvasunk, vagy nem. A végkifejletét illetően azért akadnak itt meglepetések.
Az egész könyv egy hullámvasút: a zseniális ötleteket borzasztóan unalmas és dagályos részek követik, amikor az amúgy igencsak vastag könyv kifordul a kezünkből. (Mármint az enyémből, mert azt látom, hogy azért a könyv talált magának rajongókat, ami egyébként egy tök jó dolog, mondom is, hogy miért.) Amikor viszont az ötletek működnek, akkor tényleg nagyon működnek, és itt a hard sci-fi elgondolásokra célzok. Más dimenziójú terek, a csillagászati léptékeken való gondolkodás, vagy az, ahogyan a könyv végén a Naprendszerből kijutó emberiség megismeri az őt körülvevő világegyetemet, az valóban izgalmas, egyes gondolataiba bele lehet szédülni. Az egész „sötét erdő” hipotézist még mindig pazar elképzelésnek tartom, ahogyan azt is szerettem, hogy a szerző ennek minden aspektusát végiggondolta és nem tért le a koncepció által kijelölt útról.
Csak azok a mérhetetlenül unalmas részek, csak azokat tudnám feledni! A központi figura egy pillanatig nem volt érdekes, hiába érteni vélem a funkcióját: Liu több helyütt elmondta, hogy el akarta képzelni az ember számára legrosszabb univerzumot, egy olyan helyet, ahol a jó és etikus ember pusztulásra van ítélve – főszereplőnk pedig pont egy ilyen ember. De valahogy nem működik, nem tud érdekes lenni, megmarad egy nagy szemű, halk hangú kisegérnek, aki érthetetlen módon végigutazza az egész könyvet. És ez igaz a maréknyi mellékszereplőre is – egyikük se tudott a pár vonallal felskiccelt statisztaszerepen túllépni.
És csak hogy ne legyen elég, a magyar kiadás még ront a helyzeten. Már az első kötetnél érezni lehetett, hogy nem tesz jót a kínai-angol-magyar szövegtranszfer, legalábbis ezzel magyarázom magamnak azt a sivárságot, amit néha a mondatok produkálnak. spoiler De hogy ez csak fokozódott a harmadik részre, azt csakis a magyar fordításnak (és a szerkesztésnek) tudhatom be. Iparosmunka, ami nélkülöz mindenféle eleganciát – még akkor is probléma ez, ha az eredeti angol szöveg ilyen. Senki nem haragudott volna meg, ha egy picit olvasmányosabbá teszik a könyvet…
A mérleg egyik serpenyőjében a fizika törvényeivel játszadozó idegenek és feloldhatatlan kozmikus problémák, a másikban a dagályosság, a csikorgó szöveg és az unalmas (és távolságtartó) dráma. Kész az egyenlet, csak még belerakunk néhány változót, elvégre irodalomról beszélünk, amit néha hozzám hasonló bölcsészek is a kezükbe vesznek…

Mostanság nem húzom túl az értékeléseimet, e vonal mentén tovább haladva;

Kedvenc lett.

Egyáltalán nem értem, emberi lények mily módon lehetnek képesek erre; tudni, írni, elhitetni, elkápráztatni, felfoghatóvá tenni a felfoghatatlant, valós lehetőségnek, abszolút logikusnak érezni egy fikciótspoiler!

„A sötétség eltűnt, és megkezdődött az idő.”

Nemcsak a sorozat legterjedelmesebb darabja, hanem a legtöményebb is. Sok feleslegesnek tűnő jelenetsort tartalmaz, ahogy az előzőekben is voltak önmagába zárult részek – mégis sokszor ezek bizonyultak a legélvezetesebbnek, mert beléjük lehetett helyezkedni. Számtalan, szőttessé szerveződő szál, történetek a történetekben, betűzdelt megjegyzések, sziporkázó hasonlatok, elgondolkodtató jelképek, agyzsibbasztóan elvont fizikai elméletek, messzemenő kozmológiai és filozófiai utazások, amiket nem szégyen nem érteni, és hálás érzés el-elkapni a felismerés csillanásait. Az ábrázolt technológia már teljes mértékben elképzelt fejlettségű, a ma ismert tudományosság kereteit jócskán túllépő – ámde bámulatos – fikció. Tizenkilencmilliárd éves távlatokba, sőt, egy másik univerzum idővonalára elmerészkedő cselekmény. A három könyv közül ez a leginkább kínai, a többi nemzet szülöttjei csak elvétve fordulnak elő benne, mintha az emberiség lényege a kínai nép lenne, a kulturális-politikai eszmerendszerével együtt. A három könyv közül ebben voltak a legkevésbé érdekesek a szereplők (se a nevük, se a tulajdonságaik nem emlékezetesek, jobbára puszta alanyok a mondatokban, olykor pedig szenvedő alanyai a szerző borúlátásának és a történet túlírtságának), mintha ezzel is azt érzékeltette volna a szerző, hogy a világegyetemben bármilyen élőlény jelentéktelen tényező csupán.

A Föld múltja (地球往事) összefoglaló nevet viselő sorozat (a trilógián túl a gömbvillámos előzmény és a rajongói ráadás történet csillapíthatja a még többet áhítókat) hatalmas utazás, elképesztő ötletáradat, stratégiai gondolatkísérletek világvégére. Lehet az emberiség túlélésének űreposza és az egyének elkerülhetetlen tragédiája. Lehet dimenziókon átívelő szellemi szárnyalás a csillagok közé és reményvesztett zuhanás a sötét tér fenyegette bogárlétbe.

A Háromtest-trilógia első két része elvarázsolt és már nagyon vártam a befejező részt, melytől azt reméltem, hogy pontot tesz a trisolarisi és az emberiség közti “csata” végére.
Liu egy új szereplőt mutat be az olvasóknak, akinek a szemén keresztül ismerhetjük meg az eseményeket. Cheng Xin kínai rakétatudós élete az “időszámítás korában” kezdődik, azaz napjainktól indul a történet. Az író, kihasználva a hibernáció nyújtotta lehetőséget, Cheng Xint folyamatosan az események középpontjában tudja tartani, miközben az ismert időszakokban (az első két rész eseményei), illetve az eseménytelen, az alapkutatásokkal eltöltött években hibernálja, így korszakokat ível át ezzel a módszerrel.
A trilógia harmadik kötete kicsit más stílusban íródott meg, mint az első kettő. Persze, itt is van egy szereplőnk, aki végig az események középpontjában áll, és döntései befolyásolják a két faj jövőjét. Mégis, úgy érzem, hogy Cheng Xint inkább csak bábu, akit az író ide-oda lökdös, miközben kifejti nézeteit és kísérletezik a fizika lehetőségeivel.
A regény igen érdekes és izgalmas hard sci-fi, melyben a tudomány nyújtotta lehetőségek tárházát tárja elénk az író. Igaz, hogy vannak hihetetlennek tűnő szálai a történetnek, melyek igencsak megdolgoztatják az olvasó szürkeállományát, abban az esetben, ha az ember meg is akarja érteni a jelenség mögött húzódó fizikai elveket.
Két dolog miatt nem tudom maximálisra értékelni a kötetet. Az egyik a súlytalan főszereplő, Cheng Xin, aki csak sodródik az árral, és nem áll ki a döntései mellett. A másik dolog a túlírás. Érezhető, hogy Liu megakarta osztani az elképzeléseit az olvasóval és ki is akarta fejteni ezeket, de néha sajnos kicsit tovább tartott neki. Az egész kötetben vannak ilyen részek, de jellemzően a vége felé erősödött jobban ez a tendencia, ami néha oldalakon keresztül tartott.
A halál vége méltó lezárása a trilógiának, még ha nem is tökéletes. Azzal, hogy az író az univerzum végéig elvitte a történetet, elvarrt minden szálat és ezzel pontot tett a történet végére.

Bővebben: http://www.letya.hu/2019/10/cixin-liu-halal-vege/