Hogyan ​küzdjünk meg az élet nehézségeivel? 71% 10 csillagozás

A szerelmi csalódásokkal úgy is meg lehet birkózni, ha a fájdalmat egyfajta élettapasztalatnak tekintjük. […] Jean-Paul Sartre is ilyen ember volt. A […] (Háborús napló: 1939 novemberétől 1940 márciusáig) című művében a következőket írta:
"Úgy tűnik, ebben a pillanatban végre sikerült megértenem önmagam legfontosabb elemét: a nyomorúságos vágyat, hogy lássam magam érezni és szenvedni […], hogy megismerjem mindennek a „természetét” – a szenvedésnek, az örömnek, a létezésnek. Pontosan ez vagyok én, ez az önelemző megkettőződés; ez a sóvár sietség, hogy hasznomat vegyék; ez a fürkészés. Tudom én ezt – és sokszor már elegem van belőle. Ez a forrása annak a bűvös vonzerőnek, amivel a sötét, fuldokló nők hatnak rám."
Van valami csodálatra méltó ebben a hozzáállásban. Persze ahhoz, hogy az ember így tudja szemlélni a világot, igencsak sztoikus alkatnak kell lennie, ráadásul ezzel az életformával önmaga leépülését kockáztatja. Ám aki képes a viszonzatlan szerelemre vagy a szerelmi csalódásra úgy tekinteni, mint egy ablakra, amely különféle emberi tapasztalatokat tár elé, és mint ilyet, örömmel fogadja, az biztosan tanul valami nagyon értékeset saját magáról és az életről, és ez már önmagában segít értelmet találni a fájdalomban.

75-76. oldal

A barátság lényege dióhéjban annyi: jó barátnak kell lenni.
Arisztotelész a barátság három típusát különböztette meg az alapján, hogy mire alapozzák: hasznosság, élvezet, közös erény vagy jóság. Az első azt jelenti, hogy egyes barátságok alapja az, hogy a barátok hasznára vannak egymásnak. Ilyenek a munkahelyi barátságok, vagy ilyen a szolgáltató és az ügyfél (például a háztulajdonos és a felújítást végző építész) közötti barátság. A második típusú barátság alapját a közös élvezetek adják, például a közös sportolás. A harmadik típus – írja Arisztotelész Nikomakhoszi etika […] című művében – a legjobb: „Tökéletes viszont az erkölcsileg jó és az erényben egymáshoz hasonló emberek barátsága.” Szerinte azért ez a legideálisabb, mert – a másik két típussal ellentétben, amely felbomlik, ha már nincs benne haszon vagy élvezet, ami összetartsa – ez tartós marad. Ráadásul attól nagyon értékes, hogy mindegyik barát önzetlenül a másik javát keresi, és nem azt lesi, milyen haszonban vagy élvezetben lehet része. Ez a harmadik típus már önmagában véve is hasznos és élvezetet nyújt, így tulajdonképpen megvan benne minden, ami az első két típusban jó.

82-83. oldal

Nietzsche azt állítja, a barátsághoz kell egyfajta tapintat, ami annyit jelent, hogy az ember hajlandó elfogadni, hogy nem ismerheti barátja minden, vele kapcsolatos gondolatát, és hogy ezek nem rá tartoznak. Más szóval ahhoz, hogy egy barátság virágozzon, többek között egymás meg nem értésére van szükség: a barátunk sok szempontból örök rejtély marad számunkra, és ez egyike azoknak a dolgoknak, amik táplálják a barátságunkat. Ugyanez igaz a szerelmi kapcsolatokra is […]. Ha azt akarjuk, hogy a szerelmünk kiteljesedjen, fogadjuk el a tényt, hogy a párunkat sosem ismerhetjük meg teljesen, ahogy ő sem ismerhet meg egészen; ha ugyanis tökéletesen kiismernénk egymást – ami persze lehetetlen –, az meg is ölné a szerelmünket.

93. oldal

Montaigne […] utolsó esszéje egyfajta terápia is egyben. Ebben például azt írja, hogy amikor szembenézett a saját betegségével – nem csak a vesekővel, bár itt bizonyára arra is gondolt –, nem akart sem szüntelenül küzdeni ellene, sem erőtlenül megadni magát neki. Inkább úgy döntött – figyelembe véve a betegség és önmaga természetét –, hogy helyet enged neki. […] Montaigne azt tanácsolja, hogy ne panaszkodjunk, ha valami olyasmi történik velünk, ami bárki mással is megtörténhetne; és emlékeztet rá, hogy sokszor bizony egykedvűen szemléljük mások betegségét és fájdalmát, de kesergünk, ha nekünk jut ki ugyanabból a kínból. […]
Mindezek után Montaigne tételesen felsorolja, mi minden segített neki megküzdeni a vesekő okozta betegséggel. Belátta, hogy ez egyszerűen része az öregedés folyamatának. Megtudta, hogy sok általa tisztelt férfiú is ugyanebben a betegségben szenved, és megtiszteltetésnek érezte, hogy közéjük tartozhat. Hálás volt azért, hogy ez a betegség csak élete végén alakult ki, így szabadon élvezhette a fiatalságát. Továbbá örült a sok dicséretnek, amit másoktól kapott, amiért ilyen bátran szembenéz a betegségével. Arra is felhívja a figyelmünket, hogy régen voltak, akik aszkéta életükhöz különféle betegségekért könyörögtek, mert hitték, hogy ettől erényesebbé válnak. Montaigne saját bevallása szerint ilyet sosem tenne, de kéretlen betegsége is erényességre tanítja„ így végső soron hálás lehet érte. Továbbá elismeri, hogy bár a vesekő siettetheti halálát, ugyanúgy siettetné még számtalan egyéb betegség is, amelyekben ő történetesen nem szenved.
[…]
Arthur W. Frank igen hasznos könyvet írt The Wounded Storyteller (A sebzett mesélő) címmel, amelyben szintén foglalkozik azzal, hogyan viszonyul az ember a saját testéhez […]. Frank azt taglalja, hogyan lehet egy betegségnek narratívát adni: vagyis elgondolkodni rajta, beszámolni róla, elmondani róla egy történetet. Frank szavaival élve Monataigne úgy adja elő a betegségének narratíváját, mint egy kutatás történetét. Az efféle „kutatásnarratíva – írja Frank – szembenéz a szenvedéssel; elfogadja a betegséget, és hasznosítani akarja.”

106-111. oldal

Egyéniségnek lenni nem azt jelenti, hogy az ember olyasmit tesz vagy nem tesz, amit még soha, senki más, hanem azt, hogy amit tesz, azt a saját, teljes lénye kifejezésének szellemében teszi.

170. oldal

Az egyik legfőbb illúzió, ami a szerelmeseket gyötri, hogy szerelmük tárgyát ők maguk választják ki. Ezt az illúziót gyakorta szembeállítjuk a családi kapcsolatokkal: az ember a családját nem választhatja meg, gondoljuk, de a barátait és a szerelmeit igen. E meggyőződésünk mögött részben az áll, hogy amikor a szerelmi kapcsolat megromlik, elfog minket a marcangoló bűntudat. […]
Én viszont azt gondolom, csupán illúzió, hogy mi magunk választjuk szerelmeinket.Eltekintve attól, hogy többé-kevésbé úgyis a véletlen műve, kivel találkozunk össze, az igazság az, hogy megfejthetetlen, miért is vonzódunk valakihez egyáltalán. Sokkal kisebb beleszólásunk van ebbe, mint azt hinni szeretnénk. Megeshet, hogy valaki, aki erényes vagy kedves, akiben semmi kivetnivalót nem találunk, érzelmi szempontból mégis közömbös vagy taszító lesz a számunkra, míg valaki más, aki híján van ezeknek a jó tulajdonságoknak, valamilyen érthetetlen oknál fogva mély benyomást tesz ránk.
[…]
Nagyon fontos szem előtt tartani, hogy ha beleszeretünk valakibe, az talán csak valamilyen apróságnak az eredménye, legyen az a modora, a járása vagy a beszédstílusa. Ennek azért van jelentősége, mert ha azt hisszük, hogy kézben tudjuk tartani ezt a folyamatot, akkor könnyen eljuthatunk az önvádnak azon formáihoz, amelyeket korábban említettem.

77-79. oldal

Blaise Pascal francia filozófus híres mondása szerint az ember azért olyan nyomorult, mert képtelen csendben megülni egyedül egy szobában. Ha megpróbálja, rögtön tudatába hasít az élet üressége, az érzés, hogy ő csak egy üres edény, amely képtelen elviselni önnön ürességét.

15. oldal

[…] úgy tudjuk alakítani a jövőnket, ahogy arra egyetlen állat sem képes, és sokféleképpen be tudjuk biztosítani magunkat a gondok és nehézségek ellen. Az éhező képzeletnek azonban van egy mélyen felkavaró aspektusa, miszerint a vágy megtapasztalása egyben traumatikus is: mi birtokoljuk a vágyainkat, ugyanakor a vágyaink is uralnak minket. Ide-oda rángatnak, számtalan formában megkísértenek, ilyenkor pedig idegennek tűnhetnek számunkra. A vágyaink a mieink, de mi is az övék vagyunk.

14-15. oldal

Egyetlen politikus sem úszná meg ép bőrrel, ha nyíltan kritizálni merné a család intézményét. Az a politikus pedig, aki kiáll a melegek gyerekvállalása vagy az egyedülálló szülők jogainak védelme mellett, majdnem mindig azzal érvel, hogy ezek csupán alternatívái vagy új formái a családnak.

29. oldal

Alain (Émile Auguste Chartier) […] (Gondolatok a Boldogságról) című könyvében azt írja, kétféle ember létezik: az egyik el akarja némítani a többieket, a másik hozzászokik a zajongásukhoz. Mindkettő a hasonszőrűeket keresi, ezért – állítja Alain – a családokból is kétféle létezik:
Vannak olyan családok, ahol a tagok hallgatólagos megegyezést kötnek arról, hogy minden olyan dolog, amely valamelyik családtagot felzaklathatja, az a többieknek tilos. Egyikük nem szereti a virágillatot, másikuk a hangoskodást; az egyik családtag csendes estékre, a másik csendes reggelekre vágyil. Az egyik nem akarja, hogy a vallást említsék előtte, a másiknak a politikai témák őrlik fel az idegeit. Mind elismerik, hogy valamennyi családtagnak vétójoga van, és mind ellentmondást nem tűrő módon élnek is vele. […] Ez aztán nyomorúságos egy békéhez vezet, és feszült boldogságot szül.
Vannak másfajta családok, ahol a családtagok szeszélyeit szentül tisztelik, szeretik, és ahol soha senkiben fel sem merül, hogy az ő öröme idegesíteni a többieket. […] Ők az egoisták.

30-31. oldal