Egy ​űrhajós tanácsai földlakóknak 91% 168 csillagozás

Túlzás lenne állítani, hogy gyakran olvasok életrajzokat. Szinte biztos, hogy ezt sem vettem volna a kezembe, ha nincs a Hadfield körüli (az átlagtól eltérően egyébként rendkívül szimpatikusan és szerethetően kivitelezett) médiafelhajtás, illetve az űrkutatás, mint közvetítő téma. Kicsit tartottam is tőle, hosszú leírásokra, túláradó érzelmi hömpölygésre, álszerény öntömjénezésre és egyéb hasonló életrajzi sztereotípiákra számítottam. Szerencsére ilyesminek nyoma sincs, sőt.

Hadfield visszaemlékezése olvasmányos, tömör és olyan hatékony stílusban íródott, ahogy az egy űrhajóstól el is várható. A szöveg rengeteg információt és ismeretet tartalmaz, ami miatt egyébként egyszer félbe is hagytam és két részletben fejeztem be, hogy legyen kis időm megemészteni az olvasottakat. Mindemellett, végtelenül hétköznapi, de egy pillanatra se leereszkedő alázattal vezeti végig az olvasót az mindennapitól a csillagos égig elrugaszkodott életútján. Számtalan esetben meg is jelenik az önreflexió, mely gyakran járja körül ezt a témát: hogyan maradjunk kétlábbal a földön, a felhők fölött járva.

Noha az űrhajózás és űrkutatás kulisszatitkainak bemutatása is élvezetes része a könyvnek, ami számtalan meghökkentő és érdekes motívumot mutat be; nekem mégis azok a bekezdések tetszettek a legjobban ahol Hadfield a tapasztalatait, következtetéseit írja le az emberekkel való közös munkáról, családról meg úgy általában az életről. Ennek az lett nyilvánvaló oka, hogy egészen más ezekről (főleg a munka és a társas kapcsolatok esetében), valaki olyannak a megállapításait olvasni akinek konkrétan az élete függött attól, hogy milyen szakmai és emberi kapcsolatot tudott kialakítani a társaival, mielőtt beszíjazták őket több tonnányi robbanóanyag tetejére a kilövés előtt. Ez pedig egészen más szint, mint amit a Random Motivációs Tréner – Coelho – Oravecz – Ezo Marcsika négyszög köp ki magából. Hadfield szavainak 1000 kilonewton tolóerő ad nyomatékot.

Remek olvasmány mindenkinek akit érdekel a tudomány, az űrkutatás, a rendkívüli emberek és emberi teljesítmények, sci-fi rajongóknak pedig egyenesen kötelező. Csak ajánlani tudom. :)

Nem akartam abbahagyni az olvasást.
Nem akartam abbahagyni, mert amíg olvastam, egy olyan világban jártam, ahol a kilencéves gyerkőcöt nem nevetik ki, amikor azt mondja, hogy űrhajós akar lenni.
Ahol a hosszú évek kemény és befektetett munkája végül megtérül, az álmok valóra válnak és lehetségessé válik a lehetetlen. (És ez most nemcsak egy frázis, hanem szó szerint értendő.)
Ahol a világ nagyhatalmai nem egymás ellen, hanem egymással összefogva dolgoznak az emberiség jobb jövőjén.
Ahol a legfontosabb pozíciókra a legrátermettebb, legképzettebb és legszimpatikusabb figurákat nevezik ki.
Ahol, ha akarom, élő közvetítést láthatok az űrből, és egy rakás videofelvételt megnézhetek ingyen arról, hogyan működik a Nemzetközi Űrállomás.

Egy olyan emberrel töltöttem az időm, aki amellett, hogy mindig a legrosszabbra készül, mindenben meglátja a legjobbat.
Aki az űrből hazajőve nem egy nagyképű hólyaggá válik, hanem rájön, hogy erre a bolygóra vigyázni kell, és lehajol felszedni a rágógumipapírt az utcán.
Aki nem áldozta fel a családja boldogságát a saját karrierje oltárán.
Aki olyan mértékű önreflexióval rendelkezik, ami nem teszi neurotikussá, viszont két lábbal a földön tartja (see what I did there?), és megakadályozza, hogy elszálljon magától (oops, I did it again), amellett, hogy tökéletesen tisztában van az érdemei értékével, és kérkedés nélkül tud rájuk büszke lenni.
Akinek a karrierépítése mellett még olyan hobbikra is van ideje, mint a zenélés (hogy hogy csinálja, nem tudom), és David Bowie-t gitározik az űrben. Ja, és persze könyvet is ír. (A zenészélés, a könyvírás és az űrhajós karrier egyenként is nagy teljesítmény lenne, de benne valahogy mindháromra van elég nafta.)
Aki a kanadai sztereotípiák tökéletes megtestesítője, őszinte kedvességével.
Aki élete legnagyobb és megismételhetetlen teljesítményét nem valami befejezésének tekinti, hanem egy új kezdetnek. Aki megdicsérte a GISHWHES csapatpólóm. :P Felemelő volt a könyv (mint a Szojuz, höhö – najó, üssetek le). Chris Hadfiled egy rettentően inspiráló valaki, aki segít láttatni a világunk pozitív oldalát, valamint a hihetetlen, elképesztő, lélegzetelállító oldalát.
Vannak ilyen személyiségek, nem sokan, de igyekszem gyűjteni őket, ha más nem, olvasás formájában, hogy ihletetten, kíváncsian és hálásan figyelhessem őket, mint egy kisgyerek, aki még próbál hinni az emberben.

A marsi után különösen érdekes volt olvasni arról, milyen is az, ha valaki űrhajós. Mert persze mi, a Földön járó halandók úgy képzeljük, hogy ők állandóan az űrben vannak, csak néha hazalátogatnak a Földre.

Chris Hadfield nagyon jó stílusban ír arról, mi is a valóság. Hogy mennyi munka, tanulás és lemondás áll amögött, hogy valaki űrhajóssá válik. Ő maga több, mint 20 évig volt űrhajós, ez idő alatt pedig háromszor jutott ki a világűrbe. Mégsem bánja ezt, hiszen ő tudta élvezni a Földön eltöltött időt és a tanulást is.

Féltem attól, hogy nagyon át fogunk menni ezoterikus-szájbarágós, „Majd én megmondom nektek a tuti, hogy kell élni a Földön!” stílusba, de szerencsére nem ez történt. Chris egyszerűen elmeséli nekünk, milyen szemléletmódot alakított ki magának űrhajósként, és hogy ez hogy változtatta meg azt, ahogy a saját életét látja. Ezek tényleg olyan dolgok, amiket akár mi is be tudunk építeni a hétköznapjainkba.

Ráadásul Chrisnek nagyon érdekes kalandjai is voltak, amiket izgalmasan is ad elő, nem válik a könyv véleményem szerint egy percre sem unalmassá. 296 oldal erejéig én is űrhajóssá válhattam, és ezért nem lehetek elég hálás neki.

„Az űrhajó ablakában időnként csodák tűnnek fel.”
A könyv olvasásának egy másik űrhajós könyv volt az előzménye, ez pedig Scott Kelly Egy év az űrben című könyve volt. A címre kattintva elolvashatjátok az arról írt bejegyzésemet is. Az a könyv teljesen magával ragadott, és akkoriban ajánlotta valaki, hogy ha az annyira tetszett, akkor olvassam el Chris Hadfield könyvét is, aki ugyan nem volt egy évig az űrben, viszont három űrutazásáról is mesél ebben a könyvben.

Továbbra is lenyűgöz az űrutazás, fantasztikus és egyedülálló élmény lehet. Mondom ezt úgy, hogy én sosem vállalnék egy ilyen utazást, űrhajós sem akartam lenni sosem, és űrturistáskodásra sem vágyom. Én vagyok az, aki mindezt távolról csodálja és lenyűgözi.

Bővebben: http://konyvutca.blogspot.com/2021/09/chris-hadfield-eg…

Akiknek ajánlott elolvasni a könyvet:
-az űrhajózás szerelmeseinek: beláthatnak a kulisszák mögé, és gyakorlati ismereteket olvashatnak egy igazi űrhajóstól
-sc-fi kedvelőknek: megtudhatják belőle, hogy milyen az élet valóban az űrben, és mit teszünk ma azért, hogy meghódítsuk a Naprendszert
-önsegítő könyveket olvasóknak: Hadfield-nél hitelesebb, és őszintébb írót nem nagyon fognak találni, és minden divatos önsegítő irányzatnál hatékonyabb, amit ő ír
-azoknak, akik szeretik az életrajzokat: megtudhatják hogyan lett az űrhajósokról ábrándozó 9 éves kisfiúból az ISS parancsnoka
-kalandregények szerelmeseinek: a valóság ugyanis sokszor felülmúlja a fikciót
-vezetőknek: gyakorlati és elméleti tanácsokat kaphatnak arról, hogy milyen egy jó vezető
-romantikus regények kedvelőinek: vannak még hős lovagok a világon
-bárkinek, aki szeret jól szórakozni egy könyv olvasása közben: Hadfield ugyanis nagyon viccesen és olvasmányosan ír az életéről

Még sosem tettem ilyet (azóta viszont még egyszer elkövettem!): már olvasás közben kedvencnek jelöltem. Nagyon lelkesítő és inspiráló volt számomra, annak ellenére, hogy borzasztóan más személyiség vagyok, mint Hadfield. Engem tökéletesen kielégít, hogy a szobában üldögélek és olvasok mindarról, amit ő megtett és átélt, és még véletlenül sem szeretnék így élni.
    Viszont kellenek ilyen emberek: minden, de minden érdekli, folyton tanul, a saját hibáiból a legtöbbet. Képtelen egy helyben ülni, egyszerűen muszáj valami hasznosat tennie, akkor érzi elemében magát. Persze olvas, de csak ha tanul is valamit a könyvből, szinte lehetetlen egy regénnyel a kezében elképzelni őt. Egyetlen nyaralásáról beszél, akkor is stéget épített a szomszédjával. :-) Ugyan túlteng benne a versenyszellem, mégis képes azt háttérbe szorítani, hisz az űrkutatás csapatmunka, és csak egymástól tanulva lehet eredményeket elérni. (Ahogy egyébként szinte mindenhol, csak máshol sajnos túl kevés Hadfield-féle jellem dolgozik.) Sőt, itt nem csupán az eredményesség függ az összedolgozástól, hanem sokszor maga az életben maradás is. Őszinte alázattal viszonyul a társaihoz, holott nyilvánvalóan maga is elképesztő mennyiségű tudással rendelkezik. Ami pedig legjobban tetszik a hozzáállásában, az az, hogy bár kitűzte maga elé a célt, hogy űrhajós szeretne lenni (mikor mellesleg Kanadának még nem volt űrprogramja), közben végig úgy élt, dolgozott és tanult, hogy ha ezt nem sikerül elérnie, akkor is tud boldog és elégedett lenni. Persze sose tudjuk meg, valóban az lett volna-e, de ezzel az életszemlélettel, amit ő felépített magának, valószínűsítem.
    Megtalálta az ő nyughatatlan természetéhez, nyüzsgő életéhez megfelelő feleséget is, akit úgy jellemzett: ha ejtőernyővel ledobjuk egy számára ismeretlen városban, egy nap alatt talál és berendez egy megfelelő lakást, miután jegyet szerzett a koncertre, amire már elfogytak a jegyek. :-) Három gyereket felneveltek, bár sajnos elkerülhetetlenül sok kihagyott sulis előadás és szülinap árán. Valószínűleg nem Hadfield a tökéletes apa mintaképe, de azt hiszem, már az szép, hogy egyáltalán belefér az életébe egy ekkora család.
    Olyan lelkesedéssel mesél a munkáiról (nem csak az űrkutatásról, hanem a berepülő pilótaságról, mérnökségről is), hogy még az én érdeklődésemet is felkeltette, akitől pedig igazán messze állnak a természettudományok. Olvassátok, egy bölcs és életvidám ember inspiráló történetével lesztek gazdagabbak!
    Köszönet @dontpanic-nek, hogy értékelésével (https://moly.hu/ertekelesek/2106176) kedvet csinált hozzá!

Tanulság: soha ne hagyd el a bolygót svájci bicska nélkül. Igazából a Páromnak vettem, hiszen szinte már könyörgött érte, aztán úgy alakult, hogy én olvastam fel neki (és nekem is)… Messze állnak tőlem az életrajzi, de még az űrrel kapcsolatos könyvek is, viszont ez teljesen levett a lábamról. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire élvezni fogom az olvasását!
Tartottam a hosszú elmeséléstől, a monológoktól, de Chris olyan elbeszélő, akit mosolyogva tudsz „hallgatni”. Véleményem szerint a történet egyáltalán nem unalmas. Sőt, valamilyen formában igazán humoros.

Ami leginkább tetszett a regényben, hogy tartalmas. Valódi tartalommal van ellátva, átélt helyzetekkel, s problémákkal megtüzdelve. Nagyon lenyűgöző volt olvasni, hogy mennyi mindenen kell átlendülnie egy űrhajósnak, hány évig kell tanulnia, és fejlesztenie magát, illetve mennyi, de mennyi családi pillanatról kell lemaradnia-lemondania annak érdekében, hogy a gyermeki álmát valóra váltsa.

És ami leginkább megfogott, az-az, hogy Chris Hadfield mindvégig megmaradt embernek. Mert ő világéletében nulla maradt, holott lett volna oka rá plusz egynek lennie…

Eddig elképzelni sem tudtam, milyen a Világűrben lenni, s élni egyaránt. Hadfield viszont elém tárta az igazságot. Csodálatos érzés, mert általa egy kicsit közelebb kerültem a hatalmas, végeláthatatlan Világegyetemhez.

Hihetetlen milyen életszemlélete lehet valakinek, aki megjárta a világűrt. Valószínűleg nem minden űrhajós olyan mint Chris Hadfield, de az a kép, ami kirajzolódott előttem olvasás közben, határozottan tetszik.
Semmi ördöngösséget, meg világmegváltót nem közöl egyébként. De ahogy közli, az szimpatikus. Bizonyos helyeken tűnhetne akár nagyképűnek is, de ha szánunk két percet az átgondolására akkor rájövünk, hogy nem az. Pusztán annyit mond, hogy az életben mindenért meg kell dolgozni, és ha már ezt kell tenni, akkor talán érdemes jól is csinálni, hisz így térülhet meg a leginkább a befektetett energia.
Gondolatai közül, ami a legjobban megtalált az a -1,0,+1 volt. Innentől kezdve feltétlenül arra fogok törekedni, hogy nulla lehessek.

Nagyon érdekes volt, ráadásul nem volt száraz, nehezen emészthető szöveg. Azért érdekelne, hogy a család hogyan élte meg ezt az eltökéltséget, mondhatjuk a „mindig mindenre fel kell készülni” jellemvonás nem annyira egyszerű a hozzátartozóknak.

Nagy kalandra hív ez a könyv, nem vitás!
Az eleje ugyan nehezen indult: egy kicsit csapongónak, ismétlésekben bővelkedő szövegnek éreztem. De hát az Ezredes úr nem író, a bölcsességei és a nézetei viszont hasznosak: mennyire fontos a folyamatos tanulás, a problémamegoldás, az élet szeretete. A harmadik, s egyben utolsó útja – melyre 53 éves korában került sor – fantasztikus! Néha ugyan eléggé elvesztem a szakszövegben, de így is élmény volt olvasni egy olyan világról, ahová csak kevesen jutnak el. Chris Hadfield – és a többi űrhajós -munkássága, bátorsága és hatalmas szakértelme elismerést érdemel. Az pedig, hogy énekel és gitározik, sőt humora is van, nagyon megnyerő. spoiler