Perdido ​pályaudvar, végállomás I-II. (Új-Crobuzon 1.) 169 csillagozás

China Miéville: Perdido pályaudvar, végállomás I-II.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

China ​Miéville az egyik legeredetibb szerző, aki a sci-fi és a modern fantasztikum határmezsgyéjén [egyensúlyozik]. A Londonban született, Cambridge-ben diplomázott, Kairóba egyetemi oktatónak meghívott alkotó a riasztóan sötét világok egyedi hangú krónikása. Arthur C. Clarke-díjas regényének színhelye, Új-Crobuzon városa gigászi folt a világ közepén, emberek, mutánsok és idegen kultúrák lakóhelye. A szennyezett folyók partján, a nyomornegyedek, gyárak és paloták felett több mint ezer éve a diktatórikus parlament és a milícia uralkodik vasmarokkal, de most történik valami, ami a feje tetejére állítja a megszokott rendet. Isaac Dan der Grimnebulin, a renegát tudós és törvényen kívüli fantaszta különös megbízatást kap: Yagharek, a nomád madáremberek kitaszítottja ismét repülni akar. Kérése azonban olyan eseményláncolatot indít el, amely egyre nagyobb örvénnyé duzzadva elnyeli Isaacet, a barátait, a férfi khepri szeretőjét, Lint, sőt az egész várost pusztulással fenyegeti. A… (tovább)

Eredeti mű: China Miéville: Perdido Street Station

Eredeti megjelenés éve: 2000

>!
Ulpius-ház, Budapest, 2004
876 oldal · puhatáblás · ISBN: 9639602795 · Fordította: Juhász Viktor

Enciklopédia 1


Kedvencelte 48

Most olvassa 10

Várólistára tette 143

Kívánságlistára tette 75


Kiemelt értékelések

>!
phetei P
China Miéville: Perdido pályaudvar, végállomás I-II.

Többnyire az van, hogy a karakterek és a köztük lévő ilyen-olyan interakciók, valamint többnyire veszedelmes viszonyok köré felépül egy történet, ha pedig a kontextus szükségessé teszi, akkor egy világ. A Perdidoban úgy van, hogy kapunk egy világot, kapunk bele karaktereket, akik között fennáll valamiféle zavaros kapcsolati- és motivációsrendszer; mivel így az értelmezhetőség miatt a kontextus megköveteli, erre a vázra Miéville ráhúzott egy történetet is.

Ahogy azt a fentiekből sejthetitek, ez utóbbinak van az egész könyvben a legkisebb jelentősége. Azt gondolom ugyanis, hogy órási gyilkos molyok kergetése a fél városon át aligha fogja megemelni bárki vérnyomását a lepidopterológusokon kívül. Nem is igazán szeretnék túl sok szót vesztegetni erre a dologra, maradjunk annyiban, hogy a történet itt a szükséges „rossz” ami összetartja a regény lényegét adó végeláthatatlanul fortyogó ötlethalmazt.

A Perdido pályaudvar az a kötet, ami folyamatosan képes emelni a „látvány” színvonalát. Amikor már azt hiszed, ennél vadabb és elborultabb sziporkával már nem képes előállni, a város posványa még akkor is képes felköpni magából még egy különleges, megdöbbentő vagy éppen borzongató csápot koncepciót. Ez volt a negyedik Miéville könyvem és egyre inkább azt gondolom, hogy számára az irodalmi forma csak egy eszköz ahol levezetheti azt az elképesztő mennyiségű és minőségű képzelet áradatot amit az elméje kitermel. Ha nem nézzük a visszetérő elemként megjelenő balos lózungokat, akkor ezek egyébként ritkán állnak össze értékelhető koncepcióba és pusztán szórakoztató jellegűek; leszámítva talán a Konzulvárost, ami egy nyelvészeti és filozófiai bravúr, ha pedig még nem olvastad akkor: gyorsan, gyorsan! :D

A látvány vakító csillogása, hamis illúzió, mely elfedi a karakteralkotás és a dramaturgia durva hiányosságait? Kétségtelenül az, de én nem bántam. Miéville világa annyira más, mint a máshol túlhasznált panelek és annyira idegen a megszokott sablonoktól, hogy önmagában is elvisz a hátán szinte bármit, arról nem is beszélve, mekkora felüdülés ebben elmerülni.

>!
Oriente P
China Miéville: Perdido pályaudvar, végállomás I-II.

Ha Miéville drog lenne, én bizisten beszedném.
Illetve az a sanda gyanúm, hogy ez tulajdonképpen megtörtént: Új-Crobuzonban tévelyegni addiktív, és felér bármilyen tudatmódosítóval. Tömény és bizarr gyönyörűség.

Amikor az ember már sokat és sokfélét olvasott, nem mindig elég, ha valami nagyon jó. Újnak kell lennie.
Előfordul, hogy durva metamorfózisra vágyom, hogy előcsábítsák és kiszippantsák a tudatalattim torz képeit és újraformálva szétterítsék a könyv lapjain. Miéville ismeri ezt a vágyat, ragacsos-nyálkás világba merít, „ropogós bábburokba” von spoiler, ahol az átalakulás rejtett de elkerülhetetlen.

Attól olyan hihetetlenül izgalmas ez a groteszk világ, hogy minden szintjét jelentkeznek az átmenetek, a másság, az átalakulás. És ki tudja megmondani, mi fejlődés és mi torzulás, egyáltalán van-e értelme szétválasztani a kettőt. Az alkotási aktusokban ott a pusztítás aspektusa, a bizalomban a kétely, a győzelemben a vereség, az álomban a halál. Eleve „minden krízishelyzetben van, pusztán azáltal hogy létezik” spoiler.

Találkoztam olyan véleményekkel, hogy a világépítés Miéville-nél a karakterek és/vagy a cselekmény rovására történik. Szeretném kiforgatni ezt az érvelést, mert a Perdido igazi főhőse maga Új-Crobuzon, és ilyen értelemben a világirodalom egyik legkidolgozottabb karaktere. Ráadásul ez a szöveg egy olyan szerves, feloszthatatlan organizmus, hogy amikor idézni akartam a regényből (nem egyszer, de sokszor), rendre azon kaptam magam, hogy az idézett mondat vagy bekezdés önmagában erőtlen, valahogy szürkébb, mint eredeti kontextusában. Hasonlóképpen, sebészkéssel sem tudnám részeire bontani, ami a Perdidoban kibomlik, annyira eggyé vált számomra kifejezőeszköz, forma és tartalom.

Szóval ez így most tökéletes volt, egyedi, és attól tartok, megismételhetetlen.

5 hozzászólás
>!
ponty 
China Miéville: Perdido pályaudvar, végállomás I-II.

Ezen a pályaudvaron én nem szívesen várakoznék a hajnali gyorsra. Olvasni viszont szerettem róla, mert gyönyörűen sötét, bizarr, és lenyűgöző könyv ez, aminek értékéből szinte semmit nem von le, hogy időnként az az érzésem volt, mintha China Miéville a lapok mögött erősen kétséges végkimenetelű, őrült birkózásba kezdett volna a kissé felelőtlenül szabadjára engedett, önálló életre kelt és megállíthatatlanul dübörgő fantáziájával.

Az igazi sztár mindenképpen a hangulat, a magával ragadóan megfestett világ, ami helyszínül szolgál, de itt annyi zseniális ötlet vonul fel, hogy nem is csoda, ha nem sikerül végig rendet tartani köztük. A szerző lubickolt a leírásokban, de úgy tűnt a karakterek, és a cselekményvezetés terén akadtak bizonytalanabb pillanatai, amik felett most azért tudok könnyedén elsiklani, mert Miéville baromi eredeti, munkájából pedig süt a nyers, megzabolázhatatlan erő és tehetség. Márpedig az olyat én nagyon bírom.

5 hozzászólás
>!
Littlewood IP
China Miéville: Perdido pályaudvar, végállomás I-II.

Jó volt, de nem tökéletes. Megkaptam tőle azt, amit leginkább elvárok egy könyvtől: olyat mutatott, ami nekem magamnak nem jutna eszembe. Viszont amikor épp nem olvastam, nem hiányzott, ami biztos jele annak, hogy valahol mélyen, túl a tudatosságon, kicsit unom.

Szerintem a történettel volt a probléma. Volt neki, de nem éreztem benne a tétet. Mármint olyan értelemben, hogy menet közben egyszer sem merült fel bennem annak a lehetősége, hogy a központi probléma nem fog megoldódni, csak az volt a kérdés, hogy a sok, egy irányba tartó hős közül ki ér először célba. Elég széthulló is volt, és nem a jó értelemben. Olyan, mintha jelenetenként írták volna, aztán a végén, amikor kész az egész, az egyébként össze nem függő események közé passzíroztak volna pár mondat átvezető szöveget. Kivéve, amikor összeakad a thaumaturgia és a khémya az író agyában, mert olyankor a pár mondatból pártíz oldal lesz, ami alatt kiválóan el lehet veszíteni a sztori utolsó halvány nyomait is.

Nagyon tetszett viszont Isaac. Egyáltalán nem az a szokványos, hősies, jó kiállású főszereplő. Ha nagyon igyekeznék, biztos tudnék találni valami mély pszichológiai összefüggést arra, hogy míg a… izé… vonzás-tengelyen kevésbé magabiztosan teljesítő írók általában kemény öklű nők bálványát meg nagypuskájú/kardú/f… adoniszt tesznek meg főhősnek neveket udvariassági okokból nyilván nem említenék, addig itt sikerült egy szőrös, hájas, öregedő fakkert, aki izzad, mint a ló, és szuszog, ha gyalogolnia kell három emeletet. Viszont tudós! Valódi! Az első látásra instant igázó heroinok hasonló összefüggéseit szóba hozni pedig akkora udvariatlanság lenne, hogy én biztos nem is merném. Persze nem ez a könyv lényege, csak tényleg nagyon fura főhős ez az Isaac egy (jó értelemben vett) ponyvában, mert ilyenek inkább a szépirodalmi nyomasztásokban szoktak feltünedezni.

De ha úgy vesszük, nem Isaac a főhős, hanem maga a város. Még bordája is van, ami miatt úgy képzeltem el, hogy egy odahalt óriás testéből nőtt ki, félig szervesen, félig mindenféle odahordott idegen anyagból, mint az újraformáltak. Olyan hely, amiről az ember legszívesebben gumikesztyűben olvasna, nehogy elkapjon valamit. Sok benne a hús és a váladék, ragad a gőztől, a vegyszerektől és a retektől, és az író imád matatni ezekben. Jó sok jelzőt használ, amitől átjön a hangulat, viszont kissé Münchausen bárós lesz a stílusa. Egyvégtében jönnek azok az elképzelhetetlenül ocsmány lények, és az iszonyatos csápjaikkal olyan kimondhatatlanul borzalmas dolgokat művelnek, hogy csak na. A nagyon sokadik ilyen után sajnos az jutott eszembe róla, hogy képzeld, anya, ma az oviban hihetetlen dolog történt, kijött nyolc őrülten szirénázó tűzoltó, és nem fogod elhinni, akkor az egész, bumm! felrobbant. Ilyenkor arra gondoltam, hogy bámulatos, mik meg nem történnek, és lapoztam.

Az egészben Yagharek monológjai tetszettek a legjobban. Csak pár oldalasak voltak, de többet mondtak, mint három fejezet, és egy komplett belső világ jelent meg bennük. Ami felveti a gyanút, hogy az lenne az igazán tuti, ha Miéville novellákat írna. Akkor nem kéne a jelenetek közötti átkötő szövegen sem izzadni. Kár, hogy az emberek, ha szórakoztató irodalomra vágynak, nemigen vesznek mást, csak regényt. Pedig szerintem az ilyen zseniális ötleteket inkább tompítja, mint erősíti, ha mindenképpen összefüggésbe kell rendezni. Mással is történt ilyen, nem ciki, pl. szerintem a Witcherek közül sem tudta egyik összefüggő történet sem megközelíteni a The last wish-t, ami egy novellagyűjtemény.

De az is lehet, hogy a későbbi könyveiben ez a dolog megoldódik. Egy biztos, saját szeműleg fogom ellenőrizni, hogy így van-e.

4 hozzászólás
>!
nyerw
China Miéville: Perdido pályaudvar, végállomás I-II.

Ez egy istenverte remekmű. Biztos, hogy nem fogok ennél jobb spekulatív fikciót olvasni az idén, pedig megjelent már egy Banks is. Hacsak nem üti ki a nyeregből az éppen olvasás alatt álló Armada. (Időközben kiderült, hogy nem, nem fogja.) A Perdidot már szinte mindenki olvasta a környezetemben, és a visszajelzések alapján eléggé megosztó könyv, leginkább a sztori dramaturgiája kárára előtérbe furakodó világábrázolás terjengőssége, a nehezen megszerethető főhősök és a túlírtság miatt. Az utóbbival természetesen nem értek egyet. Mégpedig azért, mert a könyv hőse maga a város, cselekvő hősei és azok dilemmái másodlagosak lesznek egy pont után.

Volt az olvasás közben egy pillanat, amikor úgy éreztem, ha most írnám a szakdolgozatomat, lehet, hogy ez lenne a témához választott szövegem, nem pedig A rémkirály. Az eddig olvasott Miéville-ek fényében úgy tűnik, hogy a komoly elméleti háttérrel bíró szerzőt erősen foglalkoztatja a test kérdése, pontosabban a hús és torzulásainak ontológiai vonatkozásai, a szereplők testétől kezdve a legnagyobb léptékig, a város testéig, melyet az Armadában is emlegetett Világseb okozta Torzió formált át. Komoly irodalmi és szakirodalmi hagyomány húzódik a háttérben Sade-tól Bataille-ön keresztül a fenomenológusokig és a modern testelméletekig. Szerintem a Perdido legérdekesebb és legértékesebb része a torz és undorító esztétikaivá tétele, egyszerre borzalmassá és nagyszerűvé. Fenségessé, hogy efféle klasszikus esztétikatörténeti fogalommal éljek. Ezt az olvasatot támasztja alá a Szövő figurája is, aki a legkirályabb mellékszereplő evör. Tudatfolyamszerű monológjaival a Szövő a fenséges nyelvi reprezentációja a szövegben, Miéville pedig le sem tagadhatná, hogy bölcsész. (Bocs.)

Nem rovom fel hibának, hiszen a regény nem független két másiktól, melyekben többet tudunk meg Bas-Lagról, hogy a városon kívüli valóságról szinte alig tudunk meg valamit. Eljön annak is az ideje. A szöveg depresszív és levegőben lógó zárlata szembemegy mindenféle zsáner-hagyománnyal, és az azóta elolvasott Armada sem tesz másként, de egy efféle tökéletlen formájú világról nem is szólhatna másképpen szöveg.

2 hozzászólás
>!
elge76 P
China Miéville: Perdido pályaudvar, végállomás I-II.

Miéville eme könyve gyakorlatilag alig szól valamiről, a sztorit 3 mondatban össze lehetne foglalni. No de nem is ezen van a lényeg, hanem a töménytelen mennyiségű ötleten és azok leírásán, amivel megmutatja a könyv igazi arcát, ezt a fortyogó és lüktető várost, ahol a groteszk és a bizarr a megszokott és az általunk normálisnak gondolt a fura.
Olvasás közben hallani a kiabálásokat, a kattogásokat, a lövéseket és a rikácsolásokat, érezni a város lüktetését, bűzét és illatát, látni penészes falait és szemétben úszó kikötőit, alámerülve az utcafrontig egészen a nyálkás csatornákig lenyúlva.
De ez persze csak a felszín, mert mélyebb rétegeiben ugyanúgy ott van az erőszak, a brutalitás, az önzés, az irigység, ahogy a szeretet, a vágy, a kárhozat és a megbánás is.
Egy folyamatosan nyüzsgő, izgő-mozgó eltorzult világ, ami leginkább egy Alice csodaországban és a Star Wars bolygófelszíni képi világainak őrülten csodálatos keverékére hasonlít a leginkább. Tele furábbnál furább lényekkel, gőzgépekkel, mágiával, és olyan mennyiségű ötletáradattal, hogy amikor azt hinnéd ezt nem lehet tovább fokozni, képtelenség, akkor kiderül, hogy de, lehet.

.

Helyesírási hibákról nem tudok nyilatkozni, tabon olvastam.

>!
zamil
China Miéville: Perdido pályaudvar, végállomás I-II.

Még most majd egy hónap után se tudom eldönteni mennyire tetszett ez a könyv, és a történet.
Kezdjük azzal, hogy igazán beteg (jó értelembe) fantáziája van az írónak, ez a világ amit teremtett, igazán egyedülálló, varázslatos, és nem utolsó sorban brutális.Valahol a szemem előtt mindig Jean-Pierre Jeunet két korai filmje a Delicatessen és az Elveszett gyerekek városa filmek világának hangulata, látványa jelent meg. Lebilincselt a világ csodálatos biztos fogok még olvasni az írótól, ha a többi is ilyen látványt nyújt.
A történettel már volt egy kis gondom sokkal bonyolultabbat vártam ilyen világteremtéshez, lehet nekem lett nagy az igényem, de egyszerűnek találtam. Nem volt sok csavar, nem volt sok meglepődés, kiszámítható volt.
Egy biztos egyedi könyv, egyedi hangulattal, nem mindenkinek fog tetszeni, valahogy elvontnak kell lenni az ennyire egyedi könyvekre.
Csak ajánlani tudom.

3 hozzászólás
>!
vargarockzsolt P
China Miéville: Perdido pályaudvar, végállomás I-II.

Egy város, ahol bugyog, bűzlik, nyüzsög az élet. Különböző élet- és létformák metamorfózisa és szimbiózisa, amelyek testi és szellemi kipárolgásai felejthetetlen atmoszférát teremtenek. Kitűnő helyszín.
A test, mint börtön, mint élvezeti cikk, és mint a művészet tárgya és eszköze. Okos gondolat.
Az idegen egyszerre veszélyes, taszító, de szép is. Megközelíthető, megismerhető, megszelídíthető, és ha nem, akkor is kezelhető. Optimista és barátságos értelmezés.
Ez eddig nagyszerű könyvet ígér. Kellenének hozzá még árnyaltan és plasztikusan ábrázolt karakterek – ez hiányzik. Izgalmas, fordulatos és jól felépített cselekmény – ebből talán csak az izgalom van jelen. És végül igényes és egyedi stílus – az igényességgel nincs baj, de én nem másoltam ki egyetlen idézetet sem, nem fogott meg a könyv stílusa.
Olvasható, bár kissé hosszú lektűr, fantasy, nem szépirodalom. Nincs semmi bajom a lektűrrel, régen nagy sci-fi rajongó voltam, krimit ma is rendszeresen olvasok, de a fantasyt csak felületesen ismerem.
Mit jelent nekem a fantasy? A Gyűrűk Urát és a Merítés nagyszerű rovatát, A képzelet birodalmai*t. Azt a világot, amelyről @vicomte (és @Noro) olyan lelkesedéssel és alapossággal ír, hogy félek megközelíteni, mert attól tartok, magába szippant. Hogy csak a régebbi rovatok címeit idézzem:
George R. R. Martin: Jég és tűz dala ciklus
http://moly.hu/merites-rovatok/a-kepzelet-birodalmai
Neil Gaiman, a sötét mesék mestere
http://moly.hu/merites-rovatok/a-kepzelet-birodalmai-2
H. P. Lovecraft és a kozmikus horror
http://moly.hu/merites-rovatok/a-kepzelet-birodalmai-h-p-lovecraft-es-a-kozmikus-horror
Kalandozások Középföldén
http://moly.hu/merites-rovatok/a-kepzelet-birodalmai-kalandozasok-kozepfolden
Terry Pratchett Korongvilága
http://moly.hu/merites-rovatok/a-kepzelet-birodalmai-terry-pratchett-korongvilaga
Sárkányok
http://moly.hu/merites-rovatok/a-kepzelet-birodalmai-sarkanyok
Az ifjú titánok
http://moly.hu/merites-rovatok/a-kepzelet-birodalmai-az-ifju-titanok
Tündérbirodalmak
http://moly.hu/merites-rovatok/a-kepzelet-birodalmai-tunderbirodalmak
David Gemmell
http://moly.hu/merites-rovatok/a-kepzelet-birodalmai-david-gemmell
Urban fantasy
http://moly.hu/merites-rovatok/a-kepzelet-birodalmai-urban-fantasy
Mesék másképp
http://moly.hu/merites-rovatok/a-kepzelet-birodalmai-mesek-maskepp-i
http://moly.hu/merites-rovatok/a-kepzelet-birodalmai-mesek-maskepp-ii
http://moly.hu/merites-rovatok/a-kepzelet-birodalmai-mesek-maskepp-iii
A hobbit
http://moly.hu/merites-rovatok/a-kepzelet-birodalmai-a-hobbit
Peter S. Beagle
http://moly.hu/merites-rovatok/a-kepzelet-birodalmai-peter-s-beagle
Robin Hobb
http://moly.hu/merites-rovatok/a-kepzelet-birodalmai-robin-hobb
Ursula K. Le Guin
http://moly.hu/merites-rovatok/a-kepzelet-birodalmai-ursula-k-le-guin

Az ezekben szereplő könyveket mind el kéne olvasni. Nincs rá időm, de sajnálom. Ezért tűnt jó ötletnek, hogy a Merítés szerkesztőinek ajánló polcáról (http://moly.hu/polcok/merites-konyvajanlo-2014-08. http://moly.hu/polcok/merites-konyvajanlo-2014-09) válasszak fantasyt magamnak. Megmondom őszintén, China Miéville könyvében egy kicsit csalódtam. Én remekművet vártam. Mindenesetre @sophie kihívásának (http://moly.hu/kihivasok/merites-konyvajanlo) egy újabb darabját teljesítettem.

* A képzelet birodalmai rovat szerintem olyan minőséget képvisel, hogy valamilyen formában, esetleg szerkesztve, össze kéne gyűjteni, és egyben is hozzáférhetővé kéne tenni.

3 hozzászólás
>!
Dominik_Blasir
China Miéville: Perdido pályaudvar, végállomás I-II.

Röviden: China Miéville a legjobb, ami a fantasztikus irodalomban történhetett.
Hosszabban:
Imádom Miéville (beteg) fantáziáját, ahogy alulról mutatja meg egy társadalom működését, ahogy nála minden bizarr, szörnyű, eltorzított – legyen szó testről, szellemről vagy lélekről. Nincsenek csillogó páncélzatú fényes lovagok, nincsenek egyszerű sablonná degradálódott cselekménydarabkák, nincsenek unalmas ötletek; azt hiszem, ezt jelenti a legjobb értelemben vett túllépés a tolkieni örökségen.
A Perdido pályaudvar, végállomás ilyen tekintetben megtalálja a tökéletes arányt: zseniális ötletbörzéje nem lesz annyira uralkodó, mint a Krakenben, nem kezdünk fizikailag irtózni minden egyes szavától, mint a Konzulvárosban, és nagyjából az első oldalak után azonnal beszippant, ellentétben az Armadával. Néha szerkezetileg ingadozik, és a szereplők bemutatása, tetteik, reakcióik hitelességének igazolása sem mindig tökéletes, de ezt nyugodtan a „második regény” titulus számlájára írhatjuk.
Úgyhogy: még, még, még!

>!
Bori_L P
China Miéville: Perdido pályaudvar, végállomás I-II.

Végre, végre vége.

Kicsit szomorú vagyok, amiért ezt kell írnom az értékelés elejére. Eleinte azt hittem, hogy nagy szerelem lesz , nagy egymásratalálás és megszeretem Miéville-t, meg hasonlók. Sajnos körülbelül 200 oldallal lett hosszabb a könyv, mint amennyit még jól viseltem volna, úgyhogy a végével már nagyon szenvedősen haladtam. Volt, hogy egész oldalakat lapoztam át, többet is egyszerre. Elvégre amikor már végre-valahára valami akció van, akkor nem arról szeretnék olvasni öt oldalon keresztül, hogy hogy vontattak keresztül egy kábelt a városon, minden különösebb esemény nélkül.

A világ gyönyörű. Zseniális. Sziporkázik. Teli van ötletekkel. El lehet merülni benne, amivel engem ugye könnyen meg lehet venni. Na de majdnem kilencszáz oldalon keresztül, minimális cselekmény mellett azért már sok volt. Négyszáz oldal alatt is remekül el tudtam képzelni, hogy Új-Crobuzon egy lepratelep, változatos minőségű nyomorral megfűszerezve, viszont szívesen olvastam volna még egy kicsit a szereplőkről, ha valamivel ki kell tölteni a cselekmény hiányát. De még jobban örültem volna, ha nem nyúlik így az egész, mint a rétestészta.

A világ továbbra is gyönyörű. Annyi minden van elrejtve benne! A vogyanojok, garudák, kheprik, kaktuszemberek, ghulok. Ki tudta például, hogy Khepri egy ókor egyiptomi isten volt, a Nap egyik megtestesítője? És mennyi minden lehet még, amire nem figyeltem fel! Új-Crobuzon világa egy fantasztikus ötlettenger, amiben jó elmerülni egy kis időre, úgy bebarangolni az utcákat, hogy fizikailag nem kell ott lennünk, és nem kell félnünk semmitől. Pár száz oldal kihúzásával és/vagy egy picit több történéssel igazán nagy kedvenc lett volna ez a könyv.

5 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
legrin SP

„Egy időre még arról is leszoktam, hogy megálljak az ablaknál, és kinézzek a kinti fényekre, a kivilágított utcákra a mélybe. Ez is a haldoklás egyik formája, amikor az ember elveszíti a kapcsolatát a várossal.”
Philip K. Dick: We Can Build You

(mottó)

Kapcsolódó szócikkek: Philip K. Dick
6 hozzászólás
>!
chibizso

A magasban suhanó hadigondoláktól pengtek és zengtek a drótkötélpályák.

176. oldal, második kötet

5 hozzászólás
>!
legrin SP

Ami tapasztalat volt, álom lesz, végül emlék válik belőle. Nem látom, hol végződik az egyik, és hol kezdődik a másik.

119. oldal, második kötet, negyedik rész (Rémálomjárvány)

3 hozzászólás
>!
Oriente P

(…) az elmélet lényege szerint minden krízishelyzetben van, pusztán azáltal hogy létezik.

217. oldal

>!
Oriente P

Elképzelte magát, amint közönyösen nyammog idegen gondolatok porcogóin és cafatjain, a félemlékek híg kásájában sodródó, avas álommócsingokon. Elfogta az öklendezés mentális megfelelője. Ha itt elhányom magamat, kifordul a fejem.

235. oldal

>!
Oriente P

A hatalmas, ropogós bábburokban rendkívüli folyamatok kezdődtek el.
A hernyó bepólyázott teste kezdett lebomlani. A kezek, lábak, sörték és szelvények elveszítették a kohéziójukat. A csőszerű test folyékonnyá vált. (…)
Átszervezte magát. Mutálódó alakja felbugyogott, majd különös dimenziók hasadékaiban gyűlt fel, olajos nyálkaként szivárgott át a világ peremén más síkokra és onnan vissza. Saját magába folyt vissza, saját alapanyagának állandóan változó masszájából formázta át önmagát. (…)
A biokhémyai latyak spiráljai váratlan formákba csavarodtak. A lebomlott, széttekeredett idegek hirtelen visszaugrottak a helyükre, az érzékelő idegszövetbe. Megkülönböztető jegyek váltak semmivé, és álltak össze ismét, meghökkentő, új konstellációkban. (…)
Mindezekből a külvilág semmit sem látott. A pusztulás és a teremtés erőszakos folyamata közönség nélküli metafizikai dráma volt. Elrejtette a törékeny selyem átláthatatlan függönye, a burok, amely ösztönös, állatias őszinteséggel takarta az átváltozás menetét.

306-307. oldal

>!
Oriente P

Isaac a hatalmas, szivárványszín skarabeuszt nézte: szeretője fejét, amint reggelizik.

23. oldal

>!
Morpheus

Éhezünk néha, és szomjazunk. De szabadon dönthetünk bármiről. Kivéve, ha valaki megfeledkezik magáról, elfelejti a társai valóságát, mintha egyetlen különálló egyén lenne… És ételt lop, amivel másokat megfoszt attól, hogy úgy döntsenek, megeszik, vagy hazudik a vadakról, és ezzel ellopja másoktól a vadászat jogát. Vagy dühös lesz, és megtámad valakit, amivel megfosztja attól, hogy úgy döntsön, sebek nélkül, félelem nélkül akar élni. A gyermek, aki ellopja valamelyik szerettének a köpönyegét, hogy éjszaka beszívhassa az illatát… megfosztja a döntési lehetőségtől, hogy esetleg viselje azt, de tiszteletből teszi, túlzott tiszteletből. De van tolvajlás, ami fölött nem szabad elsiklani. Ölni… nem háborúban vagy önvédelemből, hanem… gyilkolni, az olyan tiszteletlenség, olyan mélységes tiszteletlenség, amivel nemcsak annak a döntésnek a jogától fosztasz meg valakit, hogy élni akar-e abban a pillanatban vagy meghalni… hanem az összes többiétől is, amit meghozhatott volna. A döntések döntéseket fialnak… ha a döntési lehetőségük megmarad, talán elmentek volna halászni a sós mocsárba, vagy kockáztak vagy bőrt festettek, verseltek vagy főztek volna… és egyetlen cselekedettel az összestől megfosztották őket. Ez a legnagyobb fokú döntéstolvajlás. De a döntéstolvaj nemcsak a jelent, hanem a jövőt is ellopja.

>!
chibizso

Lin szemében a szobrok az elkötelezettséget és a közösségi szellemet jelentették, a kisiklott képzelőerőt, a visszaesést a paródiaszerűen heroikus fenségességbe. Ezért rágta és köpte ő egyedül a műalkotásait.

36. oldal, első kötet

>!
Jávori_István I

Állítólag megesett olykor, hogy ha a folyó hordalékát túró iszapbúvár suhancok elszíneződött sárba léptek, utána régen holt nyelven szólaltak meg, sáskákat találtak a hajukban, vagy lassan átlátszóvá váltak és eltűntek.

40. oldal (Ulpius-ház, 2004)


A sorozat következő kötete

Új-Crobuzon sorozat · Összehasonlítás

Hasonló könyvek címkék alapján

Neil Gaiman: Anansi fiúk
Stephen King: A Setét Torony – A Setét Torony
Stephen King: Az
Stephen Donaldson: A Kárhozat Urának átka
Michael Moorcock: Corum kardjai
Lauren Beukes: Zoo City
Piers Anthony: Varázslat Kaméleonnak
Gene Wolfe: A Lictor kardja
Stephen Baxter: Antijég
Catherine Fisher: Incarceron