Ó, drága Chris, hogy nyalom a hangod, hiányoztál, mint újszülöttnek az édes szülőanyja csecse!
Kb. másfél hónapos önkéntes Carter mentességem után belevetettem magam az utolsó magyarul megjelent könyvbe. Mindeközben nem csak sajátom, hanem más molyok agyára is mentem, páran áldásosnak tarthatták a tiltás gombot de szívük joga. :D Eléggé szenvedélyes és vehemens ember vagyok. Voltak időszakaim, amikor különböző „mániáim” voltak, és olyankor az adott dologra nagyon rá tudok kattanni. Nem gondoltam, hogy ezt ennyi idős koromban off bárki vagy bármi el tudja érni nálam. Erre ennek a brazil csókának összejött. Úgy vagyok oda meg vissza a könyveiért, hogy teljesen tisztában vagyok a hibáival. Így írok pár sorban egy mániamentes és pár sorban egy mániákus értékelést.
Mániamentes: A könyvek függetlensége olyan szinten független egymástól, hogy sokszor azon kívül, hogy emberünk egy rettenet beteg elme, és olyan dolgokat művel az áldozataival, hogy még engem is elborzaszt, na azon kívül a főszereplőkkel sok minden nem történik. Bár, most olyan dolgot tudtunk meg Hunter múltjából, amit már régóta húz a kedves. De már álmomból felébresztve is tudom, hogy Hunter szeret olvasni, egy krva okos pasi, akinek az egyik disszertációját a leendő kriminálpszichológusoknak oktatják, inszomniában szenved, sokat olvas, és imádja a házasítatlan (jelentsen ez bármit) skót whiskey-t, szigorúan jég nélkül, egy kis vízzel. Némely szereplő indokolatlanul elereszti a kisrókát egy-egy tetthelyen, és ami most nagyon fájt pici szívemnek, hogy van egy momentum, ami elég erős nyúlás a Hetedikből. Sokszor túldramatizálja a dolgot, és gyakran végződik úgy egy fejezet, hogy „Úristen, ezt nem hiszem el!” "Nem fogod elhinni mit találtam!" „Hunter döbbenten bámult, még sosem látott ilyet.” Aztán persze a következő fejezetet nem azzal kezdi, hogy mi volt a döbbenet tárgya.
De akkor pont ezzel folynék át a mániákus értékelésbe, mert ebben a darabban határozottan kevesebb volt az ilyen rész, és, ahogy az író is írta a könyv elején, ez a rész kicsit más lesz, mint a többi. És kicsit tényleg más lett. A helyzet az, hogy Christopher úr nagyon belemászott az agyamba, és egy olyan pontot talált el, hogy a hibáktól függetlenül ki vagyok éhezve minden könyvére, mint vesznáj démon a szűzlány vérre. Nem tudom, hogy ez abból fakad, hogy kriminálpszichológus lévén, tudja, hogy hova kell nyúlni hogy jó rossz legyen vagy épp egy olyan időszakomban talált meg, ahol fogékonyabb vagyok, de hogy valami van, az biztos. Úgy gondolom, hogy arra játszik, hogy azzal tisztában van, hogy bár az emberek jó része (szerencsére) elborzad az igazán szörnyű dolgoktól, de mélyen legbelül meg szeret elborzadni, és csak azért elolvassa, megnézi az ilyen híreket. Olyan dolgokat ért el nálam, hogy szinte absztinens létemre egyszer meg akarok kóstolni egy jó minőségű skót whiskey-t, és utána magamat ismerve, keményen küzdenem kell, hogy ne köpjem ki, és visszaköszönni se akarjon, meg azt, hogy elgondolkoztam azon, hogy csak úgy megcsinálom a kriminálpszichológus szakot, ami persze agyatlanság, úgyhogy úgysem fogom.
Nem mániákusan három csillagot adnék, mániákusan természetesen ötöt, így kisebb fizikai fájdalom árán sikerült rá ténylegesen négy és felet adni.
