Alvajárók 97% 27 csillagozás

Ha az egypólusú világrend (képzelt vagy valós) válsága a hidegháborúra vezethető vissza, a hidegháború a második világháborúra, az pedig az elsőre, akkor az első világháború a XX. század őskatasztrófája, és a könyv, ami ennek kialakulásával foglalkozik, kikerülhetetlen a század megértéséhez*. Clark tehát kulcsidőszakot vesz górcső alá, és ha ez nem lenne elég, jobbára tökéletesen teszi. Hibátlanul és tárgyilagosan rendezi úgy egy nagyjából öt évtizedet felölelő korszak eseményeit, hogy azok világosan kirajzolják a tragédiához vezető ösvényt: a zavaros külpolitikai keringőt képes úgy ábrázolni, hogy az emberi döntések egymásba kapcsolódó láncolataként rajzolódjon ki előttünk. Zseniális a koncepció és lenyűgöző a megvalósítás. Alapmű, és mindamellett izgalmas olvasmány – szinte mindent elmond a háborúról úgy, hogy harctéri eseményekről egy mukkot sem beszél, egy várost sem bombáznak porig benne, nincsenek látványos csatajelenetek, csupán a legfontosabb: az a pszichózis, ami lehetővé teszi, hogy milliók, akár a lemmingek, önpusztító módon csörtessenek a szakadék felé.

Ha ezt a könyvet úgy olvasnánk, hogy különálló nemzeti szálakra bontjuk őket, sajátos tapasztalatokra jutnánk. Amíg a német fejezeteket tanulmányoznánk, a németeket tartanánk hibásnak – idióta császárjukkal meg a gyarmatbirodalmi vágyálmaikkal együtt. A francia események vizsgálata viszont a gall felelősséget emelné ki: a revans vágyát és az abszurditásba hajló félelmet a németektől. Az angol szál pedig a britek hibáira tereli a figyelmünket, arra a naiv kiplingi elgondolásra, hogy az egész világnak addig jó, amíg ők uralják az óceánokat, és ha ezt veszélyezteti valaki, joggal lobbantják lángra miatta a világot. És így tovább**. Összeolvasva mindezt persze kiviláglik, hogy mindannyian bűnösök – de többről van itt szó, mint pusztán az államok kollektív felelősségéről. Az Alvajárók központi momentuma a héják és galambok birkózása, vagyis a háborúpártiaké, és azoké, akik a békét akarták – ám ez nem nemzetek közötti, hanem nemzeten belüli konfliktus. És ez az elem teszi e könyvet annyira aktuálissá és inspiratívvá. E szembenállás ugyanis alighanem minden kort meghatároz – fellelhető Tertullianus és Markion vitájában éppúgy, mint Huntington és Fukuyama diskurzusában. Vannak ugye azok, akik a világot egy veszedelmes helynek látják, potenciális tűzfészeknek, ahol minden eszköz megengedhető, ami megvédelmezi a fennálló status quo-t. Aztán vannak azok, akik a nyitott értékekben hisznek, és hogy ezeket az értékeket nem szabad elzárni mások elől – számukra az erőszak elkerülése a prioritás. Vannak korszakok, amikor a héják kerekednek felül, és olyan paranoid világot alakítanak ki, ahol a legagresszívabb lépésünket is legitimizálja, hogy önvédelemnek állítjuk be***. Más korszakokban viszont (gyakran éppen rettentő világégések után) a galambok nyernek teret, és az instabilitást is megkockáztatva kinyitják a kapukat. Nyilván nem tisztem eldönteni, hogy a két nézet közül melyiknek van igazsága – gyaníthatóan önjogán egyiknek sem, a körülmények döntenek jogosságuk felől –, de aligha cáfolható, hogy az első világháború rámutat a héják politikájának iszonyatos veszélyeire. Az olyan katasztrófákban, amik egy végletekig vitt paranoid légkörben alakulnak ki, nincsenek győztesek – ez közhely. De olyan közhely, amit nem árt néha unásig ismételni.

* Persze a sor folytatható vissza az időben egészen a jégkorszakig, sőt: a Nagy Bummig, de ettől most tekintsünk el, légyszi.
** Azért érdemes megjegyezni, hogy olvasatomban Clark a szerbekre szemernyivel nagyobb felelősséget hárít, mint a többiekre. Ami annyiból védhető, hogy a fiatal szerb nemzetállam viselkedésében a sovén attitűdök valóban sokkal markánsabban jelentek meg, mint a konfliktusokat némiképp letompító diplomáciai hagyományok, amik az európai birodalmak kapcsolatait azért sokáig meghatározták.
*** Clark kétséget kizáróan mutatja be, mennyire szilárdan hitt valamennyi világbirodalom abban, hogy amikor a háborút készíti elő, ellenállhatatlan kényszer hatására cselekszik – csak védekezik, amikor támadni készül.

A monumentális munka azt kívánja bemutatni, hogyan tört ki az első világháború. Az alaptézise az, hogy a köztudatban az él, hogy az egészet a szarajevói merénylet indította el, a szerző pedig szeretné, ha az olvasó megismerné a háború kitöréséhez vezető nagyon részletes utat. Bevezetésként kapunk egy kisebb historiográfiai összefoglalást, majd három részben mutatja be az emberiség leggyilkosabb háborújához vezető utat. Az első fejezetben megismerhetjük Szerbia és az Osztrák-Magyar Monarchia háború előtti történetét. Utóbbi a magyar olvasónak kevés új ismeretet ad, azonban Szerbia 20. század eleji története rendkívül részletesen van leírva, a királygyilkosságtól kezdve Nikola Pasic tevékenységén át a Fekete Kéz működéséig. A második részben a két szemben álló tömb kialakulását követhetjük nyomon. Láthatjuk ahogy a német nagyhatalmi törekvések egymáshoz sodorják a teljesen eltérő politikai rendszerrel rendelkező Franciaországot és Oroszországot, Anglia pedig Franciaországgal megköti a szívélyes megegyezést, közben pedig törekszik az egyensúlyra a németek és az oroszok között. Láthatjuk amint Olaszország teljesen tétovázik a két tömb között, míg az Osztrák-Magyar Monarchia és Németország meg kitart egymás mellett. Közben pedig olyan események játszódnak le, mint a fashodai incidens, a marokkói válságok és a balkáni háborúk. Részletesen megismerhetjük a szövetséges felek képviselőit is. A harmadik részben a háború nyitányába kapunk betekintést, kezdve a rendkívül részletesen bemutatott szarajevói merénylettel, majd végigjárjuk azt az utat, amely elvezetett a Szerbiának küldött ultimátumig, végül a két tömb összecsapásáig. Láthatjuk, hogyan zajlott le a mozgósítás és a diplomáciai kapcsolatok megszüntetése.
A rendkívül részletes leírás szövege könnyen követhető, a szerző olykor az ironikus humort sem nélkülözi, emellett bőségesen idéz a forrásokból is. A szövegben való eligazodást térképek segítik és az 570 oldalas törzsszöveget egy rendkívül gazdag képanyag hozza hozzánk még közelebb. A könyv végén pedig egy bőséges jegyzetapparátus segíti a további tájékozódást. Ez a követ ajánlható bárkinek, aki az első világháború kitörésének közvetlen előzményeire kíváncsi, egy nagyon részletes, olvasmányos kötet ismeretével lesz gazdagabb!

Rendkívül alapos, minden részletre kiterjedő elemzését kapjuk az I. vh.-hoz vezető eseményeknek. Mindezt laikus számára is érthető és élvezhető nyelven, ami nem minden történész sajátja.
A könyv három fő fejezetre tagozódik. Az elsőben Szerbiáról kapunk egy részletes elemzést, valamint a Monarchia szerepét taglalja. Meglepett, hogy a szerb történelem, pontosabban annak sajátos belső szemlélete mennyire hasonlít a magyaréra. Ugyanaz a hiábavaló álomkergetés, nagyhatalmi álmok, ostoba politikusok. Ha valaki elolvassa ezt a részt, akkor külön már nem is kell neki elmagyarázni, hogyan jutottak el a délszláv háborúkig. Figyelembe véve, hogy Szerbia jelenleg elérte a lehető legkisebb kiterjedését, aggasztó, hogy ezzel nem értek véget arrafelé a vérontások.
A második rész a nagyhatalmak, Franciaország, Oroszország, Németország és Nagy-Britannia szerepével foglalkozik, és hát az első rész egy gyermekmese ahhoz képest, amilyen viszonyokat itt Clark ábrázol. Már a könyv elején sem ígéri, hogy a végére érve megtudjuk, ki volt az egyértelmű felelős a háború kitöréséért, és itt megértjük, hogy miért. A korabeli Európában olyan bonyolult érdekviszonyok alakultak ki, hogy nincs az a történész, aki ezekből összerak egy egyértelmű képet (szegények, milyen csalódottak lehetnek, hogy a sok diplomájukkal, és évtizedes kutatómunkájukkal sem képesek eredményre jutni, míg mások, akár egy vízvezeték-szerelő* bizonyítvánnyal is tisztán látják, hogy a Szabadkőművesek** voltak a ludasok). Mintha egy hatalmas társasjátékot néznénk, aminek a fő célja, hogy a végén ne törjön ki a háború, és ez ellen csak kevés játékos játszik, mégis, a játékosok bénázása folytán az események következetesen úgy alakulnak, hogy a végén bekövetkezik a katasztrófa.
A harmadik rész a merénylet utáni időket tárgyalja, az országok belépésének okait, a pávatáncot, aminek a végén mindenki belelép a kakiba.

Nagyszerű könyv, iskolapéldája az elfogulatlan és korrekt történetírásnak.

*Csak a példa kedvéért, ne vegyék magukra a vízvezeték-szerelők.
** Clark még csak meg sem említi a Szabadkőműveseket.

„A háború kitörése nem valamiféle Agatha Christie-dráma, amelynek végén ott áll a tettes az üvegházban, kezében füstölgő forgópisztollyal a holttest fölött. Ebben a történetben nincs forgópisztoly – vagy inkább minden fontosabb szereplő kezében van egy. Ilyen megvilágításban szemlélve a háború kitörése nem krimi, hanem tragédia.”

Az az igazság nem akartam olvasni ezt a könyvet, de megvettem a páromnak és mivel beleolvastam, végül az egész kötetet „befaltam” úgy ahogy volt.

Rendkívül megrázó mikor ebben a témában olvasok.
És bár nagyon szeretem a történelmet, ami a háborúkat illeti, inkább kerülöm, mert egy merő „mocsok” és fájdalom az egész számomra.

Mégis ahogy haladtam a könyvel megtalált egy érzés, mindig mindennek eljön az életemben a miértje és az oka.
Most azt élem meg, hogy mi miből adódik akár az életemben, akár az emberiség múltjában.

A kötet rendkívül olvasmányos, a részletekig menően felidézte a tanultakat, vagy kiegészítette, sőt elérte, hogy utána olvassak, ez pedig az esetemben felér egy csodával e témát tekintve.

Nem fogom újra olvasni, majd megteszi helyettem a párom.
De egy olvasásnak tökéletes volt.

És még nekem is el kell ismernem, hogy amit a szerző letett az asztalra rendkívül érdekes, pontos és érthető.

Kellemesen csalódtam.

„Mi volt az oka az első világháborúnak?” A legtöbb ilyen típusú kérdéshez hasonlóan nincs egyszerű válasz. Vannak azonban témák és tények, és ebben a könyvben a megkülönböztetett történész, Christopher Clark kitörli, majd érthetővé teszi az összetett, gyakran homályos és ellentmondásos eseményeket, amelyek 1914 augusztusáig vezetnek. Tekintettel arra, amit most „tudok”, Clark története olyan, mint egy horrorfilm. A meggyőzőbb és rémisztőbb valóság, ahogy briliáns módon ezt a logikátlan konfliktust kontextusba helyezi, bemutatván, hogy az 1914-es évek Európája természeténél fogva instabil, melyet etnikai és nacionalista frakciók húztak meg. Számomra ez a könyv legfélelmetesebb aspektusa a szándékok és következmények közötti szakadék bemutatása, az ésszerű várakozások és ésszerűtlen valóságok között. Úgy is mondhatnám: a diplomáciai zsonglőrködés szigorú vizsgálata. A mű iskolapéldája az új történetírás által elutasított eseménytörténet új célokkal fellépő újjászületésének, amely nem csak magát a történelmi tényt akarja minél pontosabban, részletesebben bemutatni, hanem azt is vallja, hogy az esemény nem más, mint saját utóélete. Clark egyértelművé teszi, hogy a kötelezettségvállalások nem az európai rendszer hosszú távú jellemzői, hanem számos rövid távú kiigazítás hiányosságai. Az emberi cselekvés világa, különösen a nemzeti és nemzetközi politika sokkal több, mint a leginkább népszerű regény vagy tragikus játék, egy nagyon érthető kép a kontinens polarizációjáról. Tökéletes rekonstrukciója a történteknek lehetetlen – hiszen maguk a résztvevők sem látták pontosan, a maga teljességében a körülöttük zajló csatát – hasznosabbnak látszott az antropológusi megközelítés és tanulmányozni továbbélését a későbbi korok emlékezetében. Olyan szétforgácsolt környezetet mutat be, amelyben minden elszigetelt emberi cselekedetnek kiszámíthatatlan útra kell jutnia az eredmények eléréséhez: a társadalmi osztályok átrendeződése és egymáshoz való viszonya; a sajtó és a közvélemény hatalmának viszonylagos növekedése; az eltérő katonai költségvetések; bármely ország politikai és katonai fegyverei közötti kölcsönhatás; a kormányok viszonylagos agilitása politikai struktúráikra stb. Clark meggyőződése, hogy téves, ha egyetlen eseményre, egyénre vagy országra hárítjuk a háború kirobbanását. Inkább azt állítja, hogy az összes nagy európai hatalom egyformán hozzájárult a háború elősegítéséhez. Tagadhatatlan, hogy Clark munkája emlékezetes élményt jelent, alaposan kutatott, a modern idők egyik legimpozánsabb drámájának mesterséges jelentése, a korszakkal ismerkedő olvasónak. Akik hasonló történelmi élményre vágynak, ajánlom, (számomra oly kedves) Barbara W. Tuchman: Távoli tükör című könyvét.

én ennek a könyvnek az eredeti kiadását olvastam nagy élvezettel. akkor valamiért nem írtam róla értékelést, most, hogy látom a magyar kiadás megjelenését, már adtam születésnapi ajándékként szerettemnek (ráutaló magatartással is jelzem, hogy melegen ajánlom elolvasásra), meg pótolom is az értékelést. annál is inkább meg merem ezt itt tenni, mert belelapozva / beleolvasva a magyar kiadásba nem vettem észre, hogy olyan nagy különbség lenne az általam olvasott angol és a magyar kiadás között. természetesen a fordításért ilyen módon nem tudok jót állni, de rosszat sem tudok róla állítani: abban az egy-két tucat oldalban, amit átfutottam benne tegnap, nem találtam kivetnivalót.

annál is inkább ajánlom ezt a könyvet, mert abban a nagy 2014-es centenáriumi 1. világháborús dömpingben kevés ennél jobb dolgot találtam (voltaképpen egyetlen kivételt: az einstürzende neubauten lament című konceptalbumát, ami szerintem egyszerűen zseniális, azt is melegen ajánlom mindenkinek).

a könyv nem az első világháborúról szól, hanem az azt megelőző nagyjából fél évszázadról, egészen a háború kitöréséig. a bevezető ígérete szerint – amit többnyire be is tart – elsősorban nem a „miért tört ki?” kérdésre fókuszál, nem is a „kinek a felelőssége, hogy kitört?” kérdésre, hanem a „hogyan történhetett meg?” kérdésre.

a bevezető utáni első rész persze jó hosszan foglalkozik a balkánnak a török birodalom lassú implózióját követő történetével a xix. század második felétől kezdődően, részletesen bemutatva szerbia középhatalmi ambícióit, oly ismerős kétfedelű diplomáciáját, titkosszolgálati tevékenységét a térségben, akár montenegro, akár bulgária, akár pedig a közismertebb irány, az osztrák-magyr monarchia felé, egészen a szarajevoi merényletig. az ember nem is igen érti ezt az első fejezetet, olyan gyönyörűen tűnik az előszó szellemének tökéletesen ellentmondva a szerbek nyakába varrni az egészet.

és persze itt jön a könyv érdekes része, ami azt mutatja be, hogy az a jórészt dinasztikus, kétoldalú szerződésekre alapozott rendszer, ami a kölcsönös érdekek figyelembevételével kötötte össze a korabeli európai nagyhatalmakat, miként alakult át fokozatosan két külön szövetségi rendszer szembenállásává és miként omlott össze egy pillanat alatt.

kapunk természetesen áttekintést a fontosabb nagyhatalmi szereplőkről – oroszországról, franciaországról, németországról, angliáról, három körben is: a xix. század második felét, a xx. század első másfél évtizedét és a közvetlenül a háborút megelőző válság időszakát taglaló körökben. ezekben az áttekintésekben szó van a lényeges dolgokról: politikai helyzetről, gazdasági helyzetről, a kultúra és a közmentalitás lényegi aspektusairól. megítélésem szerint elég tárgyilagosan, elég komolyan vehetően és még ráadásul a lehetőségekhez képest meglehetősen olvasmányosan, de mindenképpen jó stílusban.

már önmagában ez is igen informatív lenne, de nem ez a könyv igazi erőssége. hanem a fontos események egyébként általában fontos vagy kevésbé fontos, de az adott eseményben meghatározó szereplőiről készült rövid jellemrajzok.

így alakul ki egy egészen szövevényes kép arról, hogy hogyan lavírozza bele magát egy kontinens adott szituációkban személyes elfogultságok, adott helyzetben határozottan fogalmazni nem merő félénkségek, alulinformáltság, blöffként értékelt nem-blöffök és nem-blöffként értékelt blöffök sorozatán át egyre tarthatatlanabb szituációkba.

az előző szakaszt korántsem kell túlértékelni – szó sincs arról, hogy a könyv ennyire redukálná a világháború kitörésének okait. annyit akartam volna vele mondani, hogy a gazdasági és politkai érdekeken, kulturális különbségeken, miegymáson túl meglehetősen komoly szerepet játszanak a könyvben maguk a szereplők. és egészen torokszorító olvasni, ahogy a könyv előrehaladtával gyakorlatilag minden szereplőnek, akik a vizsgált korszak elején még több, egymástól radikálisan különböző stratégia és opció állt rendelkezésére, részben a saját korábbi döntéseikből fakadó meghatározottságok miatt miként szűkülnek le a választási lehetőségei. hogy miként alakult ki az a helyzet, amiben – mivel a háború kitörése előtti utolsó lépések valóban szinte automatikusan követték egymást – az a benyomás rögzült, hogy a háború kitörése ott és akkor elkerülhetetlen volt. ebből a visszafejtésből persze leginkább az derül ki, hogy azok a szituációk, amelyekben már csak rossz lehetőségek vannak, önmagukban nem lettek volna elkerülhetetlenek, ha akkor a szereplők fölismerték volna a lépéseik eredőjének a következményét és ennek alapján az akkor még rendelkezésre álló opcióik közül másikat választottak volna.

és így visszafelé. (amiről persze az embernek eszébe jut caspar noé irreversible című igen brutális filmje, amit viszont csak erős idegzetűeknek ajánlanék.)

ezt a könyvet viszont bátran ajánlom a korszak iránt érdeklődőknek. kifejezetten nagyon élveztem.

Nagyon tetszett a könyv, ebben az évben a legjobb történelmi tárgyú munka, amit olvastam. Mivel gyakorlatilag ma is azoknak az időknek a következményeit nyögjük, amit bemutat, jóformán mindenkinek ajánlható.

Az előttem szólók (@kfg és @Kuszma) szinte minden fontos aspektust érintettek, így – nem akarván megismételni a már elhangzottakat – csupán néhány megjegyzést tennék:

1. Szembetűnő, hogy milyen sokat változtak a háború kirobbantásának felelősségével kapcsolatos nézetek. A harminc évvel ezelőtti sematikus marxista/konzervatív sablon (Ausztria a népek börtöne; Németország a mohó agresszor /a második világháborús szereppel is súlyosbítva…/; a – persze agresszíven, de jogosan – irredenta Szerbia, mely végül létrehozta a Titó-féle Jugoszláviát; a dominóelven bedőlő Antant…) jelentősen árnyaltabb lett. Maga a szerző is kitér rá, hogy a kilencvenes évek balkáni háborúi, a szerbek boszniai és koszovói vérengzései óta egész másként ítéli meg a világ, s vele együtt a történészi közvélemény is a szarajevói merényletet. Ebben a kötetben az Osztrák-Magyar Monarchia sem az életképtelen, rozoga államszörny szerepében jelenik meg, hanem egy demokratizálódó, fejlődőképes politikai közösség formájában (főleg Ferenc Ferdinánd föderalizációs terveinek tükrében).

2. A jó történetírás úgy ábrázolja a megtörtént eseményeket, hogy minden lépés után láthassuk, és számbavehessük a nyitott lehetőségeket. Azért izgalmas, mert minden fejezetben felvetődik a ’mi lett volna, ha…’ kérdése. A történész elmondja, hogy mi történt és miért, de nem állítja, hogy ez elkerülhetetlen, pláne törvényszerű volt. Ez a könyv ebben az értelemben is jó.

3. Végül számomra – az eddig olvasott első világháborút tárgyaló művekhez képest – nagyon érdekes volt az a tény, mennyire szétfolyó, ellentmondásos, pillanatszerű volt szinte minden érintett állam külpolitikája és diplomáciai lépései. Első munkahelyemen mondogatták a nyolcvanas években a fejetlenségre: nem tudja a jobb kéz, mit csinál a balfasz. Nos, a tiszteletreméltó európai nagyhatalmak külpolitikai apparátusára, az uralkodó-miniszterelnök-külügyminiszter-nagykövetek mechanizmus működésére ez a mondás tökéletesen ráillik. Jóformán egy olajozottan, egybehangoltan működő diplomáciai gépezet sem volt.

Úgy gondolom, hogy ezzel a kötettel sikerült megingatni egy csomó megkövesedett dogmát. Remélem, sok történelemtanár is elolvassa, hogy aztán diákjai fejébe is átültessen belőle néhány gondolatot…

Lebilincselően érdekes olvasmány volt! Nagyon örülök, hogy megvettem, élményszámba ment. Egyetlen kifogás: őrületes mennyiségű tévesztés van az első kiadásban, méltatlan a könyv színvonalához! Egy szereplő egyszer gróf, pár oldallal később herceg, rendszeresen (és a Wikipedia szerint ténylegesen) külügyminiszterként bukkan föl valaki, de néha hadügyminiszterként sajnos, Korea kapcsán közel-keleti kérdést említ távol-keleti helyett, bizonyos eseményeket hol 1913-ra tesznek, pár oldallal később 1912-re, már 24-én föladnak egy táviratot a 25-i és 29-i kormányülés eredményeivel, stb… Nagyon zavaró volt, végül 25 elemű hibalistát állítottam össze (egyszerű laikusként!), el fogom küldeni a kiadónak. Ha lesz második, javított magyar kiadás, mindenképp azt ajánlom olvasásra.

Christopher Clark nagyszerűen gördíti maga előtt az eseményeket, izgalmas olvasni, pedig hát az ember tudja, hogy mi lesz a vége.
A szerző objektív nézőpontból mutatja be az első világháború kitöréséhez vezető, útvesztőkkel teli utat. Mindezt nagyon furfangosan teszi, rávilágít minden egyes – a diplomáciai keringőben – résztvevő állam hibás, vagy hibásnak vélt tettére. Így amikor Szerbiáról olvasunk, hirtelen felindulásból úgy érezhetjük, hogy csakis ők a hibásak, és így tovább, a többi nemzet esetében is. Aztán a könyv végére szépen lenyugtatja a kedélyeket. És akkor itt jön a képbe az az aspektusa a könyvnek, ami véleményem szerint az egyik legfontosabb. Sokan az egyes országokat, államokat, nemzeteket képesek egyetlen élő testként kezelni, amely tökéletes egységet alkot. (Abszurd ennek tükrében, hogy a sztyeppei orosz parasztok azt se tudták, kik ellen vonulnak háborúba, ami abszolút hihető) Ez persze megkönnyíti azt a történeti olvasatot, miszerint egy háború kitöréséhez feltétlen bűnbakot kell állítani.Clark rávilágít arra, hogy nem lehet a feleket fekete-fehérként, jó-rosszként kezelni, hiszen mindegyikük belerakta a magáét a kialakult helyzetbe. Akár egy agresszív lépéssel, akár egy mulasztással. Döbbenet, hogy a döntéshozók egy része szinte úgy tekintett a háborúra, mint egy sakkjátszma következő lehetséges lépésére. Mindenki nézte az érdekeit, és cselekedett. Clark remek riportokat ad az eseményeket alakító politikusokról. Merthogy emberi döntések vezettek a hadüzenetekig. Nagyon kevés ember döntött nagyon sok ember, országok sorsáról (persze ez mindig is így volt). Ezeket a politikusokat is
befolyásolta rengeteg minden, bizonyos dolgok ösztönözték őket, vagy éppen megkötötte kezüket, vagy egyszerűen elháríthatták a felelősséget a választott döntésükről.

Mindenesetre azt a leegyszerűsített értelmezést, hogy a szarajevói gyilkosság szimpla ürügy egy támadó háború megkezdéséhez, szerintem elvethetjük. Láthatjuk, mennyire kusza volt a diplomáciai, külpolitikai hálózat, sokszor nevetségesnek ható geopolitikai érdekütköztetések akadályozták a konfliktus békés kezelését. Megbizonyosodhatunk, hogy a politika nem megértő és nem empatikus. Ahogy az az általános nézet is kialakult, hogy egyszer csak létrejött két eltérő érdekekkel rendelkező szövetség, és hipp-hopp elkezdődött egy háború. Clark szerint ez az eset nem ennyire egyszerű.

Óriási! Ezek a szerbek úgy aprították saját népüket is a hatalomért, mint ló a répát! Az a sok vonulat, apróság, szóra sem érdemes történés, ami látszólag volt csak jelentéktelen, az ember meg megtörli a homlokát, hogy EZÉRT, $@!%?!