Iscambe ​erdeje 14 csillagozás

Christian Charrière: Iscambe erdeje

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

A ​magasabb szintű emberi civilizáció megszűnt létezni. Európa jó részét sűrű erdő borítja. A vaskézzel kormányzott Marseille-ből útnak indul egy remete és tanítványa, mert a legendák szerint a járhatatlan sűrűség közepén ott vannak valahol egy Párizs nevű csodálatos helynek a romjai, melyek között minden kérdésükre megtalálhatják a választ.
Aki azonban eddig be mert hatolni Iscambe erdejébe, annak az irdatlan fák zöldellő labirintusában megbomlott az elméje, vagy a rengeteget lakó különös fenevadak szaggatták szét testét. A két vándor mégis vállalja a veszélyeket, sőt segítőtársaik is akadnak útjukon. Azt viszont nem is sejtik, hogy nyomukban még egy vérszomjas ellenség jár: a marseille-i urak zsoldoshada, akiknek feladata, hogy bármi áron megakadályozzák az ősi tudás visszatértét kényelmes keretek közé szorított világukba.

Charrière költői, pikareszk látomása sok méltatója szerint J. R. R. Tolkien, A Gyűrűk Ura szerzőjének stílusát idézi, és ahogy… (tovább)

Eredeti mű: Christian Charrière: La forêt d'Iscambe

Eredeti megjelenés éve: 1980

>!
336 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155508363 · Fordította: Miklós Lívia
>!
336 oldal · ISBN: 9786155508431 · Fordította: Miklós Lívia

Most olvassa 2

Várólistára tette 10

Kívánságlistára tette 19


Kiemelt értékelések

>!
csartak MP
Christian Charrière: Iscambe erdeje

Ez a könyv mintha önmaga paródiája lenne. A fülszövegben azt írják: „sok méltatója szerint J. R. R. Tolkien, A Gyűrűk Ura szerzőjének stílusát idézi”. Nem véletlenül inkább ez a francia Gyűrűkúra? Mert ha ehhez inkább hasonlíthatjuk.
Ebben a könyvben semmi sincs a tolkieni világ tisztaságából, tökéletességből, kidolgozottságából. Ellenben van pliffantyújába dugott töffentyű, fába vájt lyukba dugott töffenytű. Egymás szájába hányó termeszek, majomagyvelő, földigilisztapüré.
Rengeteg filozofálás, agymenés Kristályvilágokról, Fentről és Lentről, annak magasztos egységéről és összekapcsolásának szent templomáról. Képzetek karavánjainak szabad átjárásáról. Misztikus Totalitás oltalmába ajánlott, vibráló benzinkút szentélyről. Lélek szirtfoka, ami Szupertudat elérésével a Totalitás felé halad, a Szuperbenzin és Normálbenzin egyesülésével.

Vagy valahol az ideák világában létezik egy valóban jó Iscambe erdeje? Vagy túl sokat kívánok?
Jegyet váltottam a Club Bizarre-ba.
Felültem egy hagymázas drogos-részeg álomvonatra.
Kilőttek az erdőbe a sok töffennytű közé.

Ha így visszagondolok az erdőre, a történetre, ilyen nagyon színes, vibráló, nedvedző, nyáladzó, töffögő, pöffögő perverz dolog jut eszembe. Nincs benne semmi vonzó.
Néhol próbáltam elnéző jóindulattal olvasni, hogy jólvan sok anyagot tolt be, de a vége felé ez is szertefoszlott, mert volt pár mondat, ami kiverte a biztosítékot.
Nagyon jó volt befejezni, mert mintha megszabadultam volna valami folyton agyamba csöpögő, motoszkáló marhaságtól.

33 hozzászólás
>!
Bíró_Júlia P
Christian Charrière: Iscambe erdeje

– Mi a közös Aiszóposzban, Voltaire-ben és Coelhóban?
– Az, hogy egész biztos egymás vállán sírnak valami téren és időn túli pubban, amióta ez megjelent. És biztos kikérnek még egy kört, valahányszor egy külföldi kiadó is megjelenteti.

Azt még csak-csak meg lehet tippelni, mi próbált ez lenni – kicsit állatmesés társadalomszatírás, nagy igazságokat görbe tükörben megmutatós izé. Mer' értitek, a hangyák meg a termeszek, azok például tökre az emberi társadalom, az idegengyűlölettől meg a túlfejlett udvari bürokráciától a szexuális problémákig. De tényleg, esküszöm, a pasas újraforgatta az Annie Hall mozipénztáros jelenetét termeszekkel. Valószínűleg Woody Allen is csatlakozik a kocsmázáshoz, némi nosztalgikus hangyasétáltatás után. Meg vallásparódia is akart lenni, egyúttal gondolatkísérlet a megismerhetetlenről, továbbá alapkő az ezoterikus science fiction koncepciójához, mert tuti senki nem csinált még olyat, hogy az ember Föld/Ég, Lent/Fent, Nap/Éj, Yin/Jang, Ló/Fütty kötődéseit a világépítés részéve igyekezzen tenni. És akkor már milyen viccesnek, valamint mélyértelműnek tűnt mindezt egy posztapokaliptikusnak szánt világba elhelyezni, ahol megbukott a gonosz, mindent és mindenkit ellenőrző Hivatal, így legalább sehova nem kell bejárni hétfő reggelenként. (Utópia.)

Ettől sajnos nem lesz értelmezhetőbb ez a technicolor katyvasz a különféle töffentyűkkel, mellfogdosást üdvözlésnek alkalmazó egy szál cenzortáblában mászkáló völgylakókkal valamiért a viszontüdvözlésről szó sem esik , tökéletesen életképtelen állatvilággal (most komolyan, egy meztelencsigaszerű élőlény hogy tudna fojtóhurkot használni, még ha van is keze? Fel kéne érnie az áldozata nyakát, ember), félórás ejtőzéssel a húsevő növény emésztőfolyadékában, majd pánikszerű győzelem a megemésztődés előtt… hmm, csakazértsem teszek ki spoilerjelet, mert a helyzet az, hogy nemigen van cselekmény, amit le tudnék lőni. Ja igen, ha a random utópisztikus törzs királyának évek óta először nem áll a zászló a vastagbőrű, agyaraskarmos intőgyíkra (!!!!!), akkor bizony bajok vannak. mondjuk, hogy mifélék, nem igazán érdekel senkit. Engem se.

Tényleg szeretném tudni, mit szívott olvasott a kézirat helyett, aki ezt jó ötletnek találta kiadni, miközben tele a padlás fantasztikus szerzők falnivaló műveivel. Vagy élvezhetőekkel, esetleg olvashatóakkal. Vagy egyáltalán, könyvekkel.

46 hozzászólás
>!
makitra P
Christian Charrière: Iscambe erdeje

Szögezzük le, ez nem egy jó könyv. De vesszek meg, ha nem élveztem piszkosul. Bár, ha jól sejtem, nem az író szándékai miatt.

Igazság szerint ez egy veszett posztapokaliptikus mese elég kemény filozófiai háttérrel, nem nélkülözve persze a szexet, a vallásellenességet és a miszticizmust, nyakon öntve némi forradalmi hevülettel, amolyan igazi francia módra. A cselekményről nem is lehet sokat mesélni, mert elég se füle, se farka típus, nehéz követni a szereplők csetlését-botlását.

De nem is emiatt élveztem (és nem is csak amiatt, mert éppen jó pillanatomban kaphatott el, amikor el tudtam viselni ekkora méretű marhaságot), hanem, azt hiszem, pont a belső koherenciájában rejlő elefánt-méretű ellentmondások miatt. Van benne természetvédelem és a környezettel való egyensúlyra törekvés, de ugyanakkor egy jó adag technicizmus; a regény végkifejlete a női nem pozitív megerősítését célozza, de úgy, hogy korábban kifejti, hogy egy nagy adag d*gás mégiscsak gyógyír a női lélek gyötrelmeire; viccet csinál az emberi lélek magyarázatkereséséből (aka benzincégek, mint istenek), de mégis ez a cselekmény egyik mozgatórugója, de kapunk egy adag „nagy fehér férfi megold mindent”-öntudatot (vö. WASP) is. Ebből az egészből valami menthetetlenül bugyuta, de mégiscsak érdekes műfajmix áll össze, amin tiszta szívvel tudtam kacagni. És néhol hangyányit (nem a regénybeli óriás, hanem teljesen hagyományos méretű) el is gondolkodtam rajta.

Messze nem ez volt a legrosszabb könyv, amit idén olvastam. Bár, azért, nem is ajánlanám senkinek :)

41 hozzászólás
>!
mcgregor 
Christian Charrière: Iscambe erdeje

Hát ez mellément. A fülszöveg alapján sokkal izgalmasabbnak tűnt. Igazából azt vártam, hogy egy kifejezetten egyedi disztópiát kapok, de a végeredmény sokkal jobban hasonlított egy LSD tripbe csavarodott elsőéves filozófiaszakos hallgató agymenésére, aki meseelméletet is hallgatott egy félévet, de nem igazán értette meg a lényeget, csak a bulváros jellegű szexuális elfojtások maradtak meg benne. Mindez leöntve az Alice csodaországbant kényszeresen utánzó baromságokkal. A cselekménye érezhetően a könyv írása közben alakult, teljesen lehetetlen kanyarokat vesz, nem tart sehová, bosszantóan esetleges. Humorosnak szánt jelenetek is bárgyúnak hatnak. Az öncélú és borzasztóan sekélyes filozofálgatás még nagy jóindulattal sem adható el annak, aminek a szerző feltehetően szánta: társadalomkritikának; csak igen béna és hiteltelen belemagyarázás árán. Ilyen módon meg minek? Egyetlen dolog menti: (és ez a fordítót Miklós Líviát is dicséri) hogy helyenként szemet gyönyörködtető a nyelvezete, és gazdag a költői képekben. Ez húzza fel az értékelésemet is. De ennyi. Fájó volt látni, hogy egy feltehetően jótollú írónak egy jó alapötletét a totál összerendezetlen és regényalkotásra alkalmatlan elméjén átszűrve milyen kakofóniát kapunk. Az meg egyenesen nevetséges, hogy vannak, akik a „francia Tolkienként” címkézik. Teljes tévedés. Charriére életútja egyébként sok szempontból szinte sablonos: tipikus nyughatatlan, gyökértelen lélek, aki volt már minden, meg annak az ellenkezője is, majd a keleti spiritualizmussal, álomfejtéssel való megismerkedése kényszeres szimbólumnyelvet eredményezett (ami egyébként annyira összetett mint egy karó) az értelem és mérték csónakját pedig végleg eloldozta a valóság partjairól.

1 hozzászólás
>!
Nuwiel SP
Christian Charrière: Iscambe erdeje

"A kis borzcsalád sétál az úton.
Keresztben átfut a borzpapa…
majd a borzmama…
majd amikor a kis borzok futnak arra megy egy teherautó és áthajt rajtuk, mire a borzmama:
BORZALOM!" (Ponyvaregény)

A könyv harmadánál két gondolat motoszkált a fejemben: az egyik, hogy a fenti idézetet biztos, hogy bele fogom írni az értékelésbe, a másik, hogy vajon mi a legalacsonyabb adható csillagszám? A helyes válasz a fél.

A borzalmak már a fülszövegnél elkezdődnek. A Gyűrűk Ura, mint a terjedő fasizmus allegóriája??? Ezt nem gondolhatták komolyan, vagy igen? Jó, ugorgyunk, a fülszöveg még nem feltétlenül jelent semmit. De aztán belekezd az ember a könyvbe, ami olyan szinten túlterhelt jelzős szerkezetekkel és hasonlatokkal, hogy egyszerűen fárasztó olvasni, ráadásul sokszor olyan képtelenségeket ír, hogy csak pislogtam.

A történet sem valami eget rengető, egy poszt-apokaliptikus világban két ember keresi az elveszett várost, hogy megleljenek valamit, ami talán segít visszaállítani a civilizáció régi fényét, vagy mi. Csak épp az egyik ember egy bolond vénember, aki nem hajlandó fürdeni, a másik egy tanítvány, aki a benzinkutakat régi, elfeledett istenek szentélyeinek hiszi, és felépít egy vallást Shell istennő, Total isten, Antar isten és a többi köré, aminek az ördöge a BP isten, akinek a nevét mindenféle hülye kifejezésbe bontják ki. Az utazásuk igazából teljesen érdektelen, mert csak zagyvaságokat hordanak össze a számukra már teljesen idegen múlt emlékeiről, és közben a Lent és a Fent egyesüléséről vitatkoznak.

A másik szálon It'van meg eljátssza a Z, a hangya, az Egy bogár élete és hasonló rajzfilmek sztoriját, ahol az embernél is nagyobbra nőtt termeszek és hangyák háborújába csökkenve egyszerre házassági tanácsadó, hadvezér és diplomata. Mindeközben persze ő is ugyanolyan zagyvaságokról beszél és álmodik, mint a két darócruhás, kellett neki betépni abban az óriási virágban.

Az a fene nagy üldözés is kimerül egy-két fejezetben, egyszerűen semminek sincs súlya a történetben, csak dobálja egymás után az író a szavakat. A végén is egy fejezet alatt lezavarja a Smaragd-völgy visszafoglalását és a happy endet, miközben a három fiatal elindul forradalmárosdit játszani.

Vagy ne olvassátok ezt a könyvet, vagy álljatok be legalább annyira, mint az író, mert különben egy élvezhetetlen katyvasz lesz.

>!
Razor SMP
Christian Charrière: Iscambe erdeje

Az eddigi értékelések alapján nem sok jóra számítottam, pedig a fülszöveg alapján egész jó kis posztapokaliptikus történet is lehetett volna, de ehelyett inkább a filozófia dominált, az pedig nem tud különösebben lekötni. Ráadásul a szerző ezt igyekezte volna humorosan prezentálni (mint pl. a benzinkutaknál), de nem igazán sikerült célt érnie. A történet egyes részei egyébként még egész jók voltak, gondolok itt az erdő felfedezésére, vagy épp a termeszvárban zajló eseményekre, de aztán jött a filozófia és a dögunalom. Ráadásul nem tudok szó nélkül elmenni a szerző meglehetősen érdekes szexuális beállítottsága mellett, legalábbis a megjátszott prüdéria ellenére olyan bioszex (tudjátok, fűvel-fával…) volt itt, hogy ihaj, nem is beszélve a töffentyükről és társaikról. Nem volt százas a pali, az fix.
Egyébként a könyv végét némileg összecsapottnak éreztem, bár egyáltalán nem bántam, hogy nincs tovább, ráadásul a befejezésben belengetett folytatásból sem lett semmi (hála az égnek!) ha jól láttam.

>!
336 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155508363 · Fordította: Miklós Lívia
10 hozzászólás
>!
ftamas
Christian Charrière: Iscambe erdeje

A könyv eleje számom eléggé hasonlított a Mitágó erdőhöz. Itt ugyan egy visszafejlődött társadalom van, de adott egy kisváros, mellette egy rejtélyes erdő, különös lényekkel, rejtélyekkel. Ígéretesnek tűnt annyira, hogy ne érdekeljenek a hibák. Majd elkezdődik a fő szál, kaland a rengetegben és innentől szétcsúszik minden. Kicsit az volt az ember érzése, hogy egy este alatt írta meg a könyvet, úgy hogy maga mellé vett egy üveg pálinkát és a hogy részegedett, úgy özönlöttek belőle a ( gyenge ) poénok és amikor már nincs poénja, akkor a részeg Skandar Grauntól kölcsönöz… Hihetetlen, de ahogy haladunk előre a könyv tud egyre szarabb és szarabb lenni. Az eleje még elhintette, hogy érdekes is lehet, de kb. az 1/3-ada után már nem csak gyenge, hanem unalmas is.
Aki az erdő rejtélyét várja az csalódni fog, mert nincs ( pedig az elején úgy tűnt van… ) azon kívül, hogy benépesítik olyan lények, amelyeket bármely általános iskolában összehoznak a gyerekek.

Mellesleg az elfogadható, hogy a hangyák emberméretűek. Az is, hogy tudnak valamilyen szinten beszélni, de az, hogy tüzet is raknak melegedni….
Szerintem az író most se bírja röhögés nélkül, hogy ezt a könyvét kiadták, megvették, sőt még külföldre is eladták a jogokat….

Kár volt rászánni az időt…

>!
marschlako P
Christian Charrière: Iscambe erdeje

Hát ez meg mi volt?

Pedig nem indult rosszul, az alapötletből nagyon jó dolgot is ki lehetett volna hozni. Az eredmény azonban valami mellbevágó, agyzsibbasztó élmény lett. A sztori helyenként olyan fokon volt gusztustalan, hogy az már fájt, s rendre felmerült bennem, milyen tudatmódosító szer hatása alatt állhatott az író, amikor e történetet papírra vetette. Persze, éreztem én, hogy a dolgok szimbolikusak akartak lenni, hogy valamiféle társadalomkritika lett belecsomagolva e szürreális – és mindenféle ezoterikus körítéssel meghintett – köntösbe, de ez nekem így, ahogy volt, nagyon sok(k) volt. Pedig néha még érdekes is volt, néha még tetszett is, de nagyobbrészt sajnos inkább kínszenvedés volt olvasni.

>!
NewL P
Christian Charrière: Iscambe erdeje

Nem igazán nevezném scifinek, inkább egy poszt apokaliptikus filozófiai eszmefuttatásnak.Valószínűleg jó pillanatomban kezdtem el olvasni, mert a regény nagy részét inkább mulatságosnak találtam, így nem fulladt számomra unalomba. A filozófiai eszmefuttatás kerek mondatai átfolytak rajtam, mint egy kis patak hullámai, nem igazán kezdtem el rajta elmélkedni, inkább csak hagytam magam elzsongítani. A termesz társadalom leírása viszont zseniális volt, nagy piros pont az írónak.
A fordító nagyon jó munkát végzett a különböző különleges szavakkal, a töffentyű és a pliffantyú nagyon tetszett. Még egyszer biztos nem fogom elolvasni.

>!
bfg3 P
Christian Charrière: Iscambe erdeje

Már több hete, hogy sikerült elolvasnom ezt a könyvet, és azóta töröm a fejem, mit is kéne írnom ebbe az értékelésbe.
Nos, a legerősebb benyomás, ami egyszeri olvasóként megmarad bennem, hogy ez a könyv tökéletesen őrült. És nem, nem úgy őrült, hogy abszurd és vicces; még csak nem is úgy őrült, hogy elsőre értelmetlennek és bizarrnak tűnik, de végül kibontakozik belőle egy sokrétű, értékes és érdekes mondanivaló. Ez a könyv úgy őrült, hogy az ember csak olvassa, és egyre erősödik benne a késztetés, hogy beüvöltse a lapok közé: „Mi a … van ezekkel?! Itt mindenki elmebeteg?”
Az általánosról a részletekre térve a kaotikus benyomás csak erősödik. Az elvileg „bele-szánt” társadalomkritikai mondanivaló szándéka világosan látszik, a kifejtése azonban egyszerűen beleolvad a furcsaságok káoszába. Olybá tűnik, mintha az alkotó kényszeresen beleírta volna minden, alkalmasint szatirikusnak szánt, de inkább csak jobb-rosszabb, röhejes-kevésbéröhejes ötletszerűségét, mindenféle rendszer vagy konzisztencia nélkül.
Mindeme zűrzavarnak pedig teljesen alárendelődnek cselekmény és karakterek egyaránt. Bár a világ és főleg a fantasztikus erdő önmagában érdekes lehetne, sajnos semmi nem derül ki róla; a kiszámíthatatlan és teljesen esetleges fordulatok elmosnak mindenféle összefüggő világbemutatást vagy történetet.
A legrosszabbak azonban a szereplők. Nemhogy sablonos, de egyáltalán semmiféle személyisgünk nincs; tökéletesen üres marionettbábuknak tűnnek, amelyek azt mondják és cselekszik, amire az író következő őrült ötletéhez épp szükség van. Noha elvileg a főszereplők jellemfejlődése lenne az egyik fő szál, valójában sehonnan nem fejlődnek sehová – jellemük látszólagos (és teljes irracionalitásba torkolló) változása csak a pillanatnyi igények szerinti felhasználást tükrözi.
Mégis, egy aprócska, szomorú pozitívum azért akad ebben a katyvaszban: a mindenekfelett élő, öntudattal bíró erdő ötlete kifejezetten sok lehetőséget hordoz. Kár volt így elpocsékolni.


Népszerű idézetek

>!
csartak MP

Egy pillanatra elhallgatott, majd lélegzet-visszafojtva rámutatott a fémbálványdobozok
tetején látható táblákra, melyeken egy kék körön belül ugyanaz a piros betűs felirat volt olvasható:
– Oda mi van írva? – kérdezte mesterét.
Az Olvasztár hunyorított:
– TOTAL – betűzte ki. – Mindegyiken a TOTAL szó szerepel. Valószínűleg ez a
márkaneve a…
– Hallgasson! – kiáltott föl Évariste magánkívül. – Mi most egy szentélyben vagyunk, Total istennek, a legmagasabb rendű harmónia megtestesítőjének szentélyében, ahol az alvilág sötétsége egyesül a magasságok ragyogásával. Mostantól én őt fogom imádni, nem pedig a maga… Abszolút Differenciálatlanját vagy elvont kristályvilágait.
– De hát tévedsz, szegény kis szerzetes. Ez nem szentély, ez egy autószerviz. A bálványok pedig benzinkutak…
– Akkor is igazam van, ha tévedek! – jelentette ki Évariste makacskodva.

109. oldal

7 hozzászólás
>!
mcgregor

Az erdő véget nem érő akváriumában, ahol a fák törzsét buborékos, lágy algához hasonló moha borította, ebben a tompa tónusú világban minden fénysugár átfúrt egy régi lakkfestékdobot, és kirobbantak a színek. És a színek hirtelen felfedték titkos valójukat. A bíborvörös megmutatta vibráló, rezes lelkét, a zöld rejtett és ragyogó smaragdját, a sárga a felhők aranyló ágyán nyargaló huszárját. Mindez ott létezett Évariste köröl, és minden jelt adott. És amikor lehajolt, hogy szétsöpörje az avart, előbukkant a pucér kőburkolat: az autóút élt.

105. oldal

>!
csartak MP

A kis ember elmagyarázta, hogy nincs praktikusabb és kellemesebb dolog annál, mint ezen a módon táplálkozni. A kis dolgozó kizárólag az ő szolgálatában állt. Különféle táplálékokat vett magához, olyanokat, melyekért a kis ember rajongott, az alapanyagokat a begyébe tette, mint valami szekrénybe. Ott, abban a természetes éléskamrában különféle eljárásoknak vetette alá kettős céllal: először is tartósította az élelmiszert úgy, hogy megfőzte a mirigyei falából kiválasztott testnedvben, aztán besűrítette folytonosan vibráló, spirál alakú szőrszálainak segítségével. Egyébként sosem mulasztott el lenyelni néhány illatos fűszálat, rozmaringot, kakukkfüvet, sőt koriandert is, de a fűszernövények adagolása féltve őrzött titok volt. Az eredmény egy felséges pép volt, melyet a kis termesz igény szerint felböfögött, és amelynek fogyasztását It’vannak is melegen ajánlotta. És ha És ha It’van azt hitte, hogy mindennap ugyanazt a pempőt eszi, hát nagyon tévedett. Puszpulin (mert Puszpulin volt a kis dolgozó neve) semmit sem élvezett jobban, mint a végtelenségig változatossá tenni saját kulináris kompozícióit. Volt ott a hangyafej-ragutól a földigiliszta-dzsúszon át egészen a rózsaszirom-habig minden. Igaz is, ma mit szolgál föl neki? Na, lássuk! A kis ember a termesz fekete, ajak nélküli szájához közelítette a száját. It’van undorodva elfordult, és becsukta a szemét. Amikor kinyitotta, a figura hatalmas kiáltásokkal adta jelét már-már eksztázisba forduló elégedettségének.
– Ah! Ó! Hát ez igazán… fejedelmi! Kucsmagomba-püré, ugye? Vagy tévedek, Puszpulin? Vadfokhagymával és egy csipetnyi rakakorttal? És egy csöppnyi majomagyvelővel, hm?

8 hozzászólás
>!
mcgregor

A körutak sötétek voltak, nyirkosak és csöndesek. A burjánzó növényzet sanyargatta az épületeket, szétvetette a falakat, kőtömböket lökött le a járda burkolatára. Az égbolt sehol sem volt látható: elrejtette a fák lombozata, ez a sötét ablak, amelyen a nap sugarai csak elporladva szűrődtek át. A gyenge széllökésektől – az alvó város sóhajától – alig-alig mozduló növényi tetőről megdermedt zuhatagként csüngtek le a liánok. Lent, ahol egy-egy arany pötty egy szempillantás alatt kihunyó, szinte észrevehetetlen lángot lobbantott fel a padlásszobaszerű félhomályban, ott lent, a törmelékkel telehintett földön, ott volt a moha birodalma. Mindenhová leterítette szivacsos szőnyegét, rohammal bevette a házak homlokzatát, bekúszott a fekete ablakokon, beborította a fatörzseket, felkapaszkodott a liánokra, nagy, ökörnyál-fátylat eresztett az utcákra, amin a darócruhások úgy törték át magukat, mint vékony lemezhártyán. Ebből a keszekusza növénytengerből felszállt egy illat, ami a felmelegedett romok szagával keveredve a régi gyógynövényüzletek nehéz, édeskés aromáját idézte. Az épületek belsejéből különös kiáltások hangzottak fel, talán a magány és az elhagyatottság kiáltásai.

274. oldal

>!
mcgregor

Az öreg, romos autóúton bandukolva áthaladt régi hidak alatt, melyeknek hídlemezei és sínjei belevesztek a fenti, buja lombba, s eközben It'van hiába próbálta megújítani a gondolatait, azok azonnal eltűntek, a nemlétbe süllyedtek, átadták helyüket az állóvíznek, melyen rejtőzködő remegések futottak át – fekete mén bőrének borzongása.

116. oldal

>!
csartak MP

– Ejnye, ejnye! – morgott. – Megijesztettél. Tedd ezt a zsebkendőt az orrod elé! Átitattam tigrisbalzsammal. Akkor szoktam használni, amikor a gondolataim összezavarodnak.
És valóban, ahogy beleszagolt abba a szövetdarabba, Évariste azonnal jobban érezte magát. Anne képe újra meglátogatta. Látta a keblét, tiszta tekintetét, az arcát, az állandó érzelmek hevében vibráló orrcimpáját, látta az állát. Az ördögbe is, van álla!, gondolta. Nem tudta, hogy miért tartotta olyan elbűvölőnek azt a gondolatot, hogy, mint minden halandónak, a lánynak is van álla. Mosolyogva fölállt, egészen felélénkülve, és már menni is tudott.

103. oldal

7 hozzászólás
>!
mcgregor

De a szavak, ahogy elhagyták szólásra született ajkát, úgy bomlottak most ki, ahogy a megszülető pillangó szárnya, megfiatalodtak a szavak, megteltek ősi mélységükkel, elfeledett odúikban gubbasztó, régi jelentésükkel. Igen, megtisztultak a szavak, visszanyerték egykor volt teljességüket, leülepedtek, visszataláltak titokzatos tartószerkezetükhöz, mint amikor házak restaurálásakor kincset érő gerendázatra vagy freskóra bukkanunk a vakolat alatt.

293. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Robert Merle: Védett férfiak
Ernest Cline: Ready Player One
Brian W. Aldiss: Amíg világ a világ
Samantha Shannon: A Mímes Rend
Suzanne Collins: Az éhezők viadala
Marissa Meyer: Scarlet
Hugh Howey: Örökség
Dan Wells: Fragments – Töredékek
Moira Young: Blood Red Road – Vérvörös út
Stephenie Meyer: A burok