A ​nevem: halál (Robert Hunter 7.) 93% 364 csillagozás

Ez volt az a sorozat, aminek hatására beleszerettem a thriller-ek világába. Carter egy zseni, amit nem győzök hangsúlyozni. Módszeres, következetes, furfangos, olyan szituációkba is képes csavart vinni, vagy épp a gyilkos kilétére utaló nyomot hagyni, ahol jobb esetben eszünk ágában nem lenne keresni. Tudja, mivel nyűgözze le az olvasókat és mindezt képes olyan stílusba papírra vetni, ami a könyveit letehetetlenné varázsolja.
Ez a rész picivel különbözik az eddigiektől. A cselekmény nem a Carter-re jellemző brutalitással indul, és talán ezért is éreztem, ha rövid ideig is, hogy csalódás lesz. Megtanulhatnám már, így, a hetedig kötethez érvén, hogy ha az íróról van szó, semmit sem vehetek készpénznek vagy véglegesnek. A történet két szálon fut, ami már önmagában eltér az eddig megszokottaktól. Hunter és Garcia párosa egy olyan gyilkossal találja szembe magát, amilyennel eddig még nem volt dolguk. Van-e rosszabb, egy kiszámíthatatlan gyilkosnál, aki nem bizonyos sémát követve szedi áldozataid? Ráadásul olyan, mintha egy fantomot üldöznének, hiszen a tettes egy árva nyomot sem hagy maga után. Aligha. Erre a nyomozópárosnak is hamar rá kell jönnie. Ahogy nő az áldozatok száma, úgy válik az elkövetési módszer is egyre kegyetlenebbé és erőszakosabbá. Mindezek mellett, ha ez még mind nem lenne elég, az elkövető levelet küld a polgármesternek, és Hunternek is, amiben kigúnyolja és kérdőre vonja a bűnüldözési szerveket. Meghagyja, valamint, hogy az üzenetekben a kilétére utaló nyomokat találnak. Ezzel is, mintegy demonstrálva és igazolva a leírtak realitását, ha nem jönnek rá a személyére, a vérontás folytatódik.
A cím már önmagában beszédes a gyilkos jellemét illetően, hiszen ki nevezi magát: A Halálnak? Mindannyiunkat vár, az életnek nevezett utazás végén, viszont senki sem tudja, mikor csap le ránk. Isten kiváltsága életet adni, ezáltal csakis az ő joga eldönteni, kitől mikor és milyen formában veszi vissza ezt az ajándékot. Carter szörnyetege az isteni lét illúziójában ringatja magát, élvezi a hóhér szerepét, hogy szembemehet a teremtés törvényeivel élet és halál ura lehet. Jogos tehát a felvetés, miszerint gyilkosunk komoly istenkomplexussal rendelkezik, pszichopata hajlamokkal fűszerezve.
A két cselekményszál nem várt, és sokkoló fordulatban ér össze. Egészen eddig a pillanatig úgy tűnik, a vérengzés nem más, mint egy elborult elme önmaga szórakozásának eszköze. Nincs benne semmi logika, a gyilkos indítékait teljes homály fedi. Nincs bosszú, nincs elégtétel, csak a mészárlás maga. Úgyhogy van egy kérdésem. Ha ezek az úgynevezett szakértők szemtől szembe állnának egy olyan emberrel, mint én, egyenesen a szemébe néznének, akkor vajon meglátnák bennem az igazi valómat? Észre vennék, hogy mi lett belőlem, vagy sem? – hangzanak a gyilkos sorai. Túl sok szörnyűséget látva gyakran magunk is szörnyetegekké válunk. Nem létezik más, csak a veszedelmes fenevad, ami vérre szomjazik. Ilyenkor az embernek két lehetősége van: vagy enged és táplálja a teremtményt, vagy ellenáll és megkockáztatja, hogy az felfalja őt. Te vajon képes lennél egy idegen szemébe nézve észrevenni a benne megbúvó szörnyeteget?
Megérte ennyit várni, Carter ismét egy kiemelkedő történettel ajándékozott meg bennünket.

Ez a rész ott folytatódik ahol az előző véget ért, Hunter épp vissza megy dolgozni de mindösszesen 24 óra ha eltelt az előző eset óta és totál bevettem amit Carlos művel az elején :-D Érdekes volt ez a rész kicsit más volt mint a többi megszokott brutális véres történetek de ilyesmi is kell ilyen kis laza. A gyermekbántalmazás címke helyén való és ettől volt ez az érzés bennem hogy nem akarom olvasni mert nekem ez kényes téma. követelem vissza a régi Huntert aki felszedi a csajokat ágyba viszi őket és bumm.

Kemény dió értékelni Carter könyvét, mivel nem szól igazán ellene semmi, de sajnos mellette sem. De az biztos, hogy végtelenül kegyetlen történet. A vérmocskos mészárszékké változtató cselekménye nyílegyenesen, minden elemével azon munkálkodik, hogy olvasóját a legkínzóbb lelkiállapotokba hajszolja. A legdurvább thrillereken edződött rajongót is elemi erővel teperi le, mert itt nem holmi rém fenyegeti a főszereplőket, semmi természetfeletti elemmel nem találkozunk. Minden, ami előttünk zajlik, zsigeri módon realisztikus, a végletekig csupaszítva valóságos. Ezáltal a siker ténye megkérdőjelezhetetlen, de én most is azt vallom, hogy egy thriller legyen: izgalmas, ne csak rémísztő, hagyjon gondolkodni, ne csak vékonyhegyű ceruzával dobálja fel a figurákat, ne csak teljesítse a kötelező feladatot, miszerint az olvasónak el kell borzadnia, szerelem, család és személyiségfejlődés is legyen benne. Kétségtelenül hatásos, felkavaró munka, ám nem tudom jó szívvel ajánlani.

A pofám leszakad, mondanám, ha frappáns akarnék lenni a történet után, és elég morbid, de nem vagyok morbid. Ja, várjatok, miről is beszélek, hát morbid vagyok! :D Szóval a pofám leszakad, de ez volt az első könyve, amiben ezen emlegetett testrészem nem volt olyan nagy. Olvastam már eredetiben, így tudtam, hogy ez az első könyve, ami igazán kiakasztott, többszörösen kiakasztott, amit egy időre félre akartam tenni. De a saját anyanyelveden olvasni mégiscsak más. Végre megtalálta a gyenge pontom. A végre elég hülyén hangzik, mert nagyon nem esett jól, és változatlanul megriadok, hogy képes voltam végigolvasni. Emiatt én ennél a résznél érzem azt, hogy ha egy jóérzésű ember végképp félreteszi, és nem feltétlen csak a könyvet, hanem az egész sorozatot, miközben az írót olyan éghajlatra küldi, ahonnan származik, akkor teljesen megértem. Sőt, továbbmegyek, ha valaki ezt úgy végig bírja olvasni, hogy nem üti kicsit sem szíven, akkor azt nem engedném emberek közé!
De, ha nem történik meg az eredetiben olvasás, akkor ez a könyv nagyon durván megérte volna az egy éves epekedve várakozást, és most még jobban fel lennék pörögve.
Volt a könyvben pár üdítő újdonság. Most, hogy a kihívásomhoz újra kell olvasnom az előző részeket, tűnt fel, hogy Hunter körül mindenki kiemelkedően fogyatékos. Néha szegény Carlos is, bár nálam a csúcsot a kedves Blake kapitány képviseli. De a kis Károlynak végre voltak értelmes, logikusan levezetett elméletei és meglátásai magától is. Blake ugyanolyan hülye maradt, de szerencsére nem szerepelt benne sokat. Volt benne egy jó kis csavar, amire, ha valaki nem jön rá, szerintem nagyot üt. Én rájöttem, de így is nagyon tetszett, meg azért persze kíváncsi voltam, hogy tényleg úgy van-e, ahogy gondolom.
Egy dologra nagyon kíváncsi voltam, hogy az eredetiből hogy viszik át magyarra. Kedves @General_Press_Könyvkiadó, csak gratulálni tudok, ti tudjátok miről beszélek, de a molytársadalomnak nem akarok spoilerezni.
Bár a sorozatból csak két könyvet nem olvastam, és nagyon bízom abban, hogy a kedves író még jó pár könyvvel megörvendeztet minket, de azt itt és most ki merem jelenteni, hogy nem hiszem, hogy lesz még egy olyan története, ami ennyire kiakaszt, mint ez. Így persze perverz módon a kedvencem lett a kötet.
Hogy aztán végül a brazil szívem csücske rácáfol-e erre a kijelentésemre? Szerintem nem, de a helyzet az, hogy ő Chris Carter, szóval…

„Mindannyian ragaszkodunk a berögződéseinkhez, mert a szokásaink rabjai vagyunk.”

Egy évvel ezelőtt találtam rá Chris Carter könyveire és miután elolvastam mind a hat megjelent részt, azóta vártam a pillanatot, hogy a kezembe vehessem a sorozat következő kötetét. Annyira kíváncsi voltam, hogy amikor meghozta a futár, egyből bele is vetettem magam a sztoriba. A történet közvetlenül az előző rész vége után veszi fel a fonalat: Robert visszatér a „nyaralásából” és rögtön a nyakába is szakad egy gyilkossági ügy. Nagyon izgalmas és érdekes volt maga a nyomozás, de a vége felé, már volt két tippem a tettes személyét illetően, amiből az egyik talált. Ennek ellenére nem is a gyilkos személye okozta az igazi meglepetést, hanem maga az indíték. Ez a kötet sem hanyagolja a brutális és véres jeleneteket, viszont ezekhez én már úgy hozzászoktam, hogy egyetlen dolgot leszámítva, nem igazán tudott sokkolni. :D
Robert és Garcia még mindig nagyon jó párost alkotnak. Blake kapitány karaktere viszont már annyira szürke, hogy szerintem senkinek nem tűnt volna fel, ha teljesen kimaradt volna ebből a részből. Különösen tetszett, hogy a gyilkos szemszögéből is kaptunk fejezeteket, ami szerintem sokat dobott a történeten.
Reménykedem, hogy nem kell egy újabb évet várjunk a következő könyv megjelenéséig. :)

Csak ismételni tudom magam Carter egy zseni, egy pszichopata zseni. Zsinórban olvastam végig a könyveit és most kész vagyok. Ennyi gyomorforgató brutalitás és én mégis imádom. Mindegyik könyvnél azt hittem, hogy ettől kegyetlenebb, szadistább már nem lehet. És de, tudja fokozni. Robert Hunter piszok jó zsaru és nagyon okos, a kedvenc szereplőm. Garcia is szimpatikus. Blake kapitány már más tészta. Annak idején sajnáltam, hogy Carter lecserélte Boltert. Remélem, hogy hamarosan jön a következő rész, de most örülök, hogy a végére értem a sorozatnak, mert ez így egymás után sok(k) volt.

Bármennyire szadista, embertelen, sötét, nyomasztó történet ez is, Carter zseniális írásmódja, megalkotott nyomozópárosa, Robert Hunter és Carlos Garcia mindezt ellensúlyozza. Nincsenek üresjáratok, izgalmas, pörgős pszicho-thriller.

Hosszú utat jártam be, amíg eljutottam a legfrissebb, hetedik történethez, de megérkeztem. Ám ebben a kötetben hiányérzetem támadt. Na de az elejétől: megint minden pörög, nincs nagyon üresjárat, olyan a felépítése, mint majdnem mindegyik kötetnek. Faék egyszerűségű mondatszerkesztések, csökkentetten, de megjelenő basszusok, és így tovább. Hunter nyomozót úgy néz ki, hogy Carter az elején butítja, de utána előjön belőle a mindentudás egyeteme, a kazah kénbányászattól elkezdve Korda Gyuri bácsi cipőméretén át a bolíviai banántermesztésig mindenről olvasott, ami hú de menő. És eljutunk a történet magjához, az erőszakhoz, és ami oda vezet. És azt kell, hogy mondjam, hogy ez volt eddig ilyen szempontból számomra messze a leggyengébb. Kitalálható, ami nem baj, de a motiváció, a felépítése a miértnek olyan gagyi lett az én szememben, hogy a könyv letételekor csak egy grimasszal éltem. De a csiszoló 50 árnyalata előjött… Nem baj, várom a kövit, mert érdemes, de majd váltok egyszer csak.

Csak ismételni tudom magam, Imádom Chris Cartert!!!!!! :) Ezek a halálnemek, amiket kitalál, brutális, gyomorforgató és gonosz! Megint megbűvölt a könyv és az író!!! Nincs szinte egy oldal sem, ami felesleges, aminek nincs szerepe a történetben. A vége megdöbbentő és fenomenális!!!!!!

Plátty………kicsit döcögve haladtam vele, nem tudok „nagy” szavakat használni most, mint beszippantott, vitt a lendület, wáó de nagy meglepetést okozott, mert nem. Ha nem az a gyilkos aki, akkor lepődtem volna meg.
Nekem most kicsit logikátlan is a magyarázat, hisz ha ……………még nem olvastad a könyvet, akkor ne olvasd a következőt se spoiler
Fiam, szusszanj egyet, szedd össze a gondolataidat , a véreseket is persze, és írj egy jobb könyvet! Nem volt rossz, de voltak hibák, na. És kérlek, vetkőzd le a hármas számot, nem harap a négyes sem, így annyira tudjuk már, hogy harmadik hulla= jön a megfejtés.