Futni ​születtünk 90% 179 csillagozás

Na, ez az a könyv, amit magamtól sose olvastam volna el. Legkedvesebb szomszédasszonyom nyomta a kezembe, hogy ezt aztán feltétlenül… Sok esélyt nem adtam az írásnak, már csak azért sem, mert nem szoktam futni, csak ha kergetnek. Amúgy sem vagyok egy sportos típus, sokkal inkább az, aki remek kifogásokat tud gyártani arra, hogy éppen miért ne kelljen megmozdulni – a gyalogláson kívül. Száz szónak is egy a vége: belecsaptam a lecsóba.
És aztán nem tudtam többé letenni a könyvet. Olvasmányos, szórakoztató, rácsodálkoztató, pedig tele van tudománnyal (hogy csak néhányat említsek: morfológia, genetika, evolúcióelmélet, táplálkozástudomány – brrrrr –, biológia, űrkutatás, biomechanika stb.), én pedig szájtátva olvastam, pedig akik ismernek, tudják, hogy nem vagyok kifejezetten tudományos érdeklődésű, túl azon, ami mondjuk a NatGeo-ból rám ragad. A futás pedig maximum annyiban érdekel, hogy a 100 méteres síkfutás döntőjét izgulom végig, meg tudom, hogy vannak őrültek, akik 42,2 km-t is képesek futni. De hogy vannak olyan dilisek, az ún. ultrafutók, akiknek a marathonisták csak köszönhetnek (jó messziről és hangosan), arról végképp nagyon kevés fogalmam volt. Kezdve egy eldugott mexikói indiáncsoporttal, a tarahumarákkal, akik egy szál, autógumiból készült saruban rohannak hegyen-völgyön át, napokon keresztül, ötszáz fokban, egy teljesen elmebeteg vidéken. Na, őket kereste fel a szerző, miközben megismerkedett a világ legnagyobb ultrafutóival, végigjárta a sport és egészségügy laboratóriumait és szakemberit, ízelítőt adott a föld legőrültebb versenyeiből, és nem mellesleg adott néhány maflást a legismertebb sportszergyártóknak.
Összefoglalóan, annak is ajánlom, aki megszállott futó, meg annak is, aki pont olyan kifogáskereső lúzer, mint én. Nem tudom, van-e összefüggés, de a pár nap alatt, mióta olvastam, ma megyek harmadszor futni. Na jó, nem ultrát, csak olyan „hány méter van még hazáig” típusút. Futás közben a mosolyom még nem őszinte, de dolgozom rajta :)

Nem tudom, miért vagyok ráállva a futós könyvekre, de ez nekem nagyon tetszett. Ez is. Murakami Haruki futós könyve is. Persze minden megemlített nevet meg kellett néznem, meg is tudtam a borítókép miértjét. Persze Caballo Blanco-val bajban voltam, de az utószóban választ kaptam ennek is a miértjére.
Mivel tök őszinte akarok lenni, elmondom, h az első kb 60 oldal borzasztó volt. De a többi zseniális, ezért nem csillagtalanítok.

„Ember, a futás lényege a szabadság.”

„Nem kell gyorsnak lenned. De nem árt, ha semmitől se félsz.”

Még tavaly olvastam egy nagyon vékonyka könyvecskét, Az indián futó címmel, melyben szó volt – igen kevés lapon – a tarahumarákról (https://moly.hu/karcok/1246627). Szívesen olvastam volna róluk még többet, így nagyon megörültem, mikor megkaptam kölcsönbe olvasásra @Arcturus-tól ezt a kötetet.

„Az ultrafutóknak felesleges csalniuk, úgysem nyernének vele semmit: hírnév, vagyon, érmek – egyik sem játszik szerepet. Nem ismerik őket, senkit sem érdekel, ki kerül ki győztesként hóbortos erdei versengésükből. Az ultrafutás győztese még pénzjutalmat se kap; csak egy ugyanolyan övcsatot, mint az összes többi induló.”

Hűha, nagyon jó ez a könyv! Egyrészt elképesztő volt olvasni, hogy a futásra készített cipők zöme milyen problémákat okozhat (megvallom, Mezítlábas Ted tökéletesen meggyőzött, látok a dologban amúgy is rációt, de azt azért nem gondoltam, hogy ennyire tönkrevághatja a szervezetet egy mindennelfelszerelt-mindenholkényelmesre tervezett futócipő). (Vagy a szerző rosszban van nagyon a cipőgyártókkal, különösen a Nike-kal :-D Nekik biztosan nem ez a reklámkönyvük :-D).

„Úgy látszik, az ultrafutás külön világ, ahol egyetlen, Földünkön ismert szabály sem érvényesül: a nők gyorsabbak a férfiaknál; az öregek gyorsabbak a fiataloknál; sarus kőkorszaki emberek gyorsabbak mindenki másnál. És micsoda távok!”

A másik pedig maguk a tarahumarák. Aki ezt a könyvet elolvassa, szerintem mindenképpen elvágyódik a Réz-kanyonba pár évre (na jó, a drogbárók azért eltakarodhatnának onnan)… ha nem is futni, de ott élni, lenyugodni, távol mindentől…

„Egy tarahumara bölcsességéből merít erőt… az indiánok úgy tartják, hogy ha a földdel eggyé válva futsz, akkor örökké tudsz majd futni.”

Ajánlom nagyon azoknak a könyvet, akik egyszerűen nem bírják rávenni magukat a futásra, iszonyatosan kedvet csinál szerintem (nem is az egyszerű futáshoz, de az ultramaratonhoz… hohó, @Tarja_Kauppinen még nem olvastad? :-D nem mintha neked kedvcsináló kellene :-D)… Ha nincs a térdfájdalmam, szerintem a könyv olvasása után (vagy közben) már húztam volna is fel a cipőmet és nyargaltam volna lefelé :-D De az érzés megmaradt, úgyhogy alig várom, hogy ez a fran..os térdem helyrejöjjön :-D Aztán irány a mező és a Berico-park :-D

„Scott merő véletlenségből talált rá az ultrafutó leghatékonyabb fegyverére: felismerte, hogy nem szabad összerogyni a kimerültségtől, hanem el kell fogadni úgy, ahogy van. Nem megszabadulni kell tőle, hanem megismerni, méghozzá olyan jól, hogy soha többé ne kelljen félni tőle.”

Ja, egyébként fura, hogy a könyv szerint a nők az ultramaratonban tök jók és jó sok humort is kapunk (no meg érdekességet nemcsak a rarámurikról, de az ultramaratonokról és néhány sikeres ultásról is.)

„A szarvas sokkal gyorsabban is képes rövid távon száguldani, de az egyenletes, kitartó futásban mi vagyunk jobbak; ezért amikor Bambi már kapkodja a levegőt, mi épp csak szuszogunk.”

A Réz-kanyon nem egy álom hely, ám a tarahumarák tudnak itt élni, mi több, szuper futókká válni. Emelem kalapom minden futó előtt. Én nem igazán kedvelem a futást, viszont a kerékpározást imádom.
Visszatérve a könyvre, szó esik a futócipő viseléséről, a versenyek alatt a hőségről, sérülésekről, Ann Trason és Zátopek neves futókról és eredményeikről.

Fantasztikus könyv! Olvasni kell. Mindazok ellenére, hogy azt vallom, fusson, akit kergetnek, nagyon tetszett. És talán azt is tudom, miért utálok futni. Mert nem tudok. Lehet, csak meg kellene tanulnom és ismervén a kitartásomat, meg is szeretném… De ebből a könyvből mást is megtanultam. Szakmai téren is.
Mindenkinek csak ajánlani tudom!

Kicsit elmarad a Jurek könyv csodájától: Scott Jurek – Steve Friedman: Futni, enni, élni , de ebben is vannak igazán olvasni mèltó, ès követendő törtènetek, gondolatok, okosságok. Èn idèn kezdett futókènt teljesen az ő megközelítésükben hiszek, az egész filozófia nekem így kerek. A táplálkozás, a cipőválasztás, az, hogy csak menj, és fuss:), és egészsêges maradsz.
Nèha igazàn viccesen fogalmazott, így lett 4 csillag a végére.

Minden a fejben dől el, szokták mondani. El sem tudtam volna képzelni, hogy Mexikóban vannak ultrák akik csak úgy saját elszántságból ultrafutók. Nem 1, nem 2 hanem több tizen km-eket futnak csak úgy önszántukból.Ettől jól érzik magukat, egészségesek és eszükbe se jut, hogy ők ezt nem tudják megtenni. Igen, ez a titka, hogy meg akarják csinálni és sikerül is nekik.

Elszakadva a szépirodalom talajáról, távol a novellák percek alatt elénk varázsolt világszeletkéjétől egy egész más témában merülhettem el, mely éppen úgy fogva tartott napokig, mint az imént megemlítettek.
Mi is ez a könyv?
Evolúciós „handabanda”, önismereti tuning, valami titokzatos fickó utáni nyomozás, avagy hogyan gyógyultam ki a futással járó sérüléseimből? Nos, nem tudom, de valahogy mind egyszerre, mely sajátos elegyet alkotva valami egész mássá alakul.
Christopher McDougall, a szerző, aki maga is fut, és rendre beszed valamilyen sérülést, egy kvázi oknyomozásba kezd, hogy felkutassa Caballo Balanco ködbe vesző alakját. A Fehér Ló, akár egy kísértet, befoghatatlan, mondanám stílszerűen; utolérhetetlen, s valahol a mexikói kanyonvidéken tekereg. Sokan szökött rabnak vélik, egy ex bokszolónak, egy szivarfüstfoszlányt maga után hagyó vadnyugati fenegyereknek. A legendák azonban egy ponton összefonódnak, nevezetesen Caballo Blanco futásban legyőzhetetlen az ultramaratoni távon. Se gepárd, se olimpikon nem előzheti őt meg. Mindent tud a futásról, sőt ismeri a tarahumara népet is, és azok futási titkait. Valahogy így kezdődhetett maga a történet, ami, mint egy időt és távolságot nem ismerő ultramaratoni kalanddá burjánzik szét, miközben mindent megtudhatunk a futás pszichológiájáról, a tökéletes cipőkről (vagy mégsem?), a táplálkozásról, a szívósságról, az emberi küzdőszellemről. Na jó, bevallom ez a „minden” -nem igaz. Igazából csak még több kérdés fogalmazódik meg bennünk a futással kapcsolatban. Azt azonban elárulhatom, hogy a történet egy csodálatos 80 mérföldes homokdűnéken, folyókon át tartó, nyomasztó futó happening-ben csúcsosodik ki, amitől minden tisztességes ember, aki becsülettel végigrágta magát a könyvön, megkapja majd a megnyugvást.
Christopher McDougall stílusa pedig, amit magamban csak olyan beugratós fickónak neveztem, nagyon élvezetes. Ami a címet illeti, azt, hogy futni születtünk volna, abban nem győzött meg, lehet, hogy vannak, akik futni születtek, azt elhiszem.

…akkor én most elmentem futni. Majd jövök!

Nagyon vegyes élmény volt olvasni a könyvet. A lelkes sztorizgatás alig összedobott szóveghalmaza túlnyomórészt érdektelen volt számomra, viszont magáról a futásról szóló információk baromi érdekesek voltak. Ha az eleje nem is jön be, olvasd tovább, mert azért megéri.