Telefonon olvastam, és végig féltem a lapozásoknál – amit az Adobe Readerben a képernyő bal szélére tapintással lehet bemutatni –, ugyanis Palahniuk sorai annyira maró társadalomkritikát fogalmaznak meg minden betűben, hogy már azt hittem, csontig leégeti a bőrt a hüvelykujjamról.
Ez a könyv arról szól, hogy a társadalmi jelenségeknek mennyire nincs semmi értelme. Csak úgy záporoznak ránk azok a példák, azok a belsős monológok és azok az egyébként bizarr jelenségek, amikkel szinte minden nap találkozva nem gondoljuk, hogy bizarrak lennének, de Palahniuk megközelítésében minden máz lefoszlik, és a dolgok előbukkannak a legnyersebb valójukban. A könyv felénél kb. már arra gondoltam, hogy nemhogy a társadalmi jelenségeknek nincs értelme (ez még egyértelmű), de semminek nincs semmi értelme.
Azért ennyire nem súlyos a helyzet, de az egész könyv tényleg hisztérikus vádirat minden ellen. Szó szerint. És bár Palahniuktól olvastam már ezelőtt a mű előtt a Survivort és a Haunted-et, ez még azokon is túltesz a társadalomkritikai vonulat szempontjából, egyszerűen félelmetes, hogy milyen zavaros, ellentmondásos és húsbavágó érzeteket képes kelteni CP.
Az én interpretációm szerint – bár ezt nem tudnám semmivel direktben alátámasztani – ahogy a Haunted értékelésénél is írtam, tulajdonképpen az emberi hülyeséggel van ám Palahniuknak baja. Egy olyan szereplő sincs az általam eddig olvasott könyveiben, aki igazi példa lehetne, aki felül tudna emelkedni, le tudná rázni ezeket a kötelékeket, és ezt azért csinálja CP, hogy a hülyeség elleni vádirat minél pontosabb, minél tisztább, minél ütősebb legyen. Merthogy az ember társadalomban él, maga CP is társadalomban él, de az egyes jelenségeket nem szabad annyira komolyan venni, mint ahogy a könyv szereplői teszik, és nem célszerű üres fogalmaknak alávetni magunkat. Számomra az Invisible Monsters-nek is ez a végső üzenete.
Üzenet ide, üzenet oda, még csak nem is igazán fontos, hiszen tévedhetek is, de az biztos, hogy olvasni ezt a könyvet brutálisan szórakoztató. Óriási dömping van idézhető mondatokból, az emberi gondolkodás szellemi mélységeinek sziporkáiból és a társadalmi jelenségek csontvelőig való lecsupaszításából. Ahogy a Haunted esetében, itt is az volt az érzésem, hogy Palahniuknak szinte nincs is megfogható irodalmi stílusa, csak egyszerű mondatokat pakol egymás mögé, de ami kijön, az valahogy mégis túlmutat, messze túlmutat az egyszerű mondatokon, időnként már-már a klasszikus szintet súrolja egy-egy fejezet, egy-egy passzus.
Ami miatt nem kap maximális értékelést, az szubjektív lesz: egyrészt nem tetszett annyira, hogy a sztori ennyire önmagába csavarodik, és hagyományos fordulatokkal operál, mert Palahniuknak szerintem nem ez az erőssége, nem ettől lesz sokkoló, és ezt fenntartom akkor is, ha a könyv végkifejletét tényleg nagyon jó volt olvasni, valami parádés. Másrészt nem sikerül fenntartania azt a szintet, ami például a Haunted-et annyira naggyá tette, néhol oldalak telnek el úgy, hogy egy alapjáraton duruzsol csak a motor. Pedig ha belendül, akkor osztogatja a gyomrosokat rendesen, ha olyan lett volna végig, akkor kapná a négyet. Így viszont marad a három és fél, ami azt jelzi, hogy jó és maradandó, de engem az említett okok miatt nem fogott meg annyira.
