Bertalan ​éjszakája 83% 16 csillagozás

Három írás, három élet, és tömény halálfélelem. Halálfélelem, ami abszurd módon görcsösen kapaszkodik a halálvágyba. Az első kettő, Bertalan és Prikk története a maga módján zseniális. A harmadik viszont lehúzza az első kettőt. Ritter von Toggenburg utolsó csalódása nehézkes kacérkodás a vén kaszással. Bertalan és Prikk mélyen beássa magát egy alkoholista tudatába, az önfeledtség és a kilátástalanság egymást váltó világába, amiből egyikük sem talál menekvést. Bár látnak fogódzókat, ám folyton késlekednek annak megragadásával. Tulajdonképpen mindkettő egy-egy szimfónia a zsákutcához.

Az alkoholista etikai hanyatlása, önáltatás és kifogások nélkül. Tandori bensőséges érzékenységére emlékeztet, de ezt belengi a halálfélelem. A vége kicsit ügyetlen; szégyenlős esendőség, kirekesztettség az írásban is.

Hajnóczy Péter összegyűjtött írásaival egy időben kezdtem meg ezt a rövidke válogatást és természetesen, ahogy az Utószóban megfogalmazásra került, Cholnoky is mindennapos harcát vívta Mr. Alkohollal. És sajnos elbukott….ahogy hősei sem a pozitív végkifejlet bástyáiként tespednek a remény dús folyama fölött.
Mert a képek, melyeket nem tudott összeegyeztetni a világgal, amit látott, írásaiban elevenednek meg. Lelki hányattatásai, bolyongásai és céltalansága ugyanúgy Prikk és a többi szereplő sajátossága. Máról holnapra, ötvenkoronással a zsebben egy bokorban aludva, vagy a zsidónál hajnalban lehúzni egy szilvóriumot. Ennek a tehetséges írónak zűrzavaros gondolatmenetei csodaként öltöttek testet a Bertalan éjszakájában.
Bár néhol elvesztettem a fonalat az okfejtésekben és monológokban, a Ritter von Toggenburg utolsó csalódása feltette az i-re a pontot fantomaival, a magányos nemes kastélyával és a rokonlelkek mélabús találkozásaival. A Lángmadár felszállt!

A magyar irodalom hajlamos volt mindig is kissé méltatlanul bánni azokkal, akik a kánon peremére szorultak, ez talán a Cholnoky fivéreken tükröződik leginkább. Három író, három életút, ahol mindannyiuké összefonódott, rányomta a bélyegét hol egyikükre-másikukra-mindükre az alkohol, a hajléktalanság, az egymástól való gátlástalan lopás, az öngyilkosság és persze a sérelmek.
Cholnoky László egy időben hajléktalanként tengette életét, hasonlóan az amerikai regények izgalmas hobóihoz és állhatatosan vallotta, hogy az alkohol kell – sőt, elengedhetetlen – az íráshoz. Látszik. Regényei túrák a függők lelke mélyéig, képei elevenek és húsba vágóak, mint a tükörszilánkok. Ó, a tükrök. Ó, a szimbólumok.
Cholnoky egy olyan sűrű hálót hoz létre műveiben és művei közt, ami nem enged és őszintén szólva nem tudom, hogy akarok-e egyáltalán menni.

A fülszöveg szerint „főként azoknak ajánlható, akik közvetve vagy közvetlenül maguk is részei az alkoholbetegek nyomasztó világának”. Bár ez csak azt jelenti, hogy elsősorban a nevezettek értékelik vagy érthetik igazán a könyvet, mégis valahogy riasztóan hatott számomra, fölöslegesen beskatulyázta a műveket. Nincs közöm az alkoholbetegséghez, de nagyon tetszett mindhárom kisregény és nem nyomasztott. Tény, hogy nem egy vicces limonádé, ennek ellenére (vagy éppen ezért) szerettem a hangulatát, a szereplők sajátos világát, az elmosódó valóságot, a különleges nézőpontokat. Ilyen szereplőket/világokat épp úgy rajzolt Dosztojevszkij vagy Poe, Hoffmann (hirtelen ezek jutottak eszembe).