A ​Holtak tánca (Ravenloft 3.) 86% 43 csillagozás

A Ravenloft világa volt az első olyan AD&D setting, amely eltávolodott a hagyományos szerepjáték-felfogástól. A középkori varázsvilágban élő, a gonoszt legyőző kalandozók (vagyis az epikus fantasy) helyett a Ravenloft a gótikus horrort vette alapul. Ebben a világban a gonosz erők uralkodnak: Ravenloft tartományait egy misztikus köd veszi körül, amely más világokból vonzza magába a legkegyetlenebb figurákat. Ezeket a szörnyetegeket (akik nem egyszer emberek, vagy legalábbis annak születtek) a köd aztán megteszi egy újonnan létrejött ország – hivatalos nevén „birtok” – teljhatalmú urának. Minden Ravenloft birtoknak sajátos stílusa van, amely egy többé-kevésbé körülhatárolható „horror témára” épül. A legtöbb magyarul megjelent regény a vámpírokat vagy a vérfarkasokat állítja középpontba, e könyv témája azonban a haiti vudu. Ez (persze az eredeti közegéből kiragadott zombi-jelenséget leszámítva) nem igazán klasszikus fantasy-elem, talán ennek is köszönhető, hogy a könyvben feltűnően kevés AD&D-sablon jelenik meg. Még a környezet is inkább a XIX. századi New Orleanst idézi: hála annak, hogy a Ravenloft világának nincs fix „technológiai színvonala”, mint más fantasy univerzumoknak – az ókortól az újkorig bármi megjelenhet benne, attól függően, hogy a ködök mikor és honnan kebelezték be az adott birtokot.

A holtak tánca annyiból jellegzetes Ravenloft regény, hogy nem hivatásos kalandozók szerepelnek benne, főhősét csupán a körülmények kényszerítik arra, hogy harcoljon. Egy táncosnő ráébred arra, hogy vagy a saját kezébe veszi a sorsa irányítását, vagy gonosz emberek játékszere marad. A történet ugyanakkor a sorozat többi részénél sokkal kiegyensúlyozottabb, jobban ötvözi a horror és a fantasy stílusát. spoiler Ez a könyv azt mutatja be, hogy ebben a világban az elért győzelem is tragikus, illetve hogy az igazi gonosz nem feltétlenül a hős elpusztítására törekszik. Hanem valami rosszabbra. A vámpirizmussal vagy a likantrópiával ellentétben, amelyeket egy külső erő kényszerít a hősre, a nekromancia megtanulása mindenkinek a szabad akaratán múlik. Semmi sem kényszerít, hogy használd a fekete mágiát, nem egy leküzdhetetlen átokról van szó, amellyel együtt kell létezned. Ha mégis igénybe veszed a sötét erőket, akkor a következményekért egyedül te vagy a felelős. Ennek ábrázolásáért, valamint eredeti főhőse és egyéb ötletei miatt is, a regényt nem csak a magyarul megjelent legjobb Ravenloft könyvnek, de általában véve a szerepjáték-regények egyik legjobbikának is tartom.

A Holtak tánca a Ravenloft világában játszódó horror-fantasy. A központban egy színházként funkcionáló hajó és annak a legénysége áll. Az egyik előadó rejtélyes gyilkosság áldozata lesz, ezért a Kapitány úgy dönt, jobb lesz elhagyni a kikötőt, de a hajó elveszik a ködben és egy ismeretlen kis szigetre téved. Az itt található városka lakói barátságosnak bizonyulnak, de a sziget másik oldalán lévő titokzatos mocsárról senki nem hajlandó beszélni. Ez különösen felkelti a kapitány érdeklődését és innen kezdődnek csak igazán a bonyodalmak. Izgalmasan indult a gyilkossággal, de utána hamar ellaposodott a történet. A „Nekromanta” feltűnéséig ez nem is változott, onnantól viszont egész érdekes lett. Habár tele van fantasy elemekkel, ezek csak arra szolgálnak, hogy a horrort erősítsék. A legtöbb karakter jól kidolgozott, Hósörény Larissa és Dumont kapitány különösképpen, de nekem Misroi is nagyon tetszett! Sok ötletes dolog került bele a történetbe és sikerült úgy megírni, hogy ez az egész cselekménybe belesimuljon. A vége felettébb izgalmas volt és külön öröm, hogy nem fordult át nyálba!

Ravenlofton meghalni nem gond, halottnak maradni, az az igazi kihívás.

Ravenloft „zsenialitása” abban rejlik számomra, hogy világa, más világok töredezett szélű szilánkjaiból áll össze, s ilyen módon az egymás mellett létező birodalmaknak a legkevésbé sem szükséges, harmonikus, koherens egészet alkotniuk egymással. Ennél fogva a korábbi két regényben megismert gót horrorhoz minden különösebb magyarázat nélkül passzol a tény, hogy a „kontinens” másik felében létezik egy Darkon nevű, hatalmas birodalom, melyben már ismerik a gőzgépeket és Raoul Dumont kapitány utazótársulatával egy tipikus lapátkerekes gőzhajóval, a városokat járja, hogy színészi tehetséggel és némi mágiával elkápráztassa az élményekre éhes közönséget.
A csepűrágók sorra Ravenloft, szórakozásra éhes világában sem egyszerű, így esik, hogy egy jól sikerült előadás sorozat után szereplőink futni kényszerülnek és errefelé csak egyetlen hely van, ahová nem fognak követni a törvény zord poroszlói. A Köd.
Így, némi klasszikus, Hammer-horrort idéző ködben bolyongást után, a hajó, a Iszonyat tengerének egy apró, stílszerűen köddel körülvett szigetén, Souragne köt ki, melyben voltaképpen a földi Louisiana egyik elfeledett pontja elevenedik meg, lassan rothadó épületeivel, spanyol mohával belepett fáival, ültetvényeivel és a mocsárral, melyből egyfolytában szólnak a dobok és ahol nyüzsögnek a nyughatatlan holtak.
Igen, ez egy vudu regény, ravenlofti köntösben ha úgy tetszik. Az ottani hitvilág emblematikus szereplői köszönnek vissza a loákon, a mocsár számtalan kisebb-nagyobb szellemén át a vudu varázslókon keresztül, egészen a helyi Baron Samediig, a Holtak Uráig. Az amúgy sem túl lélekpezsdítő – sőt inkább lélekveszejtő – hangulatot, tovább súlyosbítja, hogy a főzős kapitánya már akkor sem volt épelméjű, amikor a szigetre érkeztek és annak nehéz, posványos levegője sem tereli vissza a józanság keskeny ösvényeire, így végül mindenütt csak a veszély les a szereplőkre.

Golden nem keveset markol ezzel a kötettel, hiszen itt nem egy „idegen jött a városba” szituációval van dolgunk, tekintve, hogy mindenki tősgyökeres ravenlofti, így a szó hagyományos értelmében nincs meg az „olvasói szempont”, akinek mindent be lehet és be is kell mutatni. Souragne értelemszerűen „szűz föld” még ekkor a karakterek nem ismerik, és igazából az olvasó sem tudja meg, miként került át az az apró birodalom Ravenloftra, miféle bűn terheli „gazurának” lelkét, hogy ide száműzték, ám a világban uralkodó szabályok, nagy többségében itt is érvényesek, így hát mindenki sejti, hogy itt is a gonosz áll nyerésre, a babonák mögött sokkal több igazság lappang, mint azt első, másodjára, vagy harmadjára szeretnénk, és nem, NEM megyünk a mocsárba.
Ami kimondható a kötetről, hogy van egy jól kimért, határozott tempója, ám ez, így a sorozat harmadik kötete után inkább tűnik kiadói irányelvnek, sem mint alkotói döntésnek, hiszen úgy tűnik nagyon igyekezetek korlátok között tartani a regények méretét. Ennek okán itt is olykor több a sejtetés, mint a valós leírás, és több a hangulat keltés, mint a tényszerű „építkezés”. Mert bár készséggel elhiszem, hogy Ravenlofton az azt átitató gonosz erők miatt talán nagyobb az átlag halandók affinitása a mágiára, de az „A Holtak Tánca”, olykor átlépi a hitelesség határait azzal, amilyen tempóban adagolja a mágikus tudást, egyes karaktereknek, kvázi napok alatt „hatalmas, szeme sem áll jól, bottal hadonászó” varázslókat faragva belőlük, miközben másoknak saját elmondása szerint is évekbe tellett felhalmozni azt a tudást, amivel bírnak, és ami ellen a napok alatt felépített hatalmat be kell majd vetni.
Emellett, mivel egy társulatról van szó, egyszerűen túl sok a mellékkarakter, és túl sok a hozzájuk tartozó mellékszál, amivel érdemes volna foglalkozni, ám mert annyi az oldal, amennyi, ezt nehéz elérni, már ha egyáltalán lehetséges.

Adott tehát két, jó alapötlet, az őslakos szereplőkkel, és a Souragne köré felépített vudu birodalommal, annak hatalmaival és lakóival, egy érdekes történet, mely akárcsak egy vistani tarokka kártyajóslás, a múltat, a jelent, a jövőt, és a lehetséges végkimenetelt is egyaránt „felfedi”, ám a megvalósítás már több kivetni valót hagy maga után, mint amennyi igazi erénnyel rendelkezik.

Ugyanakkor, ez még mindig egy jobb fajta Ravenloft regény, ami igazán megérdemelne egy újra fordítást és egy jobb kiadást.

A fantasy iránti rajongásom ezzel a könyvvel kezdődött. Több, mint 10 éve olvastam, de még mindig az egyik kedvencem.

A legjobb könyv a sorozatból.
Nagy nehezen megszereztem antikváriumból, aztán elmentem egy barátnőmhöz, aki rögtön lecsapott rá és vissza se kaptam tőle. Aztán évek múlva, mostanra megint meg tudtam venni.
Már legalább tízszer olvastam és még ennyi biztosan kinéz belőle.
2014.
Másodszor olvastam a saját példányomat, sokadszor magát a kiadást, de csak most tűntek fel a nyomdahibák és a fordítási bakik (némelyiken jót mosolyogtam) és az, hogy hiányzik egy lap.
Mindezektől függetlenül egy nagyon jól megírt történet, amiben könnyen elvesztem és meglepődtem, hogy nem a mocsárban vagyok, mikor itt-ott kénytelen voltam felnézni belőle.
Larissa az egyik kedvenc női karakterem.

Jó kis pörgős fantasy.
Sajnos a könyv tele van elírással, ami sokszor kizökkentett a történetből. Néhány helyen a fordítás is furcsa.
Szép lassan indul a történet, megismerjük a hajón utazókat, majd egyre több furcsaság kerül elő és onnantól nincs megállás a könyv végéig.

Újra Ravenloft… És olyan, amilyennek egy természetfeletti horrornak lennie kell. Jó keret a mocsár, kellően „dark”. A történet se rossz, alakilnak az események, mégha itt-ott kicsit kapkodósra is sikerült. De érdemes.elolvasni.

13 éves koromban olvastam először. Nagy kedvenc ez a könyv. Már 16 éves vagyok és 2 hónaponta mindig elolvasom. Egyszerűen magával ragadott ez a mű. Én mindenkinek csak ajánlani tudom. Izgalmas és érdekes egy könyv. Ha egyszer valaki elkezdi olvasni akkor letenni nem fogja tudni e könyvet.

Nagyszeru konyv, szuper sztori, csak furcsa mod happy enddel vegzodott… :)

Óriási kedvenc. Régen olvastam legalább kétszer, de biztosan van benne még pár olvasás. Remek hangulat, szinte úgy érzi az ember, mintha mindig éjszaka vagy szürkület lenne. Akkoriban még tudtak könyvborítókat tervezni :)