Sötét ​Éden (Sötét Éden 1.) 78% 146 csillagozás

Ez a történet nem egy tudományos értekezés, főleg a biológusok szúrnák tökön magukat az olvasásakor. Inkább amolyan tanmese. ( a fény nélkülözhetetlen az élethez, gondoljunk csak a fotoszintézisre, és a bolygók sem szoktak csak úgy magukban függeni, leginkább egy csillag körül szeretnek keringeni).
Ebben a történetben is megvan mindenkinek a szerepe. John, aki újítani és felfedezni szeretne. David, az irigy gyűlölködő, aki a hatalmat szeretné és kapunk egy vallási fanatikust is Lucy személyében. A vének annyira ragaszkodnak a hagyományokhoz, hogy az élelem fogyása sem ébreszti rá őket, hogy tenniük kellene valamit. Élik a 160 éve megszokott életet, és minden idejük az élelemszerzésre megy el meg a csusszanásokra. Én drukkoltam Johnnak, bár ő sem tökéletes. Neki is vannak hibái, de mégis van benne valami, amiért többen is követni kezdik. Azt hiszem Jeff volt a kedvencem, a maga fura hozzáállásával. Szívesen elolvasnám a folytatást is.

Ez a regény rendesen oda lett rakva. Egyedi ötlet, de főleg nagyon érdekes, szintén egyedi képvilág, nézőpont, cselekmény és világ. A kortárs sci-fi egyik, kicsit Sztrugackijékra emlékeztető alkotása. A vége némileg nyitott. Netán folyt. köv.? Nem kéne. Ez így kerek.

Tagadhatatlanul érdekes és elgondolkodtató könyv – annak ellenére, hogy nagyon más, mint amire számítottam. Olyan dolgok miatt tudom egészen lelkesen dicsérni, amikre nem is gondoltam volna, ugyanakkor picit csalódott is vagyok bizonyos szempontokból.

Az ábrázolt világ valóban nagyon egyedi és érdekes, annak ellenére, hogy önmagában talán ha egy kisregény terjedelmét vinné el a hátán. Valószínűleg jobb, ha biológusok csak a fél szemüket tartják nyitva olvasás közben. Persze nem lehet mindenki Joan Slonczewski, hogy kimerítően taglalja az idegen bolygó élővilágának biokémiai jellemzőit és kompatibilitását a földi életformákkal. Szintén érdekelne, mennyire hitelesen ábrázolja egy ilyen szélsőségesen beltenyészett populáció genetikai jellemzőit.
Nagyon élvezetesen írja le továbbá a Földtől elszakított emberek generációinak változását (jórészt degenerációját, ugyebár), annak biológiai, kulturális, nyelvi és talán intellektuális aspektusait. Kicsit kár és indokolatlan, hogy épp a nagyon szócska veszett el félúton – eleinte bosszantóak bosszantóak voltak ennek következményei, bár végül is ad egy zamatot a szövegnek. (Szépirodalmi magasságokról én azért óvatosan beszélnék.) Érdekes viszont az érzelmi kifejezések elszegényedése, és praktikus is: ha nincs szó a szeretetre meg a szerelemre, ugyebár kevésbé lehet romantikus vekengésekbe bonyolódni. spoiler
Pozitívumként emelném ki még a regény szociálpszichológiai és erkölcstani mélységeit. Hát én komolyan elgondolkoztam sok ponton. Például, Vöröslámpás John akkor most pozitív karakter? Az egyetlen előrevivő és szükséges lépést teszi meg, vagy megbocsáthatatlan tettek sorozatát követi el? És Davidet utálhatjuk tiszta szívből, vagy van abban valami, amit csinál? Hogy működik egy közösség, hogy harapódznak el szélsőséges indulatok egyébként teljesen normális emberek között? Mit lehet ez ellen tenni? A vége meg már-már katartikus élmény volt, tényleg. (Végtelenül csalódott vagyok, hogy – ha jól láttam – lesz folytatása. Miért nem lehetett ennyiben hagyni? Ahogy az emberi nagyszerűségbe vetett hit elárasztja a lelkünket? Eh.)

Csalódott meg egyrészt azért vagyok, mert… azért ez eléggé YA hangulatú egy történet, kérem tisztelettel. És lassan lassan ér el az érdemi történésekig.
Másrészt azért, mert olyan szép sci-fis háttere volt, a történet meg hozzá olyan kis helyiérdekű. Több interplanetáris izgalmat, űrhajót, kitekintést vártam, azt hiszem. (Az űropera címkét pedig kifejezetten vitatnám.)
A fülszövegben meg van egy olyan mondat, hogy Vöröslámpás John „El fogja hagyni a járt utat a járatlanért, bemerészkedik a Sötétbe… és felfedezi az igazságot a világukról.” Na, ez a mondat engem dühítően félrevitt az olvasáshoz való hozzá-helyezkedésemben, baromi mérges vagyok érte.

Konklúzió: sokféle olvasónak érdekes lesz ez a könyv, YA-fanoktól SF-rajongókig, és mindenki mást fog szeretni és utálni benne.

Kifejezetten eredeti alapötlet, egyenletes minőségű történetvezetéssel. A Sötét Éden egyszerre képes az új és különös világok felfedezésének és hangulatának izgalmát, a csoportszerepek és a közösségen belüli konfliktusok jelentőségét, valamint a nyelvi tartalom pontos ismeretének híján a homályba vesző jelentésű szavak érdekes generációnkénti torzulását élvezhetően ábrázolni. Az idegen és sötét bolygón ragadt űrhajósok leszármazottai egy furcsa és atavisztikus társadalmat alkotnak, amelyet az ősök történetének ismételgetése, mániákusnak ható rituálék és szabályok, és az egymással mind rokonságban álló közösség funkcionális csoportokra osztása tart egyben egy viszonylag szűk, ismert területen, amelynek határát a meleget, táplálékot és egyben fényt adó növények erdejének vége jelenti, de amin túl az ismeretlen sötétség és a hideg az úr.
A központi alak: Vöröslámpás John karaktere nem egyszerűen egy sablonos pozitív hős, hanem egy gyarlóságokkal rendelkező, néha hibázó, de igen érdekes figura, akiben a kamaszok mindent megkérdőjelezni szerető attitűdje csúcsra jár, és a felfedezők nyughatatlan lelke ég, emiatt viszont a hagyományokkal és az ismert renddel kerül szembe. Ennek a szerepnek a saját és más nézőpontú szereplők narrációjában ábrázolt körképe egy remek írói fogással szinte élveboncolja John motivációit és azt az érdekes kérdést feszegeti, ami a feltalálók, vezetők és felfedezők önmagába vetett hitét, a tévedhetetlenség mítoszát, az átlagemberek közül kimagaslókat körülvevő tömeg gyors hangulatváltozásait, a régi és új szembenállását, a kitartás és a rögeszme közti vékony mezsgyét egyszerre mutatja be. Elgondolkodtató mű, és végig leköti az embert olvasás közben.

Ez egy furcsa történet. Tele van tudományosan megmagyarázhatatlan lehetetlenséggel, pedig sci-firől van szó. Inkább annyiban maradtam, ez egy gondolatkísérlet ez emberiségről. Hogyan épül fel egy új társadalom, illetve kultúra, egy teljesen emberidegen környezetben? Közben a felnövekvő generációk olyan földi dolgokhoz ragaszkodnak, és őriznek meg a közös tudatukban, amit nem is tapasztaltak meg. Szinte már rituálészerűen kapaszkodnak ősanyjuk földi múltjához és a gyökereihez. Soha nem ismert jelenségek elkorcsosult kifejezéseivel várják a jövőt, ami megváltást ígér nekik.
Mennyire akasztja meg ez a fejlődést? Nagyon. Mennyire okoz ez korlátokat? Szintén nagyon. Közben a belterjességtől és a nomád körülményektől fakadóan mégis erős fejlődési eltérések mutatkoznak a földi élethez képest.
De eljön az idő, amikor kitermelődik egy nyugtalan természetű fiú, akinek ez a gondolkodás már nem jó. Itt kapcsolódunk be a Család történetébe.
Nem egy sűrű történet, a cselekmény elég lassan csordogál, sok volt az ismétlés. De a furcsa környezet, a különös szemű, hatvégtagú állatok, a színesen világító, pöffögő hangot kiadó fák, az erdő és a tavak fényei varázslatosak lehetnek, elképzelve egyfajta sötétben vibráló vízióként marad meg gondolataimban.

A könyv rögtön két három Brian Aldiss-regényt idéz fel bennem: Amíg világ a világ, Helliconia, Földburok. Ezekben mind egy végsőkig leharcolt, az ősközösségbe visszasüllyedt emberi kolóniát ismerünk meg, amely vajmi keveset tud saját múltjáról. Egy ilyen kultúrát felépíteni komoly kihívás a szerzőre nézve: mire emlékeznek, mit felejtettek el, és mi az, amit teljesen félreértenek? A nyelv hanyatlása, a fura szóismétlések, elrontott szavak spoiler, a trágárságok ártatlan szajkózása és a következetes egyszerűséggel megfogalmazott gondolatok ezt egész ügyesen ábrázolják.
A szereplők mind egy rendkívül naív, kezdetleges világképben élnek, amely számunkra hihetetlenül gyermetegnek hat. Nem arról van tehát itt szó, hogy a főhősök fiatalok, hanem arról, hogy az egész világ az. És egy újszülött – ráadásul elárvult – kultúrának minden vicc új. Nem is szabad csodálkoznunk azon, ha a legalapvetőbb problémákon is hosszú fejezeteken keresztül rágódnak. És ha valaki másként gondolkozik, mint a többiek, az már önmagában is nagy szó. Így nagyon összetett karakterekre nem is érdemes számítani a regényben. Mindez adott esetben kétségkívül lehet unalmas, de a hitelessége elég meggyőző.
(Mármint a szocio vonalon. A biológia terén szerintem kijelenthetjük, hogy egy pillanatig sem törekszik erre.)

A regény – kissé talán didaktikus módon, de ilyen egyszerűen gondolkodó szereplők szemén keresztül nem is nagyon lehet máshogyan – a primitív vallásoknak és az első társadalmi egyenlőtlenségek kialakulásának is ötletes parafrázisát adja. Az egyik legizgalmasabb kérdés talán az, hogyan lesz a valós történelemből néhány nemzedék alatt mese, és hogyan mosódik ez össze a primitív ember fejében a megkérdőjelezhetetlen hittel. A főhős ezen felül maga is afféle „mitikus alak”, egyszerre helyi érdekű Káin, Mózes és Prométeusz, akit ráadásul egészségtelenül foglalkoztat az, hogy mit mesél róla majd az utókor. Sajnos azonban nem sikerült ilyen és hasonló témákkal kitölteni az egész történetet. A szereplők mindennapos csetlés-botlása nagyon is hangsúlyos, márpedig be kell látnunk, hogy egy ennyire primitív – mellesleg nem túl veszélyes – világon nem sok érdekes esemény történik. Maga a cselekmény tehát nem különösebben változatos, három-négy fordulópont között többszöri önismétlésekkel tölti ki a helyet. (A könyv végén egy váratlan igazságot azért tényleg felfedeznek, csak épp nem a világról, hanem a múltjukról.)

Furcsa furcsa könyv.
Érdekes érdekes világ.
Sötét sötét égbolt.
Szép szép borító.
Zavaró zavaró szöveg, ami mégse (annyira) pocsék pocsék olvasni, ha megszokod.
Plussz szerintem itt a vérfertőzős mesterfokon mesterfokon fen áll mindenkinél.
Mostanában túl sokszor sokszor olvasok ilyen „csusszantott" koitálásokat.

Hamarosan értelmesebben is beszélek majd róla (talán). A csillagok pontos számát (állását, fényességét, színét) is nehezen döntöm el.

Izgalmas bibliai parafrázis, ami remekül megmutatja mindazt, ami minden idők legnagyobb bestselleréből kimaradt.

Azt, hogy hogyan gondolkodtak az első emberek, akiknek már nincsenek közvetlen emlékei a Paradicsomról, csak az ősök elbeszéléséből ismerik. Az Édenkert fénye nem világít folyamatosan, azt fenn kell tartani. De hogyan lehetséges ez az sötét világban?

Azt, hogy hogyan jutottak el az első fordulóponthoz, hogyan jelennek meg a társadalomban azok, akiknek a korábbi válaszok már nem elegendőek, és mennyire nehéz ellenszélben megvalósítani azt, ami hited szerint a fennmaradáshoz kell.

Persze, nem tökéletes, mert bizonyos kérdéseket (és válaszokat) elken, de meg tudom bocsátani neki, mert amikkel foglalkozik, azok is legalább annyira érdekesek. Szereplőin keresztül rengeteg témát felvet: a hagyományok és az újítás szembenállását, a haladással szembeni agressziót, a női szerepeket. Legizgalmasabb aspektusának mégis azt éreztem, hogy megmutatta, hogyan játszódhatott le a matriarchális társadalmak átalakulása.

Mindezt egy alapvetően mozgalmas, sőt feszült cselekmény közepébe helyezi és sikerül emlékezetes főhősöket alkotnia. Tetszett a nyelve, tetszett, ahogy végiggondolta, mit tesz az írásbeliség hiánya az emberekkel. A világa pedig érdekes és egyedi.

Ha (vagy inkább amikor) lesz folytatása, biztosan elolvasom.

A könyv aminek úgy vágtam neki, hogy nem tudtam, hányadán fogok állni vele. Miért is? Az ember végül is egyikről sem tudja, max sejti, de ezt két ízlésőröm, jelesül @ViraMors és @Lisie87 teljesen másképp értékelte. Egyiküknél kedvenc, másikuknál kín. És hogy nekem mi lett belőle? Hát pont ez! :D
A könyv eleje (értsd, olyan első 30 oldal a 350-ből) mondjuk rá, hogy tetszett, elment, aztán egyre jobban irritált. Zavartak a dupla jelzők. (A legelsőre azt hittem, hogy nyomtatási hiba :D) Úgyhogy szép lassan átcsapott a könyv szenvedős, szenvedősbe, a furcsa kifejezésektől is falra másztam: Kit Kár=titkár, billenő tyű=billentyű, Teli Vízió=találjátok ki, vajon mi! :P Valamint egyszer számomra tök oda nem illő módon előhozták Hitlert. Oda jutottunk, hogy sokszor 4-5 sort(!) bírtam csak elolvasni, és félretettem. Van, hogy hónapokra. Ami viszont már itt is nagyon tetszett, az egyedi élővilág, ami ezen a kitalált bolygón létezett.
Aztán jött a könyv második fele, és láss csodát, le sem bírtam tenni! Az első felét majdnem hét hónapig olvastam, a második felét két nap alatt fejeztem be! Annyira megtetszett a felfedező útra indulás, a bolygó további bemutatása, hogy izgalommal vártam, merre vetődnek hőseink. John néha nem volt szimpi, de a végén azt kell mondjam, a szívemhez nőtt ő is, és a társai is. Olyannyira, hogy a végére nagyon hiányoztak, és szívesen velük tartanék további kalandokra is! Gela ciciéjére, a végére nagyon megszerettelek titeket, és össz egészében a szenvedős és az imádós rész átlagát kihoztam négy csillagra!

Nagy hibát vétettem volna, ha a molyos értékelésekre hallgatok, és nem olvasom el, pedig évek óta itt sárgul szegény a polcomon. Bár tagadhatatlan, hogy nem az a kimondott űropera, inkább fantasy, vagyis a kettő határterületén helyezkedik el. Évekkel ezelőtt olvastam Aldisstól a Földburok című regényt, és kicsit azt idézte meg nekem, de annál sokkal erősebb a narratív technikája. A lingvisztikai elem megjelenése a narrációban igen egyedi, jobban árnyalja az én elbeszélőket. Tetszett, ahogy egy örök sötétségbe zárt világ visszahat a nyelvre, ahogy az emberek sosem ismert jelenségek elnevezéseit elferdítik, hiszen csak hallás után tudják reprodukálni. A szöveg zeneisége felértékelődik, hiszen a képi látvány helyett itt a hangok dominálnak; kevés, mi látható, annál több a hang, kakofóniába zárt sötét üveggolyó ez a világ. A szigorú, enigmatikus világ és a külső sötétség különös hangulatot ad az elbeszélőknek, ebben az egyhangú világban csak a koncentrikus körök tágulása jelzi az idő múlását, nem hiába koptak ki szavak teljesen, mint a nagyon.
Tetszettek a bibliai utalások és a szerző pszichológiai ismeretei. Bár a bulvár new ages önsegítő könyvekből felszedett tudás valahogy elegyedik a kognitív pszichológiai önsegítő technikákkal például amikor Jeff ismételgeti az itt vagyunk, tényleg itt vagyunk mondatot, az engem a földelés technikára emlékeztetett. Nagy érzelmi amplitúdó megélésekor szokták ezt tanácsolni, belépni az itt és mostba, és megvizsgálni, mi van körülöttünk, miben vagyunk benne, tudatosítsunk a jelenvalót. És valahogy ez a könyv végső üzente is, megtanulni élni a jelen adta lehetőségekkel, és lemondani egy elképzelt álomvilágról. Nagyon nehéz. Igazából csak olyan váteszekkel sikerülhet, mint Vöröslámpás John. Ismerek ilyen embereket a valóságban, sehol nem tudnak gyökeret ereszteni, folyton mennek előre, pár évente felrobbanjták maguk körül az addig létrehozott biztonságos kereteket, és költöznek új városba, új munkahelyre. Örök nyughatatlanok, de látjuk, hogy evolúciósan így fontos szerepet töltenek be, új vizekre eveznek, amellyel a csoport túlélést is biztosítják.
A nyelvi narratív technikák mellett azt is szerettem, ahogy a csoportemlékezet történetek által él tovább és sokszor nyújt ventilációs eszközt a tagoknak. Amikor újrajátszották kicsiny történelmük jelentős eseményeit, azok olyanok voltak, mint egy pszichodráma ülés, a jelen kapcsolódott a múlthoz és talán a jövőhöz is, így alakítva át a transzgenerációs mintákat.
Nagyon sok mozzanat miatt kedveltem ezt a regényt, de számomra a felépített cselekmény is lebilincselő volt. Mint mondtam, kár kár lett volna el nem olvasni :)