Fight ​Club (Fight Club 1.) 92% 66 csillagozás

A film 15 és fél éves koromnak egyik meghatározó élménye volt. Pedig amúgy szerintem 15 és fél éves koromban lóf*szt nem tudtam IKEA-bútorokról, és nem sokat jelentett nekem az az okosság, hogy nem a pénzem és nem a cuccaim vagyok (mert nem volt pénzem és nem voltak cuccaim, és – asszem – jobban szerettem volna, ha vannak). (A másik meghatározó élmény, talán ugyanabban a hónapban, az Amerikai szépség volt – amit még most is minden évben újranézek párszor. A Harcosok klubját már nem.)

Na mindegy. Most végre elolvastam a könyvet. Túl gyorsan, de ennek a könyvnek szerintem ez nem árt nagyon.

Nem, nem meghatározó könyv nekem. Palahniuk annyira didaktikus némelyik könyvében. És itt is az.
És mégis: a nyilvánvalót nyilvánvalóan kimondó mondataitól (amikor ezek a mondatok nem didaktikusak), a humorától, a nyers erejétől, és a regény sötét-modern-kaotikus-nagyvárosi-beteg hangulatától, és a random haikuktól (vagy miktől) azért eldobom az agyam.

Például ettől:

„Without just one nest
A bird can call the world home
Life is your career”

Épp két munkahely között, a két hét szándékos-munkanélküliségem ideje alatt olvastam ezt. Pont jókor. Pont értettem.

–
Újra, 2019.

Szóval amikor legutóbb olvastam, sietnem kellett, mert épp nyaraltam, valami filmszakos egyetemista épp nem használt lakása volt az Airbnbm, a lakásban volt pár IKEA-bútor, nagyjából 800 DVD, meg egy rakás könyv, többek között ez is, úgyhogy abban a három napban, amit abban a lakásban töltöttem, gyorsan elolvastam párat, köztük ezt is. Szerintem értettem.

De ahogy @NannyOgg írta az értékelésében, megeshet, hogy csak további olvasások alkalmával kezd feltűnni, hogy valójában miről szól ez, és most én is úgy érzem, hogy olyasmik tűntek fel, amik eddig nem.

Például hogy milyen cseles ez az egész – ha már tudom, hogy mi lesz később, mindenhol látom a jeleket meg az utalásokat, amikből kitalálható, mi lesz később. Nem is tudom, ezek a jelek észrevehetőek-e első olvasásra – szerintem nagyon agyasnak kell lenni ahhoz, hogy valaki elsőre észrevegye őket, és én nem vagyok annyira agyas.
És tetszik, hogy ilyen a regény – kiköveteli, hogy olvasd el minimum kétszer. Akaratos cucc, az biztos.

Meg aztán – és főleg – az tűnt fel, hogy ez igazából egy tök egzisztencialista regény. Sokkal mélyebben és kétségbeesettebben az, mint elsőre gondoltam, és sokkal többről szól, mint a first world problem-kesergésekről meg a nem a pénzed vagy, nem a kanapéd vagy, nem a munkád vagy-féle egyszerű kis önsegítő-társadalomkritikáról. Asszem, ezekhez a vasárnapi-anarchista dumákhoz a legkönnyebb kapcsolódni a regényben, de van ezek mögött sok minden más is, ami jóval érdekesebb – pl. felnőni-képtelenség, meg az, hogy a káoszkodás ellenére ez nem egy értelempusztító, hanem értelemkereső történet.

(Egyébként vettem nemrég egy bazinagy IKEA-takarófélét, mert az új albérletemben lévő kanapén van pár ronda folt, amiket nem sikerült eltávolítanom, úgyhogy gondoltam, az ősi zen-bölcsességet alkalmazom, amely azt mondja, hogy: ha valaki más IKEA-kanapéján eltávolíthatatlan foltok vannak, két út áll előtted: vagy felrobbantod az egészet, vagy letakarod egy bazinagy IKEA-takaróval.)

Palahniuk képes elvakítani azzal, hogy egyrészt piszok jól ír, másrészt übercool, és az ember lehet, hogy csak sokadik olvasásra áll le úgy igazán elgondolkodni azon, amit olvas. A Fight Club meg, ugye, kult, könyvben is, de filmen aztán igazán, viszont az a tippem, hogy ha rögtönöznénk egy olvasói/nézői kérdőívet, kiderülne, hogy a „Mi a történet mondanivalója?” kérdésre a legtöbbet idézett válasz valahol a „fujj-fujj fogyasztói társadalom” körül koncentrálódna.

A „fujj-fujj fogyasztói társadalom” nagyon felkapott téma manapság. Legtöbbször azok emlegetik, jóságosan szánakozva, (úgy sejtem) némi kis eltitkolt fennsőbbrendűségi érzéssel meghintve, akik maguk is a Facebook üzenőfalukat és valami sokszor megosztott, bölcs felirattal (és központozási hibákkal) ellátott képet használnak médiumnak, és osztanak, lájkolnak, kommentelnek – „Nagyon igaz!”, „Ennyi!”, „:(„, „Elgondolkodtató!”, „:’(„ –, osztanak, lájkolnak, kommentelnek. Tyler Durden az ő levesükbe is belepisilne, mert őt populáris, álbölcs zengzetekkel nem lehet meghatni, ő azt akarja, hogy dobd ki a Facebook oldaladat meg a szelfijeidet az ablakon, és ne csak papagáj módjára ismételd a mantrát, hanem hidd el, éld át.

Tyler Durden az én levesembe is belepisilne, mert engem meg a tárgyaim birtokolnak. Szeretem a kis tárgyaimat, szeretem a kis házamat, ez van, Tyler, bek.phatod. A hölgy, akinek a 200 darabos parfümkollekcióját kompromittáltad sem biztos, hogy amúgy gyíkarc volt, aki hajléktalanokat reggelizik, lehet, hogy te vagy a gyíkarc, mert az osztály alapján ítélsz, nem az ember alapján. De elnézem neked, két okból. Az egyik, hogy te is csak egy díszlet vagy egy olyan író kezében, aki tudja, hogy az emberek ingerküszöbét manapság csak a végletekkel lehet elérni. A másik, hogy nem a te hibád, hogy a filmből kimaradt az epilógus, és ezért most az emberek többsége azt hiszi, hogy a Fight Club arról szól, hogy jól gyepáld ki magadból a (vélt vagy valós) frusztrációt, amit a „fogyasztói társadalom” okoz.

Ami kimaradt a filmből, az tulajdonképpen csak a konklúzió. Most teszek egy nagy szívességet mindenkinek, aki nem akarja elolvasni a könyvet – a konklúzió ez:

„We are not special.
We are not crap or trash, either.
We just are.
We just are, and what happens just happens.”

Köszi, Chuck. Pont, amikor kezdett már nagyon elegem lenni mind az „emberiség gonosz, önző, kegyetlen, bolygópusztító trágyahalom”, mind a „mi mind különlegesek, gyönyörűek és egyediek vagyunk” mentalitásból.

És természetesen fujj-fujj fogyasztói társadalom.

„Homemade napalm is good.”

Azt hiszem, ez az egyik legelborultabb könyv, amit eddig olvastam. Egy káosz, és mégsem az, kiválóan egyensúlyoz az őrület és a zsenialitás határán.
Ijesztő, mikor átérzem a főhős problémáit. Ijesztő, hogy tudom követni az egyértelműen beteg gondolatmenetét. Irigy vagyok, mert ő megteszi azt, amit én sosem fogok. Lenézem, mert ő megteszi azt, amit én sosem akarok. Távol tartom magam tőle, mert semmi közöm hozzá. Nevetek, pedig ha jól belegondolok, nem is vicces.

Néhány dologra soha többet nem tudok ugyanúgy tekinteni: az álmatlanságra, a mozigépészekre, az Ikea bútorokra és a szappanokra. Főleg a szappanokra….

„Be my guest. Kill my boss. Oh, Tyler.”

Még moziban láttam a filmet és nem tetszett. Azóta se tudtam rávenni magam, hogy megnézzem megint. Most végre elolvastam a könyvet és az viszont tetszett. De nagyon. Helyenként volt egy kis Trainspotting (után)érzésem, ami jó. Az Amerikai pszicho viszont nem jutott eszembe, ami szintén jó.
A legjobb pedig talán a szerző utószava volt, hogy mennyire nem arról szól ez a könyv, mint amit az emberek kiolvasnak belőle (vagy beleolvasnak, nézőpont kérdése). Szóval ott a pont Palahniuknak.

Szeretném megkérni ennek a könyvnek a kezét, hogy nemet mondhasson, aztán együtt éljünk – pedig nem is –, és a míg a halálig harcolnék vele, talán túllépnénk onnan, hogy azt hiszem, kedvelem.

első blikkre bejelöltem neki 4.5 csillagot. és akkor elgondolkoztam azon, hogy mi az a fél csillag. mi bajom volt vele tulajdonképpen, mi az, amit kifogásolhatok benne. hát semmit. ez úgy, ahogy van, jó. az, hogy nem lett kedvenc könyvem, talán csak annak köszönhető, hogy túl sokszor láttam már a filmet, túlságosan tudom a sztorit és a lépcsőit, ezért sem tudok már akkora rajongással fordulni felé. de: 1. ezt a nyugati társadalom csaknem minden tagjának el kéne olvasnia 2. zseniális gondolatritmusa, szarkasztikus humora, és könnyed, de kíméletlen nyelvezete miatt a sajátos prozódiák minden kedvelőjének el kell olvasnia 3. az angol nyelvet folyékony olvasás szintjén éppen elsajátítóknak külön ajánlom, mert ezt nem fogja senki a felmerülő kisebb nehézségek miatt félredobni. szóval olvassátok, jó ez úgy, ahogy van.

Az első regény, amit angolul végigolvastam! (tánc! dance! DANSZ! Hálendáááááá… stb.)

És mit mondjak? Minden egyes újabb találkozás ezzel a könyvvel (és a filmmel is) újabb és újabb zsenialitásokat mutat meg nekem. Hát, ez most csak ennyi lenne.

A film hatására anno felmondtam az akkori (régóta gyűlölt és abuzív) munkahelyemen, de most a könyvet elolvasva valami olyan belső transzformációra vágyom, amikor rajtam is inkább a hererákosok, tuberkolózisosok és agyparazitásosok segítenek.

Azt gondoltam, hogy ha egy regényből készítenek filmet, akkor valamelyik jobb, erősebb lesz. Na, ez a könyv és ez a film rácáfol erre a hiedelemre. Egyformán üt mindkettő.

Bár a filmet már rengetegszer láttam, és sok jelenetnél befolyásolta is a fantáziámat, mégis hatalmasat ütött. Nem mondom, hogy nem számítottam rá. Szókimondó, hektikus, jól átgondolt, és okos. Csak ajánlani tudom.