Bár igencsak kedvelem a Rammsteint, és természetesen Flake is az együttesből ismerős számomra, mindennemű csalódottság nélkül vettem tudomásul, hogy ez a kötet „nem Rammstein-könyv”. Mit számít, gondoltam, így legalább jobban megismerhetem az egyik jómadarat, akit eddig csak többé vagy kevésbé szerepet játszva láthattam a színpadon. Mivel pedig Flake az egykori NDK-ból való, reméltem, hogy némi keletnémet kaland is csurran, felturbózva esetleg néhány jó sztorival a Feeling B-s korszakból. Ó, a jó öreg Feeling B! Zsenge koromban, Rammstein iránti rajongásom csúcsán (természetesen a szerelem még most is él, de már öregesebben és visszafogottabban nyomatom a dolgot) jóvátehetetlen véteknek éreztem volna, ha nem vásárolom meg a banda néhány lemezét, és a szép emlékek okán ezek az albumok azóta is ékszerei a gyűjteményemnek. Pláne, hogy vért izzadtam, mire össze tudtam vadászni őket. És amennyiben valamelyik lomtalanítás alkalmával nem szaladt meg túlságosan a kezem, akkor meglehet, ha nagyon keresném, még elő tudnám túrni azt a CD-t, amire a Feeling B-ről is megemlékező, flüstern & SCHREIEN – Ein Rockreport című örökbecsűt pakolásztam fel nagyjából ötezer évvel ezelőtt. Emlékszem, egy teljes napig tartott, míg MSN-en átküldték a filmet (itt jegyezném meg, hogy az MSN megszűnése okozta érzelmi károsodást azóta sem hevertem ki), amit aztán párás szemmel és üdvözült arccal néztem végig, noha egy megveszekedett szót sem értettem belőle. Beláthatjuk, ez a sok gyönyörű emlék gyakorlatilag kötelezett Flake önéletrajzának elolvasására…
Fentebb már említettem a szerepjátszást, mely, úgy vélem, Flake és jelenlegi bandája számára igen fontos művészi eszköz: amit a nagyérdemű a srácokból láthat, az vagy színtiszta póz, vagy eltúlzott és karikírozott megjelenítése a személyiségükre leginkább jellemző vonásoknak. Flake általában a már-már szélsőségesen esetlen, mindig egy körrel lemaradó versenyzőt hozza, és roppant érdekes, hogy könyvében következetesen a hivatása gyakorlása során megjelenítetthez nagyban hasonlító figuraként mutatja be önmagát. Saját bevallása szerint ő a félénk, a visszafogott, a már gyerekkorában is ügyetlen, rossz sportoló, rossz tanuló, a fiú, aki a saját lábában is elbotlik, aki folyton későn kapcsol, aki mindig vért verejtékezett, ha lányok meghódításáról volt szó, akinek nincsenek világmegváltó gondolatai, és aki meglehetősen átlagos képességű zenészként tekint magára. Az efféle folytonos degradálás, ha, mint ez esetben is, őszintének, nem pedig álszerénynek tűnik, egészen megrendítő. Ehhez adjuk még hozzá Flake az elsőtől az utolsó oldalig megállás nélkül pörgő önkritikáját, valamint fanyar humorát, és már körvonalazódni is kezd egy roppant szimpatikus és meglehetősen érzékeny fickó képe. Érdekes – meg nyilván tudatos – húzás, hogy Flake a kötetben egyszer sem nevesíti a Rammsteint, és egykori vagy jelenlegi zenésztársaira is csak úgy hivatkozik, mint „a gitáros“ vagy „az énekes“. Egyértelmű törekvés ez a hangsúlyok eltolására: műve legyen az egyszerű szomszéd srác vallomása, ne pedig a befutott zenészé. Kisülhetne ebből valami mesterkélt és erőltetett is, azonban Flake olyannyira tiszta szívből hozza a szomszéd srácot (mi több, tényleg hiszi: ő nem több ennél), hogy sorai mindvégig megkapóan hitelesek maradnak.
Ugyan évszámok híján időben néha kissé nehezen elhelyezhetőek az események, Flake memoárja összességében kellemes, könnyedén elgondolkodtató és szerethető olvasmány. Vagy legalábbis feltételezem, hogy eredetileg az lehet. A meglehetősen döcögős és nyers magyar fordítás (praktikus lett volna egy lektorral átnézetni a kéziratot, és a korrektúra is ráférne a szövegre) ugyanis csak sejtetni engedi a kötet valódi érdemeit. (A csillagozással is erre az aggályomra kívánok utalni.)