Villanycigány 91% 18 csillagozás

Bár igencsak kedvelem a Rammsteint, és természetesen Flake is az együttesből ismerős számomra, mindennemű csalódottság nélkül vettem tudomásul, hogy ez a kötet „nem Rammstein-könyv”. Mit számít, gondoltam, így legalább jobban megismerhetem az egyik jómadarat, akit eddig csak többé vagy kevésbé szerepet játszva láthattam a színpadon. Mivel pedig Flake az egykori NDK-ból való, reméltem, hogy némi keletnémet kaland is csurran, felturbózva esetleg néhány jó sztorival a Feeling B-s korszakból. Ó, a jó öreg Feeling B! Zsenge koromban, Rammstein iránti rajongásom csúcsán (természetesen a szerelem még most is él, de már öregesebben és visszafogottabban nyomatom a dolgot) jóvátehetetlen véteknek éreztem volna, ha nem vásárolom meg a banda néhány lemezét, és a szép emlékek okán ezek az albumok azóta is ékszerei a gyűjteményemnek. Pláne, hogy vért izzadtam, mire össze tudtam vadászni őket. És amennyiben valamelyik lomtalanítás alkalmával nem szaladt meg túlságosan a kezem, akkor meglehet, ha nagyon keresném, még elő tudnám túrni azt a CD-t, amire a Feeling B-ről is megemlékező, flüstern & SCHREIEN – Ein Rockreport című örökbecsűt pakolásztam fel nagyjából ötezer évvel ezelőtt. Emlékszem, egy teljes napig tartott, míg MSN-en átküldték a filmet (itt jegyezném meg, hogy az MSN megszűnése okozta érzelmi károsodást azóta sem hevertem ki), amit aztán párás szemmel és üdvözült arccal néztem végig, noha egy megveszekedett szót sem értettem belőle. Beláthatjuk, ez a sok gyönyörű emlék gyakorlatilag kötelezett Flake önéletrajzának elolvasására…

Fentebb már említettem a szerepjátszást, mely, úgy vélem, Flake és jelenlegi bandája számára igen fontos művészi eszköz: amit a nagyérdemű a srácokból láthat, az vagy színtiszta póz, vagy eltúlzott és karikírozott megjelenítése a személyiségükre leginkább jellemző vonásoknak. Flake általában a már-már szélsőségesen esetlen, mindig egy körrel lemaradó versenyzőt hozza, és roppant érdekes, hogy könyvében következetesen a hivatása gyakorlása során megjelenítetthez nagyban hasonlító figuraként mutatja be önmagát. Saját bevallása szerint ő a félénk, a visszafogott, a már gyerekkorában is ügyetlen, rossz sportoló, rossz tanuló, a fiú, aki a saját lábában is elbotlik, aki folyton későn kapcsol, aki mindig vért verejtékezett, ha lányok meghódításáról volt szó, akinek nincsenek világmegváltó gondolatai, és aki meglehetősen átlagos képességű zenészként tekint magára. Az efféle folytonos degradálás, ha, mint ez esetben is, őszintének, nem pedig álszerénynek tűnik, egészen megrendítő. Ehhez adjuk még hozzá Flake az elsőtől az utolsó oldalig megállás nélkül pörgő önkritikáját, valamint fanyar humorát, és már körvonalazódni is kezd egy roppant szimpatikus és meglehetősen érzékeny fickó képe. Érdekes – meg nyilván tudatos – húzás, hogy Flake a kötetben egyszer sem nevesíti a Rammsteint, és egykori vagy jelenlegi zenésztársaira is csak úgy hivatkozik, mint „a gitáros“ vagy „az énekes“. Egyértelmű törekvés ez a hangsúlyok eltolására: műve legyen az egyszerű szomszéd srác vallomása, ne pedig a befutott zenészé. Kisülhetne ebből valami mesterkélt és erőltetett is, azonban Flake olyannyira tiszta szívből hozza a szomszéd srácot (mi több, tényleg hiszi: ő nem több ennél), hogy sorai mindvégig megkapóan hitelesek maradnak.

Ugyan évszámok híján időben néha kissé nehezen elhelyezhetőek az események, Flake memoárja összességében kellemes, könnyedén elgondolkodtató és szerethető olvasmány. Vagy legalábbis feltételezem, hogy eredetileg az lehet. A meglehetősen döcögős és nyers magyar fordítás (praktikus lett volna egy lektorral átnézetni a kéziratot, és a korrektúra is ráférne a szövegre) ugyanis csak sejtetni engedi a kötet valódi érdemeit. (A csillagozással is erre az aggályomra kívánok utalni.)

Jó, én most ettől rendesen elájultam.
Amikor először mutatták nekem, hogy lesz egy ilyen, sírva röhögtem fel a címen, mondom, már csak ezért is. Hiszen olyan helyen nőttem fel, ahol kapásból tudtuk, hogy mi az.
Nem vagyok egy különösebb Rammstein-rajongó, persze szerettem egy csomó dalt (ez a kedvencem: https://www.youtube.com/watch…), amikor tini voltam, röhejes, hogy mennyire működik a legtöbb a mai napig, de azért nem ők az első egyértelmű választásom arra a kérdésre, hogy mégis mit tegyünk a lejátszóba egy átlagosan szürke, tépőzárként hasító széllel bélelt napon, mint mondjuk ez a mai. De még ha a Rammsteinre visszagondolok is, akkor is csak főleg Till Lindemann horrorsó feje ugrik be, nem pedig a körülötte fickándozó, nyüzüge hülyegyerek. Majd pont ő ír itten memoárokat? Mint kiderült, jesz.
A zenészekről szóló írásokat, legyen az életrajz, önéletrajz vagy szellemíróval elkövetett önéletrajz, anekdotahalom vagy bármi más, nagyon szeretem. Pedig mennyi szar van köztük! Vagy ha nem is teljesen szar, akkor inkább ilyen gusztustalanul visszatetsző öntömjénezésbe kavarodó izé lesz, mint pl. az Anthony Kiedis-é, ami annyira rossz volt, hogy kábé azóta se hallgattam a csilipeppörszt. Én lepődtem meg a leginkább, hogy ez a könyv viszont pillanatok alatt rántott be a csőbe, és egy darabig az instant második kedvenc zenészkönyvem lett, aztán hirtelen le is körözte az addig a dobogó csúcsán tántorgó Döncikönyvet.
Flake önéletrajza, ahogy a borítón éktelenkedő narancs pötty is mondja, nem Rammstein-könyv. Ez olyannyira igaz, hogy konkrétan nem is hangzik el a zenekar, vagy a zenésztársak neve, csak úgy, mint az „együttes”, meg „a gitárosunk”.
Tehát nem egy rocksztár mesél nekünk, mert az, még ha ilyen kis nyekenyóka forma is, hanem ez a kicsit balfasz keletnémet gyerek a kettővel odábbi panelból ad nekünk hihetetlenül szórakoztató túravezetést az NDK-ról és saját kis meglelt undergroundjáról, lökött, időnként kicsit indokolatlan és fárasztó vicces, a végéig (NAGYON) önkritikus nézőpontját nagyon olvasmányos formában adja közre, hülyébbnél hülyébb képekkel színesítve a dolgot, amik közt aztán van minden, gyerekkori festmény Kolbászvárosról, szemcsés fotó egy évente meglátogatott autóroncsról, és persze cicák is. Kicsit blőd, nagypofájú, de félénk, önkritikus és önironikus önéletírás, végig pörgő, vicces, néhol egy kicsit ködös könyv (már úgy kronológiailag), imádtam az elejétől a végéig. Nem egy rocksztori, tényleg csak a panelos hülyegyerek személyes, üzleti és zenei baklövéseinek mosolyogtató csokra, a végére egy zseniálisan odakent epilógussal, amitől aztán végképp szívembe zártam ezt az imádnivaló gyökeret, nekem eddig ez az év könyve, és pofátlan elköszönésként annak az epilógusnak gátlástalanul idevett két utolsó mondatával mondok hellót: spoiler

♥♥♥♥♥
Talán az első életrajzi könyv, amit olvastam.
Mivel kedvenc együttesem a Rammstein, ezért nem is volt kérdés, hogy ez a könyv kell, hiszen Christian írta, róla szól, Ő mesél.
Álmomban sem gondoltam, hogy egy könyv lehet ennyire közvetlen, lehet ennyire emberközeli, ennyire emberséges.
Ahogy olvastam úgy éreztem, hogy nem akarom letenni, nem akarom, hogy vége legyen, csak faltam a történeteket, nagyon jókat kuncogtam és közben szívembe zártam ezt az embert azért, aki ő maga. Nem azért, amit a színpadon mutat egy-egy koncert alkalmával, nem azért, amit a klippekben látok, nem azért, mert zenél, hanem azért, aki a szívét írta bele ezekbe az oldalakba. :)

Bővebben itt írok róla: https://watchaholics.hu/2019/04/26/christian-flake-lore…

Nagyon tetszett. Közvetlen a stílusa és ez a könyv valóban róla szól. Ami érdekes volt számomra, hogy annyira nem akarta belekeverni ebbe a könyvbe a zenakarokat, hogy még a nevüket sem írta le. Mindig csak énekesünk vagy gitárosunk volt. Mondjuk nem zavart. És azért imádtam a könyvet, mert végig olyan érzésem volt mintha ücsörögnénk valahol és mesélne az életéről. Igazi idióta volt gyereknek is és felnőttnek is az maradt! :) Ebből is kiderült, hogy kedvenceink is csak emberek. Félnek valamitől (Flake mondjuk mindentől), néha hibáznak és élik az életüket. Eddig is nagy kedvencem volt, de ezután mégjobban szeretem! Nah és hogy imádja a macskákat… ♥️ Jaa és imádtam, hogy ennyi kép van akönyvben. A régi rajzai meg fényképek. Igazán feldobták a könyvet!!

Túl sokat olvastam mostanában e-könyvet, ezért beszabadultam egy könyvesboltba élvezni a papír és ragasztó illatát :) Az első könyv ami szembejött a Villanycigány vagy tükörfordításban Billentyűzetbaszó a Rammsteinból ismert Flake életrajzi irománya. Én már eléggé eltávolodtam a zenekartól, de emlékszem amikor először hallottam a Mátrix végén, teljesen odáig voltam, hogy németesként végre értelmezni tudok egy dalszöveget. Nagyon bejött az indusztriális hangzásuk is, így sokáig követtem a munkásságukat. A kötetet öcsémnek vettem, de beleolvastam, mégis milyen lehet. Alapesetben nem nagyon érdekel a mai zenészek élete, de Flake meglehetősen normális arcnak tűnt. A kötet könnyen olvasható, sok képpel és humorral fűszerezett DDR nosztalgia. Flake meglehetősen szerencsétlenül, Kelet-német Woody Allenként botladozik végig a világhíres zenekaráig, nekünk magyaroknak rendkívül ismerős környezetben. Nekem az egész kötet epilógusa tetszett a leginkább, melynek egy részét majd idézetként be is ollózom a könyvhöz.

Engem személy szerint nagyon megfogott Flake könyve, nem is tudom más zenészek életrajzi könyvéhez sem hasonlítani és nem is szeretném.
Tényleg nem Rammstein könyv, ahogy előre figyelmeztet és abban is igaza lehet, hogyha nem lenne tagja a zenekarnak, akkor nem is olvasnák el az írását. Pedig a maga szerteágazó és szókimondó (néhol filozofikus) mesélésével, valamint azzal, hogy kegyetlenül őszintén, kendőzetlenül beszél saját magáról, a jelleméről, mindenről, egy (szerintem) igazán egyedi és élvezetes olvasmányt nyújt az olvasónak.
Én csak ajánlani tudom, nem bántam meg sem azt, hogy megvettem, sem azt, hogy elolvastam a könyvet.

Nem egy megszokott önéletrajz, de jobb is. Valami ilyesmit vártam. Jó volt kicsit jobban megismerni ezt a fura embert, aki szerethető és szerintem őszinte. A képek amik bele lettek tűzve szerintem nagyon jók. Biztos, hogy el fogom olvasni németül is.