Noir 45 csillagozás

Christopher Moore: Noir

Jobb ​ma egy nő, mint holnap két egyforma

San Francisco, 1947 nyara. Nem mindennap esik meg, hogy egy olyan titokzatos, szőke hölgyemény, mint Stilton – igen, a sajtról kapta a nevét – besétál abba a lekoszlott kocsmába, ahol „Kétbütykös” Sammy Tiffin csapolja a piát. Szerelem ez első pohárra, de mielőtt Sammy rárepülhetne, megjelenik egy tábornok, akinek bizonyos lányok kellenek bizonytalan célokra.

Közben gyanús tárgyat észlelnek a Csendes-óceán partján, majd egy titokzatos valami lezuhan az Új-Mexikói sivatagban, egy Roswell nevű helyen. Csakhogy legalább ennyire bizarr dolgok történnek San Franciscóban is, és amikor Sammy egyik üzleti terve becsődöl, a kiszemelt barátnő pedig gyanús körülmények között eltűnik, a férfi elég sok furcsasággal kénytelen szembenézni, hogy megtalálja a nőt.

Christopher Moore új könyve a második világháború utáni San Franciscóban játszódik, kötekedő kocsmatöltelékek, ódivatú ópiumbarlangok és rasszista rendőrök… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2018

Tartalomjegyzék

>!
Agave Könyvek, Budapest, 2018
304 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634194460 · Fordította: Pék Zoltán
>!
Agave Könyvek, Budapest, 2018
304 oldal · ISBN: 9789634194477 · Fordította: Pék Zoltán

Kedvencelte 2

Most olvassa 3

Várólistára tette 37

Kívánságlistára tette 41

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
Ákos_Tóth IP
Christopher Moore: Noir

Lehetne vitatkozni arról, mitől lesz noir a noir – elég-e, ha pusztán tematikailag helyezünk el egy általunk megálmodott történetet a klasszikus noir-környezetben, avagy valamit tennünk is kell azért, hogy az újra egyre divatosabb stílus megjelenjen a regényünkben vagy filmünkben. Szívesen kikérném erről Christopher Moore véleményét, elvégre aki ír egy Noir című regényt, az nyilván képben van a forma szabályaival kapcsolatban, bár eleve aggasztó, ha valaki a művét kizárólag annak műfajával tudja csak definiálni…*

Az a nyűgöm, hogy a Noir szerintem nem csak hogy nem noir, de még annak paródiájaként sem tud igazán funkcionálni – pedig nyilvánvalóan az szeretne lenni. Noir műfajban írni ugyanis nem elsősorban azt jelenti, hogy az ötvenes évek Amerikájában próbálunk levezetni egy nyomozós, bűnügyi hard boiled sztorit, hanem teremtünk egy ehhez illő miliőt is – amihez meg az kell, hogy a szövegből feltűnés nélkül, de igenis kiugorjon a jazz, a panamakalap és a ballonkabát, hogy érezzük a bárokban terjengő dohányfüstöt, a whisky ízét, és halljuk az egymásnak felelgető sörétes puskát és a Thompson géppisztolyt. Egy paródiának a humor mellett arra is szüksége van, hogy ezek a hangulati elemek meglegyenek a szövegben, szerves részét, sőt, alapját adják a koncepciónak.
Moore viszont érzésem szerint elbukja ezt a kitételt. Regényének stílusa jó, de nincs benne semmi különös extra. Miliőfestésnek, hangulatteremtésnek nyoma sincs, a noir feeling tulajdonképpen főleg abból táplálkozik, hogy az olvasót újra és újra emlékezteti az évszámra és a helyszínre – de példának okáért az első száz oldal eseményei gond nélkül működnének bármiféle változtatás nélkül a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években is.
És akkor a másik koporsószög: a humor. A szándékot érzem benne, azt is, hogy a szerző veszettül jól szórakozik, de ahogy @marcipáncica is írta, mintha Moore végig a hátunk mögött kuncogna a saját poénjain, elvárva tőlünk, hogy mi is el legyünk ragadtatva a tréfáitól. Pedig annyira azért nem vicces a sztori, bár kétségkívül vannak jó pillanatai, de meg sem közelíti mondjuk Elmore Leonardot, aki történetesen az egész karrierjét arra építette fel, amit Moore ebben a regényében próbál véghez vinni.
Ha pedig ragaszkodunk ahhoz, hogy a noir igenis borús és sötét hangulatú, akkor már könnyű rájönni, hogy ez a vicces kis sztori úgy istenigazából se nem noir, se nem paródia, talán egy picit szatíra, de még inkább egy szórakoztató agymenés, ami már kimondottan az írót ismerő rajongóknak van kitalálva.

Nem egy rossz könyv, okosan szórakoztató kategóriában bőven ajánlható, de összességében véve olyan semmilyenke is egyben.

*Ebben már szegény Akunyin is belebukott, amikor kémregényt akart írni…

>!
Agave Könyvek, Budapest, 2018
304 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634194460 · Fordította: Pék Zoltán
>!
Gyula_Böszörményi IP
Christopher Moore: Noir

Már évek óta úgy érzem, hogy Moore a Biffel túl magasra rakta önmagának a mércét és azóta sem tudja megugorni. A vámpíros trilógiája és a halál-regényei még közelítettek a Biffhez, aztán jött egy-két gyengécske regény – vagy egyszerűen belefásulunk a dologba? –, és most itt a Noir, ami újra közelít az igazi, klassz Moore-regényhez – csak valahogy nem sikerül elérnie. A sztori kicsit zagyva, bár végül végtelenül egyszerű, a világ hangulata is egész jó [bár – na mindegy], mégse az igazi. Azért maradok fan, minden évben nagyon várom a következő Moore-t, de már egyre izmosabb szkepticizmussal. Valahogy váltania kéne – a Biff evangéliuma továbbra is a csúcsműve.

>!
robinson P
Christopher Moore: Noir

A Noir látványos olvasmány, és szinte hallani olvasás közben a jazzt, ami a bárban szól. Ez egy szórakoztató kaland, némi drámával, romantikával, akciókkal, néhány néger férfival, egy vörös-ruhás szőke démonnal és egy kígyóval. Vigyázz, meglepően kalandos, de veszélyes elegy!

https://gaboolvas.blogspot.com/2018/06/noir.html

>!
Lisie87 P
Christopher Moore: Noir

Nem tudom, hogy miért az alacsony százalék, de nekem kifejezetten tetszett! :)
Végre egy könnyed, vicces könyv!! Moore ismét hozta a formáját. Jó sok hülyeség, extrém szituációk, jó karakterek! Én sokszor hangosan felnevettem ( vonaton kuncogtam). Az embernek olykor jól esik egy kis hülyeség. A sztori végig érdekes volt, nem unatkoztam, nem volt erőltetett sem. Jó, mondjuk nekem a Lestrapált lelkek is tetszett! :D

>!
marcipáncica P
Christopher Moore: Noir

Na igen, Moore és a mi felemás kapcsolatunk, szinte sorszerű volt, hogy most megint oltári nagyot csalódjak egy könyvében, és sajnos a Noir, minden előzetes belé vetett bizalmam ellenére, nem sikerült, hogy pozitív meglepetésként érjen.
Az elején le kell szögeznem, hogy a Noirban minden megvan, ami Moore többi könyvére jellemző, egy furcsa katyvasz, ami egyszerre dolgozik ordas nagy klisékkel (hisz paródia, vagy mifene), mégis bizarrul kiszámíthatatlan, egyszerre furcsa, vicces, meglepő és izgalmas, valahogy mégis fárasztóan túlzsúfolt.
Sajnos a humor nálam nagyon nem működött, volt benne pár jól eltalált jelenet, helyenként pedig tényleg szórakoztatóan vicces volt, de a legtöbb poénnál úgy éreztem, mintha Moore ott ülne a hátam mögött, kacsintgat rám, és a fülembe duruzsolja, hogy „Ugye ez milyen vicces volt? Meg ez? Ez most paródia ám, vicces!” Ez nekem rohadt erőltetett volt, pedig volt már könyve, amit végig röhögtem.
A baj az, hogy szatírának vagy paródiának gyenge, komolyan meg nem lehet venni, mert nem is ez volt célja, viszont így a két szék között a földön keresi magát valahol a könyv, és igazán nem jut semmire. Talán a legtalálóbb jelző tényleg a Tapsi Hapsit megidéző kalandregény lenne, nem véletlen, hogy Moore is kiemelte ezt az utószóban.
A helyszínekkel és az atmoszférával nem volt gond, a bárok, klubok, büfék, lokálok, motelek és lepukkant bérlakások között futott végtelen körök mindig hoznak magukkal valamit a korszak hangulatából, a Kínai negyed jelenetei pedig kifejezetten zseniálisak voltak, ezeket élveztem a legjobban. Felnagyítja és kifigurázza a műfaj szokásos helyszíneit, és pont annyit csavar rajtuk, hogy ebbe a karikatúra világba tökéletesen illeszkedjenek. A szereplők felemásak, pont a két fő karakter, Sammy és Stilton az, akik meglehetősen gyenge elemei a könyvnek, bár Moore próbált mindkettejüknek valamilyen mélységet adni, egyiküket sem sikerült igazán megkedvelnem, és nem is igazán éreztem úgy, hogy igazi mozgatórugói lennének a történetnek. A mellékszereplők között viszont van pár nagyon egyedi és jópofa figura, az ő egysoros megszólalásaik sokszor megmentették a könyvet az unalomba fulladástól.
A történet, hát, a történetről nehéz mit mondani spoiler nélkül. Az első 150 oldal eltelik úgy, hogy valójában nem történik semmi, cold opennel nyitunk, és ide térünk vissza a könyv felénél, ahonnan Moore felveszi a fonalat, bekap pár bogyót, és egy teljesen eszemet randalírozásra viszi magával az olvasót. Bevallom a második fele a történetnek pont ezért, minden dilisségével, hajmeresztő fordulataival és teljesen elképzelhetetlen megoldásaival sokkal jobban tetszett. A nézőpontok és a szálak iszonyat sebességgel váltják egymást, egyszerre fél tucat irányból érik össze a finálé, és ez a kaotikus fejetlenség nagyon jól áll neki.
Összességében nem rossz könyv, aki a humorát megszereti, annak remek szórakozást lehet. Rosszindulatúnak tűnhet a 3 csillag, nálam azért ez a „jópofa, egynek elment” kategóriát jelenti jelen esetben.

3 hozzászólás
>!
kratas P
Christopher Moore: Noir

Nem. Zavaros, sótlan, unalmas, kusza, tartalmatlan. Humor néhol, de az se Moore-os. Nem-nem. Csalódtam :(

>!
Dora_Elizabeth
Christopher Moore: Noir

Mit is mondjak, hiszen sok újdonság nincs benne. Mármint úgy értem, hogy a karakterei a szokásosak, a helyszín szokásos, a cselekményvezetés szokásos. Az apróságokat pedig nyilván nem fogom elmondani, mert akkor cselekményleírással megvádolhatnátok.

Moore-t azért szeretem nagyon, mert mindig az átlag vagy az átlag alatti szereplőket szedi össze. Nincs benne egy főnyeremény sem, a legtöbb ember lecsúszott a könyveiben, még akkor is, ha van munkájuk. Talán a helyszín és a kor pont ezért volt jó választás. Inkább a kor. A második világháború utáni „Amerika”. A háború után el tudom képzelni, hogy ilyen rossz körülmények között kellett a sebeket befoltozni az országokban. Persze, nem szabad elfelejteni, hogy ez egy humorra alapozó könyv, tehát véresen komolyan sem kell mindent venni benne, de elgondolkodtató némelyik sora.

Nagyon tetszett, ahogy a nőket ábrázolta a könyvben. Változatosak voltak. A háború után nyilván több feladatuk volt, a sok férfi elvesztése miatt többen vállaltak munkát, férfi szerepeket vállaltak át nőként. De Moore nem csak annyit tett ehhez hozzá, hogy a nőket függetlennek ábrázolta. Nyilván a legtöbbnek volt munkája, de ettől eltekintve még voltak benne olyan szereplők is, akiknek ez kényszerített függetlenedés nem való, akit inkább meg kell védeni. Természetesen megjelent a teljesen független nő is, aki akkor is ilyen lenne, ha nem erőltetné semmi erre, sőt nem is kényszernek érzi. Illetve itt van az anya is, aki a háború után is megmarad anyának, és eléldegélnek a gyerekkel úgy, ahogy. Persze az önálló nő Moore könyveiben egyáltalán nem ritka, de egy huszonegyedik századi történetben természetes viselkedés, ez a kor pedig nekem adott hozzá egy pluszt. Lehet, hogy csak nekem, de ezzel nyomasztóbbá vált számomra, én biztosan nehezen tudtam volna boldogulni ebben a nyomorban.

A férfi mellékszereplői is már sok könyvben megjelentek, egyetlen újdonság nekem Sammy volt, akit a kor és a műfaj kiparodizálása szült (és egy kis plusz, amit nem kotyogok el). Sammy egy igazi balek, egy hősszerelmes, aki semmit nem tud adni, mégis megpróbál mindent. Azonnal belopta magát a szívembe, számomra tökéletes főszereplőt választott a szerző. A háttértörténetével pedig még egy dologra felnyitotta a szememet Moore, amit sokan elszenvedhettek ez időben. Illetve a haverjai is elgondolkodtattak. Főleg Sammy és Lone barátsága tetszett az egész történetben, és szerintem ez példaértékű lehetne mindenkinek.

Tudom, mondták már nekem, hogy túl sokat látok ezekben a könyvekben. Nem értek egyet. Egyrészt mindenki azt gondol, amit szeretne, már nem a középiskolai irodalomórán ülünk, ahol azt kell visszaadni, amit a tankönyv vagy a tanár gondol az adott műről. Bár én szerencsésnek mondhatom magam, az utolsó két évben olyan irodalomtanár tanított engem, aki szívesen fogadta bárki önálló gondolatát az elemzés során, kifejezetten érdekelte, nekünk mit adott az adott alkotás. Szerintem ez nagyszerű hozzáállás, és nekem kifejezetten azért tetszenek Moore könyvei, mert sok mindenbe bele tudok gondolni, hogy talán tényleg ilyenek voltunk és/vagy vagyunk. Nyilván másnak ez nem így jön le, vagy nem gondol hozzá semmit, csak élvezi. Ez is egy hozzáállás, ezzel leszünk sokszínűbbek és ezáltal lesz egy könyv szerintem nagyszerű, mert mást tud adni az olvasóinak. Ebbe a könyvbe is elszórta Moore azokat a bizonyos morzsákat, amiket én a legtöbb alkotásában nagyon is szeretek.

A kor adta lehetőségeket kihasználva van itt szó diszkriminációról, amit egész sokrétűen kapott el a szerző. Belegondolhatunk, hogy mennyit változott a helyzet mostanáig. Vagy hogyan irányították a hatalmak akkor a kisembert, és vajon mennyi maradt belőle a mai világban is. Tehát a könyv elgondolkodtat, miközben egy nagyon is abszurd cselekményen vezet minket végig nem kímélve meg a szórakoztatástól sem, amit nekem főleg a nagyon találó hasonlatai adtak.

De még mennyire abszurd a cselekmény! Bár a szerzőtől mit vártunk? Nagyon szeretem, ahogy váltogatja az elbeszélőit. Ez sem újdonság, a könyveiben gyakran fordul elő, és rendhagyó módon fejezetek közben vált szemszöget. Számomra rendhagyó, eddig még csak nála láttam ilyen felépítést. A rejtélyes elbeszélő ötlete zseniális volt, tett az egészbe egy feszültséget, és megmozgatta a fantáziámat végig, hogy vajon ilyenkor ki is szólal meg, ki tud ennyi infót. Aztán jött a nagy csattanó, nem számítottam erre. (Pedig…)

Ugye ez egy noir paródiának készült. Állítólag. Hát én ebben a műfajban nem vagyok otthon, és hogy ez jó dolog vagy sem, azt nem tudom, mindenesetre ilyen szempontból nem tudom értékelni a könyvet, hogy ezt a paródia vonalat mennyire sikerült elkapnia az írónak. Filmnoirt sem láttam sokat, viszont azok a részek zseniálisak és rettentően szórakoztatóak voltak, ahol a nagyhatalom kiadja az ügynökeinek a parancsait. Azon jókat nevettem olvasás közben.

Bár a végén azzal a plusz eseményszállal igaz, elérte nálam a szórakoztatás tetőfokát, de nekem mégis néha sok volt egy picit. Kétség sem fél hozzá, hogy az a kis momentum adta a legtöbb humort, illetve magát a lezárást is, de egyszerűen nem tudtam hova tenni. Pedig aztán olvastam sok mindent már az írótól, és sok túlmutatott a józan ész határán. Aztán jött az utószó.

Már a Te szent kék során is élveztem, ahogy nyíltan vállalja, mit honnan szedett a művei során, könyvcímeket megemlítve, hogy mi is utána tudjunk nézni, ha szeretnénk. Hát itt még önmagát is felülmúlta, és azt hiszem, hogy az utószó hatására vált ez a könyv igazán a kedvencemmé, és szívesen elmondanám miért, de azzal megint csak elkotyognám magam, szóval legyen elég annyi, hogy nagyon sokat adott az író ahhoz hozzá, hogy szeretettel forduljak a történet részletei felé. Szívmelengető volt, ahogy vázolta, mit miért tett bele, főleg, hogy a kedvenc részemet is kiemelte, így arról is sokat megtudtam. Ismét feltüntetett írókat, könyveket, weboldalakat. Látszik, hogy foglalkozik a műveivel, a leírásán érződik, hogy szereti is ezt csinálni, és ezt nagyon kedvelem benne. Szóval az utószót semmiképp se hagyjátok ki, mert sokat tesz a könyvhöz.

Összességében elmondhatom, hogy a Noir az első fejezet után belopta magát a szívembe. Ha egy olyan embernek akarnék az írótól könyvet ajánlani, aki még csak most kezdi az ismerkedést, nem kizárt, hogy azonnal ezt mondanám, holott eddig toronymagasan vezetett a Biff evangéliuma.

>!
kvzs P
Christopher Moore: Noir

Kicsit visszafogott Moore, ami vicces ugyan, de nem fájt a hasam a röhögéstől.
Az biztos, hogy kedvenc bolond írónknak nagyon jól áll a kalandozás a jellegzetes korokba és helyszínekre. Most is nagyon jól ki tudta domborítani a háború utáni San Francisco-t, a bevándorlókat és a különböző nációk furcsaságait. Az UFO felbukkanása már csak hab volt a képtelen ötletekből összehordott tortán.

>!
LiLo
Christopher Moore: Noir

Hááát.. Ez most egy kicsit csalódás volt. Egy árnyalatnyival többet vár az ember attól, aki korábban megírta a Biff evangéliumát és a Mocskos melót. Nem rossz, de középszerű, néhol keszekusza, egyszerolvasós.

>!
Dávidmoly
Christopher Moore: Noir

Az ember életében előfordul, hogy arccal lefelé lebeg a bajok tengerében, és ahogy a remény elbugyborékol belőle, azt kérdezi magától: hogy a redvába kerültem én ide?

Valami könnyed, kedves marhaságot akartam olvasni a születésnapomon (a hőségben lelassult agyam pihentető olvasmányra vágyott), és a Noir ezt a szerepet be is töltötte szerethető karaktereivel és humoros szövegével. Semmi komoly, semmi megerőltető, viszont igazán szórakoztató történet, őrült fordulatokkal és hajtűkanyarokkal. spoiler Helyenként kissé talán túl őrültek is a fordulatok spoiler, legalábbis az én ízlésemnek.Összességében négy sajt az ötből.


Népszerű idézetek

>!
robinson P

(…) Sammy kábé annyit látott, mint a bányaló napszemüvegben.

50. oldal

>!
robinson P

Olyan hosszú lába volt, ami nem engedte, hogy a feneke leérjen a cipőjére. Egy M-es bige, S-es ruhában.

>!
Supercalifragilisticexpialidocio…

Az ember életében előfordul, hogy arccal lefelé lebeg a bajok tengerében, és ahogy a remény elbugyborékol belőle, azt kérdezi magától: hogy a redvába kerültem én ide?

>!
szangi P

A köd úgy hevert a városon, akár egy vízbe fúlt kurva – nyirkosan, hidegen, só- és dízelszagúan –, mint egy elázott utcai pillangó, aki az előbb kefélt meg egy vontatóhajót…

24. oldal

>!
Dora_Elizabeth

– Akkor hogyan szólítsam, kisasszony? – kérdeztem a szőkét, bakakék szememmel becélozva az ő varjúbarnáját, de vigyáztam, hogy ne bámuljam meg az ikerkirakatot. A nők ezt nem szeretik, még ha nyilvánvaló is, hogy nem kevés időt és energiát töltöttek azzal, hogy a kirakatot előkészítsék a megbámulásra.

14. oldal, 1. fejezet - Sammy és a sajt (Agave, 2018)

>!
Dora_Elizabeth

Sammy újratöltötte, és közben rájött, hogy kedveli ezt a bigét. Nagyon kedveli. Még nem szerelem, szóval még megmenekülhet, de nem emlékezett, hogy valaha bárkit is kedvelt volna ennyire. A felismeréstől úgy mosolygott, akár a kutya a vakoknak rendezett grillpartin.

60-61. oldal, 5. fejezet - A nők jönnek és mennek (Agave, 2018.)

>!
szangi P

Sal bárja az a fajta hely, ahol ha délután kinyitod az ajtót, mindenki úgy kapja fel a fejét, mint a haverja agyvelejét majszoló patkány, ha reflektorfény vetül rá. Senki nem örül, hogy délután négykor kocsmában érik.

43. oldal

>!
OITNB

Az ember múltja néha kő a nyakában, és olyan mélyre lehúzza a sötétbe, hogy ha nem találja meg azt a pillanatot, amikor meg tud szabadulni tőle, soha többé nem látja meg a napfényt.

>!
Supercalifragilisticexpialidocio…

– Én szeretném látni meztelenül. Csak azért, hogy ellenőrizzem, elég jó-e neked.
– Nem saját célra?


Hasonló könyvek címkék alapján

Kurt Vonnegut: Hókuszpókusz
Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd / Slaughterhouse-Five
Kurt Vonnegut: Időomlás
Kurt Vonnegut: Időomlás / Timequake
Sandra Brown: Nász és gyönyör
Robin Sloan: Penumbra úr nonstop könyvesboltja
Anne Rice: A Kárhozottak Királynője
Alexandra Bracken: Világok utazói
Dean R. Koontz: Összetörve