Prérifarkas ​blues 80% 151 csillagozás

Némileg eltér a szerzőtől eddig olvasottaktól. Egy hangyányival több a realitás, a misztikum viszont a vámpírok és hasonlóan könnyen kiismerhető természettudományos lények felől főként a Varjú indiánok hitvilága felé fordul. A humor viszont változatlan. Moore pedig alighanem okleveles indián varázsló. Feltétlenül annak kell lennie, ha egy olyan realista, aki halálra unja magát a horroron, s a misztikumtól csak kiütéseket kap, mert allergiája az első gyanús kifejezésre undorral reagál , szóval ha egy ilyen földhözragadt pasas nemcsak végigolvassa a derék Christopher mester művét, de még hangos, habár alighanem illetlen röhögéssel is kifejezésre juttatja tetszését.
Uff!
Én beszélni próbáltam, de helyette ez jött a nyelvemre. Vagyis a tollamra. Illetve a klaviatúrámra, mert madár azért nem vagyok. Bár Varjú indiánnak talán még így is elmennék. Mindegy. Most már maradjon. Főként, hogy még mindig így érzek.

Ismerkedésem Moore munkásságával a kedvenc indián világteremtő és csapodár Coyote istennel kezdődik. Igen, jelen idő, mert folytatódni is fog, bár eddig ebben nem nagyon voltam biztos. De elég volt ebben a könyvben az első 2 mondat, hogy megváltoztassa a hozzáállásomat. Már írtam máshol, hogy a humor számomra mit jelent, és bizonyos fajtái nem állnak hozzám közel, Moore-ét is ebbe a kategóriába soroltam, anélkül, hogy ismertem volna a szövegeit. Nevezzük ezt előítéletnek, de örülök, hogy felül tudtam emelkedni most ezen, mert megérte.

Nagyon élveztem a történetet magát is, és a stílusát is. Különösen a Coyote-történetek elég egyéni hangvételű elmesélését, melyeket itt-ott beleszőtt egyes fejezetek szövegei közé, mintegy mottóként. Némelyik történetet már olvastam eredeti meseként, és más szerzők újramesélt változataiban is, de minden verzió kedves számomra.

Nagyon tetszett – itt is, – az egyéb ókori népek hiedelemvilágával rokonítás is, a könnyem csorgott a vihogástól, amikor az egyiptomi Anubiszt és a varjú indián Coyote-ot testvérekként mutatta be. Még a magyarázatát is megadta, hogyan jutottak ilyen távol – térben és időben is – egymástól.

Sok indián hagyományt, az életmódot, a rezervátumok világát is bemutatja a történet során, mindig humoros, de egyben édesbús hangulatban.

Egyszóval, fergeteges volt.

A prérifarkas orvosság jót tesz neked fehér ember, olvasd csak!

Nagyon tetszett. Egész más világ Moore stílusával. Jókat nevetgéltem olvasása közben.

Jó volt. Alapból bekajálok bármi indián maszlagot, a bajkeverő istenségekről is szívesen olvasok, és Moore humora eme korai munkájában is szépen csillog (vagy setétlik, kinek hogy). És van olyan regénye, amiben kevesebb a jó poén és a mondanivaló, mint ebben. Pár dolgot elnagyoltnak érzek, meg megőrjít azzal, hogy megint (vagy már akkor is) az utolsó 50 oldalra pörgeti fel az eseményeket, de úgy, hogy az ember nézegeti, hogy ha már csak ennyi van hátra, hogy a vérbe' fér majd bele minden, de aztán megoldja néhány huszáros vágással, és cső.
Különben meg ezekben az időkben különösképpen jó olvasmány. Nyilván nem önsegélyező könyv, de az ember alkalmasint elgondolkodik a hatására, hogy mégis mi a fontos az életben, és hogy mennyi sok irónia is van benne, és hogy eszerint érdemesebb hozzá közeledni. Lehet, hogy nem egy viccregénytől várja az ember a megoldást, de már ez is olyan Prérifarkasra jellemző poén, hogy oda rakja a jó gondolatokat, ahol nem várnád.
Bővebben: http://www.ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2011-12…

Moore egy trükkös görbe tükröt eszkábált nekünk egy magát és gyökereit megtagadó indiánból kinőtt biztosítási ügynök, egy unatkozó, felelőtlen ősi isten, egy alkoholista, félbolond orvosságos ember, egy multivallásos hippi anyuka, néhány sztereotipan sötét motoros, és kedvenc visszatérő Menta Frissünk (szerintem ő a joker Moore eszköztárában) felhasználásával. Az ember fogja a fejét ennyi ökörség fölött, jókat röhög és közben kicsit el is gondolkodik, ha kivillan a görbe tükör tükör volta.
Imádkozom Moore bármelyik istenéhez, hogy sose gyógyítsa őt ki ebből az agybajból.

Böjtöltem, látomásom volt: Christopher Moore lett a szellemvezetőm :)

Christopher Moore minden könyve vicces, de ez határozottan toplistás, azt hiszem, a második kedvencem tőle a Mocskos meló után. Az indián tematika eleve olyan, ami az emberek többségét azonnal behúzza, ráadásul én mindenféle mitológiát nagyon szeretek, így a prérifarkasos történeteket is röhögésbe vegyülő csodálattal olvastam.

Meg kell mondjam, fogalmam sincs, hogy miről szólt ez a könyv…
Adott egy történet, aminek az ég világon semmi értelme sincs, viszont nagyon szórakoztató volt. Nem az a őrülten kacsagós fajta, de jó volt, én élveztem. :)
Prérifarkas iszonyú jó fej, imádtam, amit a kaszinóban levágott. Calliope nem annyira győzött meg, nekem kicsit túl ábrándos, de Samet nagyon bírtam.
A történet érdekes volt, jókat lehetett mosolyogni rajta, a vége különösen tetszett.
Amit pedig a legjobban értékeltem, hogy egy csomó szereplő volt benne, akikkel később más könyvekben is találkozunk. Szeretem az ilyesmit, olyan jópofa, főleg, ha az ember szereti is azokat a karaktereket.
Van egy-két könyve az írónak, amik nem annyira találnak be nálam, de többségben vannak a jó könyvei és szerintem ez is azok között van.

A maga műfajában (mi lehet az vajon?) abszolút tökéletes. Szokásosan Moore-félén vicces és lebilincselően kalandos, szívmelengető és szórakoztató, meg minden ilyesmi. Pluszban vannak benne emlékezésért ácsingózó régi istenek (Mr. Moore, olvasta ön az Amerikai isteneket? naná! Ja, hogy EZT írták előbb?! :), igazi indiánok igazi rezervátumokban, alkoholistán és cukorbetegen (épp csak annyi, hogy ne szomorodjunk el nagyon komolyan), meg a fehér ember életvitelének „méltatása” (amit már nagyon ununk, de itt sem esik túlzásokba). Meg igazi ( :-) )indián mesék Prérifarkasról!!!! Szóval sok minden jóság, a hülye vámpíros trilógiáját például magasan felülmúlja.