Veszedelmes ​viszonyok 90% 442 csillagozás

I. levél (L. vicomte megkésett levele Choderlos de Laclos-hoz)

Monsieur!
Felteszem, nem fogja elvtelen hízelgésnek tekinteni, ha azt mondom: remekművet alkotott!
Regénye, miközben minden szempontból a saját korának szülötte, mégis olyan örök szereplőket sorakoztat fel, akiket minden szemforgató, a tisztesség látszatát a tisztesség fölé helyező, de valójában dekadenciába hajlóan szabados közeg kitermel magából. Egy ilyen közegben valóban hinni és erkölcsösnek maradni olyan kihívás, amelybe könnyen beleroppanhat a próbálkozó.
Ebben a forrongó és ellentmondásos közegben a viszonyok valóban veszedelmessé, s nemkülönben veszedelmesen izgalmassá válhatnak, különösen akkor, ha ön a valódi erényekkel felvértezett, de esendően tapasztalatlan főszereplőjére két olyan gátlástalan és cinikus intrikust uszít, akik számára nincs nagyobb élvezet, mint a saját romlottságuk szintjére tiporni az áldozatukat.
Engedje is meg, hogy immár inkább közvetlenül hozzájuk szóljak!

II. levél (L. vicomte Tourvelnéhez)

Kedves asszonyom, én Önt szívből sajnálom!
Az ártatlansága és áhítatos hite, amellyel a saját életének szelíd örömeire tekintett, olyan őrjítő vonzerővel bírt egy romlott ember szemében, akár a kiömlő vér egy cápa számára. Mert eme tulajdonságok Ingerlők és csábítóak egyszerre azoknak, akik az ártatlanságra mint leszakítandó virágra tekintenek.
Ne értsen félre, de azt hogy nem tudott ellenállni és megcsalták saját vágyai és reményei, én nem rovom fel vétkéül, hisz’ olykor az erény és a vágy oly rémítőn feszül egymással szemben, mint két felajzott szarvasbika.
Nem, az Ön tragédiája abban állt, hogy fiatal kora nem vértezte fel elegendő tapasztalattal, hogy kellő távolságtartással és iróniával, ne adj’ Isten, egészséges cinizmussal tudja kezelni azt az Ön felé áradó figyelmet.
Megélte élete első elsöprő erejű és pusztító szerelmét, ami a magasba emelte ugyan, ám legalább olyan gyorsan a mélybe is képes taszítani.
S Önt senki sem kaphatta már el zuhanása közben…

III. levél (L. vicomte Merteuil márkinéhoz)

Asszonyom!
Mindnyájan tudjuk, hogy önnek bérelt páholya van Párizs legjobb színházaiban, így felteszem, hogy nem ismeretlen az ön számára William Shakespeare III. Richárdja. Ha mégiscsak így lenne, mert a színpadon játszódó drámák helyett szokása szerint sokkal nagyobb élvezettel leste pillái alól, legyezőjének rejtekébe bújva cselszövevényei nyomán felfakadó gyűlöletet, akkor engedje meg, hogy egy szállóigévé vált sort idézzek e darabból: „Úgy döntöttem, hogy gazember leszek!”
Ez lehetne az ön jelmondata is.
Ha nem vakítana el a fogcsikorgató düh, amit gyakran érzetem a kétszínűsége láttán, akkor talán még némi szánalmat is éreznék ön iránt, sőt midőn a gyermekkoráról és első férjével való kapcsolatáról írt, még az őszinte sajnálat szikrája is felvillant bennem egy pillanatra, de ez a szikra nem lobbantotta fel az együttérzés lángját. A szívem kővé dermed, ha önre gondolok.
Elismerem, hogy oka van annak, hogy ilyen lett, de mentsége, madame, az nincs!
Mert maga nem csupán álnok kígyóvá vált, de élvezi is ezt.
Bosszút akar állni az egész világon, ami miatt ebbe a szerepbe kényszerült, és ez a gyűlölet az, ami miatt üres a szíve, amely néha, akár a vákuum, magába szippant ugyan valakit, de meg is fojtja azt.

IV. levél (L. vicomte Valmont vikomthoz)

Tisztelt Valmont vikomt!
Ön a példaképem!
Ám mielőtt még gunyoros félmosollyal az ajkain pöffeszkedni kezd, hadd tegyem hozzá: mert megmutatta, hogy milyen ember ne legyek!

Mert ön olyan alak, aki mindig szerepet játszik. Nem ócska ripacs, ó, csöppet sem az! Zseniális alakításai vannak, s a repertoárjában számtalan jobbnál jobb, a publikumot lenyűgöző szerep is fellelhető, s ezen maszkokat ön virtuóz módra váltogatja, mellyel egyik pillanatról a másikra képes a mennyekig emelni, vagy a kétségbeesés poklába taszítani bárkit. Mert maga minden szerepét a legmélyebben átéli és épp olyan hévvel és hittel vall szerelmet, amilyen cinikus nyegleséggel dicsekszik pár óra múlva a hódításával az úri társaságban.

Ön az a játékos, akinek nem játék okoz élvezetet, hanem az ellenfelének legyőzése és tökéletes uralása. Akinek muszáj elkápráztatnia a környezetét, hogy azok káprázó szemükkel ne vegyék észre, hogy milyen tökéletesen üressé vált az élete.
Kedves vikomt, maga a tökéletes mintapéldánya annak az embernek, akinek az, hogy mit gondolnak róla, mindenek fölött áll, és ezért mindent, de szó szerint mindent hajlandó feladni.
S csak a halálának órájában döbben rá, hogy a rengeteg szerep között néha önmagát játszotta, és csak akkor lett volna esélye a boldogságra, ha ezzel még időben szembe tudott volna nézni.

Annyi könyv van a világon, s napról- napra annyi új megjelenik, hát ki tudja mindezt követni és felfalni? Aztán ott vannak azok a klasszikus darabok, amik ott vannak azon az elképzelt „el kell olvasni listán”, csak az ember lánya tologatja, ki tudja miért. Aztán egyik erről a listáról az ölébe pottyan, beszippantja, elvarázsolja, kifacsarja és az első reakció az, hogy mi a kutyaúristenért nem tizedszerre olvasom én ezt ma, miért csak most fedezem fel a mélységét és magasságát, vagy akármit is, aminek hála most pillangók vannak a gyomromban és vigyorgok.
Nem tudom felidézni így kapásból, hogy mikor volt utoljára ekkora élmény egy könyv, ezért most még inkább boldogságos vagyok.
Imádtam a szereplőket, egyenest meghívnám magamhoz kávézni, én is egy akarok lenni a zárt körükben. Levelezni akarok velük, sőt egyenesen megpróbálni kijátszani az ő elméjüket is.
Á, nagyon felpörgetett, pedig én az ilyen IMÁDTAM, de nem tudok érdemben nyilatkozni szintű értékeléseket többé- kevésbé próbálom kerülni, de most vigyorgok, pezsgek, rögvest újra akarom olvasni és csak ezt tudom ismételgetni: IMÁDTAM, ó de imádom.
A legjobb az egészben, hogy a saját perverz agy-sakkjátszmáim forgatókönyvével is szembetalálkoztam, ami kiváltott egy igazi „ördögi” kuncogást.
Abszolút az én mesém. Ilyen az a romantikus- erotikus, amit nekem írtak.
Mosolygom még kicsit neki, és ajánlom mindenkinek, akinek még csak a távoli várólistája végén szerepel, hogy hozza előre.

Zaklatott értékelés következik, aki imádta ezt a könyvet, inkább görgessen tovább!

Huha. Hála a magasságos egeknek, hogy a végére értem! Ez az első gondolatom a befejezését követően.

Tudom, hogy klasszikus, de rá kellett jönnöm, hogy sajnos nem az én ízlésem.

Nem szoktam ilyen kevés csillagot adni, de ezt a hármat is csak a formája és a benne megfogalmazott társadalomkritika miatt adtam.

Először is szeretném tisztázni a mű műfaját. Többen hivatkoznak rá episztolaként, de ez nem helytálló. Az episztola költői (sokszor verses) levél. Ez levélregény.
A levélregény műfaja nekem új volt, de igazából szerintem érdekes. Örkény az utószóban azt írja, hogy a formája miatt valószínűleg hamar veszít a népszerűségéből. Számomra ez, ami értékelhető benne, ami egyedivé teszi.

Ja, és ez az új kiadás szépen mutat a polcomon.

Jöjjön a feketeleves.
Annyira dühített néhol a „cselekmény”, hogy a düh, idegesség, unalom egyvelege kavargott bennem.
A mű cselekménye simán belefért volna 100-150 oldalba is.
Már szinte az arcom kapartam a regény közepén, amikor Merteuilné több tízoldalas monológjait olvastam a saját eszeveszett erényeiről.

Általában távol áll tőlem a vulgáris megnyilvánulás, de néhol már olyan dühöt éreztem ettől a szerencsétlenkedéstől, hogy a következő két dolgot mantráztam a fejemben:
1. Döntse már meg végre valaki azt a kislányt!
2. Tourvelné dőljön hanyat és hagyja magát!

Tudjátok mit? Engem még át is vertek.
Eddig egy szót sem szóltam Valmontról, mert eleinte még kedveltem is. Aztán körvonalazódott, hogy ő és Merteuilné mozgatnak minden szálat. Nem ismertem Greycourt, de annyira elhitették velem, hogy jogosan bűnhődne, hogy vártam a büntetését. Egy darabig. Elhittem, hogy Valmont és Merteuilné nem megátalkodott, hiszen ha egymást el bírják viselni, olyan rosszak nem lehetnek. DE, amikor már egymás ellen fordultak kinyílt a szemem. Valmont is csak egy játékszer volt Merteuilné játékában.

Gyakorlatilag egyik karaktert sem szerettem meg.
Minimális tiszteletet éreztem Volangesné és Rosemondené iránt.

A kortárs regényekből sokszor hiányolom azt, hogy a „gonosz” elnyerje méltó büntetését. Ebben az esetben viszont már túl sok volt ez az erkölcsi magasság, ahogy bűnhődtek. A regényben leginkább minden fekete vagy fehér, hiányoznak a színek belőle.

Ha végigszenvedtétek magatokat az értékelésemen, akkor elismerésem. Tényleg nem szoktam ilyen negatívan írni.

Remélem jobban fogjátok szeretni, mint én! Egy próbát megér.

„hideg fővel és számító ésszel készült, ahogy tüzértiszthez illik, hogy aztán bombaként robbanjon föl a francia arisztokrácia soraiban”

Kürölbelül ez fogalmazódott meg bennem is. Ódákat tudnék zengeni róla, ha irodalomtörténész lennék.
Mivelhogy egy egyszerű halandó asszony vagyok, így csak annyit mondhatok, hogy nincs bennem keserűség azért, mert az itt ábrázolt nők mind ostobák és/vagy erkölcsileg ingoványosak, bár mélységesen elítélem, azért hatalmi csatározásain a kedves főhősnőnek jól szórakoztam, de hát én a „pimasz” kor spoiler leánya vagyok. A főhős se nyerte el teljes ellenszenvemet, a színjátszás ezen profi foka azért akkor is elismerést érdemel, ha a céljai alantasak.
A könyv stílusa teljesen elbűvölt, ezek a jellemrajzok és a sztori kibontása egyszerűen a legnagyobb magasságokba emelik nálam a könyv íróját. A Veszedelmes viszonyok egy szövevényes história, ahol mindig történik valami váratlan. A mélységes irónia süt a soraiból, én fergeteges jól szórakoztam. Tökéletes. Remekmű.

A szerelem sötét verem.

A Veszedelmes viszonyok több szempontból is zseniális mű. Rögtön ott van az alapkoncepciója, amely meglebegteti, hogy itt talán tényleg valódi leveleket olvashatunk. Persze valószínűbb, hogy csak kitalációról van szó, de maga a tény, hogy akár valódi is lehetne az egész, sokat elárul.

Aztán: gyönyörű a nyelvezete! El tudom képzelni, hogy franciául milyen szép lehet, de Örkény István tett róla, hogy a magyar verziót is egy tömör gyönyör legyen olvasni.

Ami viszont a mű fő erőssége, azok a karakterek. Bár mondhatjuk, hogy kicsit túlságosan fekete-fehérek eleinte, végül ez is megdől. Az ártatlanság bemocskolódik, a gonoszság alól kikandikál a szeretetvágy… Egyes szereplők sorsa már előre megjósolható, másoknak viszont meglepő fordulatokat vesz az élete a cselekmény során. Imádtam ezt a kiszámíthatatlanságot.

És akkor ott van a két főszereplőnk: a márkiné és a vikomt. Az ő leveleiket különösen nagy élvezet volt olvasni: intrikáik, a mézzel csepegtetett mérgük, leleményességük és kifacsart szerelmük krónikái ezek. Ha csak őket hallottuk volna mesélni, már az is elég lett volna.

Miután letettem a könyvet, egész este a hatása alatt voltam. Sajnos úgy gondolom, a vikomtok és márkinék ma is köztünk járnak, még ha nem is viselnek ilyen hangzatos címeket. A romlás virágai belőlük nyílnak ki, és retteghet az, aki utukba kerül.

Szeretek másoktól ajánlást fogadni (szívesen venném bárkitől), most is így történt ezzel a könyvvel. @Böngyör6 javasolta nekem és nem bántam meg, sőt! Pedig voltak bennem előzetesen csekély félelmek. Az például, hogy a nyelvezet mennyire lesz élvezhető, nos Örkény István olyan nagyszerű fordítással rukkolt elő, amit megemleget az utókor még jó sokáig.
Vagy a korhangulat átadása is enyhe félelmem volt, de hiába, nem kellett megijedni ettől sem. Nagyon gördülékenyen bele tudtam élni magam környezetbe, a XVIII. századi francia arisztokrata létbe. Laclos merész volt, s ez talán enyhe kifejezés. Ilyen témákról akkortájt nem volt szokás beszélni vagy csak nagyon halkan, suttogva. A Veszedelmes viszonyok a maga korabeli naivságával együtt is olyan szórakozást nyújtott számomra, amit nem vártam előtte. Olvasás kezdete után ugrott be, hogy láttam filmen a klasszikus jelmezes változatot. Sajnos nem rémlik belőle szinte semmi, így jól jött frissíteni az emlékeket.
Maga a formátum is egyedi volt a korában, azóta népszerűbb lett – talán pont ezen könyv által – a levélregény műfaja. Szeretem az ilyen relatíve gyorsan haladós olvasmányokat. Noha pont volt benne egy kis lassúság, mégsem éreztem unalmasnak egy percig sem. Amiatt is forradalmi áttörés lehet talán nálam, hogy nem kell félni ezt követően a korabeli könyvektől, mert bevallom van bennem némi félelem. Amiket kötelezőként olvastam, akkor nem igazán nyerték el a tetszésemet. Pont a fent említett nyelvezeti okok miatt. Ha csak a fordításon múlna… Azt gondolom, Laclos egyedi művet írt a korában, olyan időtálló alkotást, ami évszázadok múltán is megállja a helyét. Mi az hogy! Veri korunk szürkéit, unalmas, gyenge romantikus könyveinek sorát. Simán jár az 5 csillag (4,7 pont), mert pozitív csalódás volt és egyúttal kedvencek közé is soroltam. Nagyszerű könyv, köszönöm ismét az ajánlást!

Laclos episztoláris (levélbeli) regényének hűvös, klausztrofóbiás eleganciája van. Az 1782-ben megjelent könyv egy erotikus mese a megtévesztésről, árulásról, csábításról. Cselszövésekkel, hódításokkal, manipulációkkal és szövevényes testi-lelki kapcsolatokkal fűszerezett történet tárul elénk, mely több mint kétszázharminc év elteltével sem veszített aktualitásából. Tehát néhány évvel a francia forradalom előtt vagyunk, amikor az alsóbb osztályok Franciaországban a gazdag arisztokráciával szembe fordultak, és az egész társadalmi struktúra a feje tetejére állt, miközben már a nemesség körében egyértelmű állandó dekadencia uralkodik. Amint a könyv címe is sugallja, a játékok veszélyesek, és az ilyen bonyolult dráma a legrosszabb fajta Machiavelli elméleteivel együtt, csak pusztító következményekhez vezethet. A történet, a két unatkozó arisztokrata közötti levelezésből bontakozik ki, egyedülálló irodalmi struktúrával. E levelek révén a korrupció, a csalás, az árulás és az erkölcstelenség világa bontakozik. Hogy szórakoztassák magukat, mások életével játszanak. Sportot űznek abból, hogy az embereket eszközként használják fel saját maguk mulattatására. Nagyon gyorsan bele lehet feledkezni az intrikákba, cselszövésekbe, dübörögnek az érzelmek, csúcsra jár a csábítási hadművelet. Ha ma írnák, valószínűleg a pszichológiai terrorizmusról beszélnénk. Elszakíthatatlan a korszaktól, hiszen a társadalom végtelenségig szabályozott ember és értéknyomorító etikettje és a külsőségek alatti rothadó élvhajhászat kora kell, hogy keretet adjon egy ilyen rafinált viszonyrendszer kialakulásához. A regény annyira csodálatosan van megírva, hogy úgy éreztem magam, mintha valami műtárgyat olvastam volna (talán a rokokó!). Szinte hallottam, hogy a szoknyák suhogása „eltűnik az ajtónyílásokon", és elképzeltem a hiú és kegyetlen Marquise de Merteuil-t, amint a gyalázatos szavait egy gyönyörű francia boudoirban „papírra nyomtatja”. Az egyetlen dolog, amellyel egy kicsit küzdöttem a könyv közepe volt, ahol az események lassabban történtek, de utólag beláttam, fontos volt, hogy az író felépítse a regény csúcspontját. Véleményem szerint, ez még mindig az egyik legellentmondásosabb regény az európai irodalomtörténetben. Örök kedvenc marad.

Egész jó könyv volt, bár azért kedvenc nem lett, tetszett.
Lesúlytó kritika volt a züllött, francia arisztokráciáról és a 18. századi Franciaország helyzetéről. Nem is csodálom, hogy annak idején tiltották ezt a könyvet.
Nekem néhol kicsit sok volt, nem nagyon tudtam azonosulni és a szívembe zárni a szereplőket és a szituációkat.
Nem volt könnyű átrágni magam a könyvön, a belőle készült filmet sem láttam.
Annyira jók az értékelések, hogy ez miatt kerítettem sort rá, ennek ellenére nem tudtam a maximális csillagosok táborát gyarapítani.

Eddig nem nagyon olvastam levélregényt, ezért a formáját tekintve eleinte kicsit furcsa volt, de gyorsan belerázódtam. Némelyik levél rövidsége miatt olvastatja magát.
A történet akár napjainkban is játszódhatna, sajnos a mai társadalomban se szokatlan a bosszú, a cselszövés, megcsalás.
A márkiné és Valmont úgy játszik az emberek érzéseivel és érzelmeivel, mint macska az egérrel. Barátságot, szerelmet színlelnek, saját élvezetükre. A többi szereplő szinte csak bábuk ebben a „játékban”.

Vajon másképp alakul a szerelmi életem, ha életem leglángolóbb, legpusztítóbb éveinek rajtkövénél, a lejtő tetején nem ezt, hanem egy teljesen random másik könyvet olvasok éppen…?

Mindenesetre ezt olvastam, és ettől annyira kimondhatatlanul fontos lett nekem, annyira egy velem ez a levélregény, hogy a bőröm néhány része akár a lapjaiból is lehetne.

De ahhoz, hogy az ember felfogja, mennyire zseniális ez a könyv, egyáltalán nem kell ennyire jókor „jó helyen” lennie.
Kereken 10 évvel az első olvasás után – már benőtt fejlággyal, tisztes asszonyként – olvastam újra és ugyanolyan eufórikus élmény volt, mint 16 évesen.

Nyelvtudás híján sosem tudom meg, Örkény fordítása mennyit adott ehhez a műhöz stílusban, humorban, de ez is azon könyvek egyike, amiért érdemes volt megszületni, olvasni tanulni, és ha már – akkor azon belül is legesleginkább magyarul olvasni.