Perdido ​Street Station (New Crobuzon 1.) 5 csillagozás

China Miéville: Perdido Street Station China Miéville: Perdido Street Station China Miéville: Perdido Street Station China Miéville: Perdido Street Station

The metropolis of New Crobuzon sprawls at the centre of its own bewildering world. Humans and mutants and arcane races throng the gloom beneath its chimneys, where the rivers are sluggish with unnatural effluent, and factories and foundries pound into the night. For more than a thousand years, the parliament and its brutal militia have ruled over a vast array of workers and artists, spies, magicians, junkies and whores. Now a stranger has come, with a pocketful of gold and an impossible demand, and inadvertently something unthinkable is released. Soon the city is gripped by an alien terror – and the fate of millions depends on a clutch of outcasts on the run from lawmakers and crime-lords alike. The urban nightscape becomes a hunting ground as battles rage in the shadows of bizarre buildings. And a reckoning is due at the city's heart, in the vast edifice of Perdido Street Station. It is too late to escape.

Eredeti megjelenés éve: 2000

>!
Pan Macmillan, London, 2011
880 oldal · ISBN: 9780330534239
>!
Del Rey, 2003
640 oldal · ASIN: B000FBFO8C

Most olvassa 1

Várólistára tette 6

Kívánságlistára tette 4


Kiemelt értékelések

>!
Marcus 
China Miéville: Perdido Street Station

Ez az első China Miéville könyvem, de a második olvasásom, mert néhány évvel ezelőtt néhány tucat oldal után eltántorított a „túlírtság”. Hiba volt.

A Perdido Street Station esetén a cím különösen fontos: elmondja, hogy miről szól a könyv. Vannak ugyanis történetszálak, de a könyv története mégsem ez, és ezáltal Miéville tulajdonképpen a szépirodalommal határos művet alkotott.

A látszólagos főszereplő, Isaac, renegát kutató, aki a kríziselméletet kutatja, melynek segítségével óriási energiát lehetne felszabadítani. Hozzá érkezik egy garuda, aki bűne miatt elveszítette szárnyait, de szeretné visszakapni a repülés képességét. Isaac elvállalja a feladatot, de közben a városra szabadít egy látszólag legyőzhetetlen ellenséget. Nagyon dióhéjban ennyi a történet alapja, de a főszereplő valójában ennek a steampunk-fantasy világnak a legnagyobb városa, New Crobuzon, minden népi, faji, és hatalmi csoportjával együtt.

Az első 300 oldalon mintha semmi sem történne, azonban ekkor ismerjük meg a várost és annak lakóit. A mondatok túlburjánzóak, mint maga a mocskos-cuppogós-tapicskolós élet Crobuzonban, de a részletek mellett látnunk kell a nagy egészet is. Crobuzon nem kellemes hely, talán nincs is olyan negyede, amely ne lenne lepukkant, ne tombolna benne a szegénység és a bűnözés. Talán nem is élhető. Vagy mégis? Már önmagában ezen részeket olvasva át kell alakítanunk az európai luxushoz szokott gondolkodásunkat, a későbbi események fényében pedig végképp rájövünk: a békés mindennapok, az egyszerű élet is lehet felbecsülhetetlen értékű kincs. Ezért kell ez a 300 oldal, mely nélkül egy nagyon más, talán pörgősebb és izgalmasabb, de valószínűleg sekélyesebb regényt kapnánk.

Az oltmolyok (bár az angol eredetit olvastam, tudom, hogy a fordítás is nagyon jól sikerült, ahogyan ez a kifejezés is mutatja) elszabadulása után aztán felpörögnek az események, aki esetleg szenvedett a megelőző részeknél, most azt is lebilincselhetik az események. Mellesleg – dehogy mellesleg, hiszen ez a lényeg – megismerjük a város egy másik arcát, a háttérből irányító erőket, a felszín alatt rejtőző szereplőket. Megismerjük Crobuzont úgy, ahogyan egyetlen lakója sem, kívülről és belülről. Az írón keresztül az olvasó lesz a város tudata, hogy néha mosolyogva, néha aggódva figyelje a benne élők küzdelmeit.

A küzdelem – egy küzdelem – lezárul, de a város élete nem fejeződik be. Hátra van még jó pár oldal, és eddigre talán már mi is értjük, hogy ennek a történetnek nem az oltmolyok elleni végső nagy összecsapással kell zárulnia, és még csak nem is a garuda sorsának kiteljesedésével. Ha már mi vagyunk a város, az utolsó oldalakon látni akarjuk, mi történt lakóinkkal, és csak utána nyugszunk meg. Folytatódhat lakóink furcsa (weird), de nekünk immáron természetes élete.

>!
Pan Macmillan, London, 2011
880 oldal · ISBN: 9780330534239
>!
ujhelyiz P
China Miéville: Perdido Street Station

Egy átlagos fantasy történetben találkozunk a szokásos ember-elf-törpe-ork sorozaton kívül nagyjából egy vagy két egyéni fajjal, a történet fókusza egyértelmű, és egy vagy két meglepő fordulat az átlag. Aztán itt van ez a könyv, ahol a rovarfejű humanoidok, akik szobrokat alkotnak a köpeteikből hétköznapinak számítanak, ha felfedezzük, hogy a szerző egy klisét kezd el felépíteni, ami regényzáró lenne, nem kell aggódni, 20-50 oldalon belül felhasználásra kerül, és a maradék 300 oldalon igazából korlátozott szerepe is lesz. Jó, a történet maga tényleg kissé egyszerű, de cserébe az író olyan kifejezésekkel dobálkozik minden figyelmeztetés nélkül, ami ugyancsak próbára teszi az angoltudásomat.

Ha röviden akarnám jellemezni a könyv olvasás közbeni hangulatomat, leginkább valami hullámvasútra hivatkoznék – hosszú előkészítő részek után, ami közben megismerjük a hihetetlenül furcsa, multikulturális nagyváros életét több szemszögből, az események elszabadulnak. A főszereplőink újabb és újabb problémákkal szembesülnek, furcsa és különös lényekkel találkoznak, miközben újra és újra rácsodálkozhatunk arra, hogy a város milyen titkokat rejt. Ugyanakkor előre megsejteni, hogy mi fog történni, legfeljebb egy-két kanyarig lehet, ugyanis a hullámvasút építője a hétköznapi fizikát, biológiát és gyakran a józan eszet is sutba dobja, és csak azzal foglalkozik, hogy minél tökéletesebb élményt biztosítson a számunkra.

A könyv ereje egyértelműen a hatalmas ötlettár és a megállás nélkül dobált elemek, ugyanakkor a karakterek szerepeltetése, ill. a történet, különösen a befejezés nem az igazi. Vannak karakterek, akik teljesen eltűnnek, pedig látszólag fontos részei az eseményeknek, mások ugyan visszajönnek, de nehezen érthetőek, a szereplők, akik végig velünk maradnak, nem igazán fejlődnek. A végső(?) harc kicsit összecsapottnak tűnt számomra, valószínűleg nem igazán lehetett volna jobban kezelni, az epilógus (8. szakasz) pedig kicsit részletesebb kifejtésre szorult volna – nem a döntés jogosságát kérdőjelezem meg, de ezt így a történet végén a semmiből előhúzni nem volt szerencsés.

Összességében, a Perdido pályaudvar egy élményt nyújt olvasás közben, de nem árt, ha az ember a józan gondolkozását ki tudja kapcsolni. Szerencsés módon az újabb és újabb furcsaságok nem kizökkentik az olvasót a történet hangulatából, hanem egyre mélyebbre rántják, így egy remek szórakozást nyerünk, ha beletesszük az energiát az olvasásba.


A sorozat következő kötete

New Crobuzon sorozat · Összehasonlítás

Hasonló könyvek címkék alapján

David Mitchell: Cloud Atlas
M. R. Carey: The Girl With All the Gifts
Stephen King: The Dark Tower
Jeff VanderMeer: Authority
Adrian Tchaikovsky: Children of Time
Marissa Meyer: Cress (angol)
Jasper Fforde: Early Riser
Rob Reger – Jessica Gruner: Emily the Strange – Stranger And Stranger
Brandon Sanderson: Calamity
Mitchel Scanlon: Descent of Angels