Konzulváros 84% 209 csillagozás

Miéville azok közé az írók közé tartozik, akiket már csak páratlanul burjánzó fantáziájuk és hatalmas mesélőkedvük miatt is élvezettel olvashat bárki, aki nyitott a groteszkül merész, és barokkosan terjengős történetekre.
Egy ennyire zabolátlan fantáziával megáldott szerzőnek általában a fantasy a kedvenc műfaja, így aztán Miéville-hez is könnyebben társítottam magamban Új-Crobuzon kaotikus, számtalan mitológiából építkező, mocskos steampunk fantasy-jét, mint akár a legelvetemültebb poszthumán SF-ben felködlő jövőképet.

Ezek után talán nem meglepő, hogy a rengeteg dicsérő kritika ellenére is némi fenntartással vettem a kezembe ezt a könyvet.
De alaptalan volt a félelmem: Miéville-nél még a sci-fi is működik, és ilyen keretek között is képes volt hihetetlenül egyedi és hangulatos világot teremteni. Sőt mi több, a történet sokkal komplexebb és komplettebb spoiler volt, mint ahogy azt a korábbi regényei alapján vártam.

Persze nem tagadta meg magát és az olvasónak sem kell csalódnia: Arieka világa és az ott honos civilizált faj, a Gazdák az írótól elvárt módon unikálisak. Nem csupán a biológiájuk és törzsfejlődésük egyedi, de ennél is izgalmasabb az a pszichés különbség, ami számunkra nehezen felfogható módon az általuk beszélt nyelv, a Nyelv sajátosságából adódik.

A Nyelv határozza meg az ariekaiak gondolkozását és világhoz való hozzáállását – s az, hogy a Nyelvet használva nem lehet hazudni, de még egy egyszerű hasonlat is rendkívül bonyolult módon fogalmazható meg, s metaforáról, pedig nem is beszélhetünk, érdekes gondolatokat vetett fel bennem. Ahogy halad a történet, az ezzel kapcsolatos meggyőződés egyre inkább gyökeret vert bennem.
spoiler

Ám szerencsére Miéville nem elégedett meg ennyivel, hanem az egyre kegyetlenebbé váló összecsapások és az apokaliptikus összeomlás felé tartó események sodrában a főszereplőnő és társai végül nem csak azt ismerik fel, hogy miért alakult ki ez a pusztulással fenyegető helyzet, de még egy logikus megoldással is előállnak.

Első Miéville könyvem (jellemző módon nem a fantasy-vonalon kezdtem), így elementáris erővel hatott rám a szerző fejében burjánzó egyik bizarr világ. Pedig Konzulváros csupán egy kis buborék az ismert világmindenség szélén – akármit is jelent ez az immer és manchmal kettős tér-idő modelljében. Az emberi kolóniát körbeöleli egy zárkózott idegen faj, magas bonyolultsági szintet képviselő szerves technológiával (ahol semmi sem épül, kizárólag kitenyészik), és egészen egyedi gondolkodási sémákkal, amely az általuk használt Nyelvben jut kifejezésre. A regény központi témája és egyben problémája tehát maga a kommunikáció két ennyire eltérő kognitív rendszer képviselői között. És Miéville professzionálisan végigviszi ezt a problémát az alapok felvázolásától, a konfliktuson át egészen a megoldásig.

Van abban valami perverz, hogy a polivokális Nyelv éppen a nyelv legfontosabb tulajdonságait nélkülözi: a jel és jelentés közötti önkényes és konvencionális kapcsolatot, az absztrakciót. Hibádzik is több ponton a koncepció, mert egy olyan kognitív megközelítés, amelyben csak igazságfeltételek vannak, de a beszédaktusok, a metafora, a feltételesség hiányzik, nem teszi lehetővé a tervezést, az utasítást, a mérlegelést, neadjisten az alkudozást, pedig a Gazdák igenis fejlesztenek, kereskednek, tárgyalnak az emberekkel. A szerző (saját képtelen fantáziájára tett) önreflexiójának tudom be, hogy többször konkrétan szereplői szájába adja, hogy a Nyelv tulajdonképpen „lehetetlen”.
Mindazonáltal az ötletorgia, a világépítés eredetisége és részletei lenyűgöztek. A kétféle flóra-fauna kölcsönhatásai, finom egybefonódása vagy torz együttélése legalább annyira, mint az emberi válasz a speciális helyzet kihívásaira spoiler. Különösen elgondolkodtató a regényben kibontakozó krízis feloldása, amely végül nem az invazív és mindenhez alkalmazkodó homo diaspora rugalmasságát dicséri, éppen ellenkezőleg spoiler.

Miéville több szempontból és több szinten elképesztett, és ez nagyon jól esett. Pedig sok sebből vérzik a regény, de hajlamos vagyok ezen felülemelkedni a fent írtak feletti elragadtatásomban. A legzavaróbb talán a karakterek következetlen megformálása, kezdve rögtön a főhőssel: a cinikus és flegma Avice egészen eredeti egyéniségnek indul (beleértve a gyermekkori emlékek felvillantását és a korai immerülő karriert), hogy aztán beleszürküljön a történetbe, és szimplán a szerző szeme, füle és szócsöve legyen. De más szereplőkkel kapcsolatban is éreztem úgy, hogy egy ponton kibújnak eredetileg felrajzolt jellemükből, és csak kiszolgálják a cselekményt. Szintúgy fájó pont néhány ígéretes szál elejtése, kidolgozatlansága (pl. maga az immerülés számtalan aspektusa, a fároszok eredettörténete, Ehrsul önátprogramozása(?), Scile fanatizmusának kifejlődése, és így tovább).
De hát tetszik, nem tetszik, olyan ez, mint a lány a sötétben, akinek fájt, és megette, amit adtak neki. :)

Miéville szerint egy olyan írónak, „aki véletlenül épp embernek született”, szó szerint lehetetlen valódi idegen lényekről hitelesen írnia. De (még mindig őt idézve) „próbálkozni azért lehet”. Ez a könyv egy igen sikeres próbálkozás eredménye :)

Adott egy faj, amelynek a gondolatvilágát teljes egészében a beszélt nyelve határozza meg. Ezt a Nyelvet – hogy bonyolultabb legyen – más fajok szinte képtelenek beszélni, ugyanis két száj kell hozzá, amelyet egyetlen gondolkodó, empátiára képes agynak (tehát nem gépnek) kell irányítania. Konzulváros kis kolóniája már azt hiszi, hogy megoldotta a problémát, de ez hatalmas tévedés. Ugyanis megjelenik egy külvilági „konzul”, aki beszéli a nyelvet, de mégsem beszéli a Nyelvet. Ami az őslakók pszichéjére sosem látott hatást gyakorol.
(Nagyon érdekes a beállítás: a Gazdák először felsőbbrendű lényeknek tűnnek, aztán kiderül, hogy az ember destruktív képességeit megint alábecsültük: őket sem nehezebb a pusztulás szélére sodorni, mint bármelyik másik kultúrát, amivel összefutottunk. Végül pedig arra helyeződik a hangsúly, hogy a pusztulásból születhet-e valami új, és ez az új vajon jobb, rosszabb, vagy egyszerűen csak más?)
Ez volna a történet magva, de Miéville szokásához híven további ötleteket is belekever. Az én kedvencem a kozmosz ábrázolása, ami – egyébként határozottan nem realisztikus – szerintem a második legabszurdabb elképzelés Philip José Farmer: A végzet álarca után. Más szerző csak ebből írna egy komplett regényt. De megemlíthetem az az érdekes (sajnos végül megválaszolatlanul maradt) mellékszálat is, amely az MI-k gondolatainak valódiságával foglalkozik. Így a könyv első harmadában, amíg a fő konfliktus szinte szóba sem került, engem folyamatosan lekötött valami izgalmas apróság.
Meglepő, de amikor végül beütött a „válság”, a történet kissé leült. Mintha a szerző hátradőlt volna, hogy figyelje, mi fog ebből kisülni. Csakhogy én zombiháborús könyvet már olvastam, és abból egy elég is. Egy Miéville ne azt írja meg, amit mások már megírtak :) Ez volt az író első olyan könyve, ami nem késztetett folyamatos agyalásra. (De akkor azt is el kell mondanom, hogy más téren is első: Miéville világalkotó zsenije most először kicsit sem nyomta el a főhős karakterét.) És szerencsére némi pangás után újra beindult az ötletgyár is, és ezúttal már nem is állt meg a könyv végéig.
A regény szövege komoly összpontosítást igényel. Előfordult, hogy kétszer kellett nekifutnom egy mondatnak, mert elsőre hibásnak tűnt. (És az is előfordul, hogy tényleg hibás, mert a komplett szerkesztőgárda belezavarodott, de ebből azért jóval kevesebb van. spoiler.) Én általában alapnak veszem, hogy mindenféle sci-fit megértek, de a „hasonlatok” témájában komoly sikerélményem volt, hogy a könyv vége előtt kb. 50 oldallal összeállt a kép :D

Pár szó a külcsínről: a borító mintha strapabíróbb anyagból lenne az Agavétől megszokottnál, de az ábra a címlapon – ami tapintás alapján matricára emlékeztet – máris elkezdett megkopni. A szöveg tördelése pedig szemmel láthatóan ritkásabb, pazarlóbb, mint régebbi kiadványaikban. Ezt a tendenciát soha nem fogom megérteni, és még sokszor szóvá fogom tenni.

Olyan vagyok a könyvvel, mint a lány aki megette, amit adtak neki, vagy a fiú aki a halakkal úszott. Kicsit meglepődtem, hogy nő a főhős, (az Avice név nagyon tetszik) de megvett már az első lapokon, sodródtam vele, olvasmányélmény volt. Aztán, ahol összeér a történet, a múlt és a jelen, ott kicsit elakadtam, türelmetlen lettem. De a megoldás nem váratott sokáig magára. Ez egy különleges regény, Miéville egy eltérő gondolkodásmódot alkotott meg a sajátos logikai rendszerű Nyelvvel.. Érdekes ez a biotuning világ, fura lényekkel, érző házakkal.. Kíváncsi lennék, mások hogyan képzelik el az ariekaikat. A tanulság az, hogy ne nézzük alacsonyabb rendűnek azt, aki más módszerrel gondolkodik; és az, ahol az ember beavatkozik, ott kő kövön nem marad, és persze minden megváltozik.

senkit ne tévesszen meg, hogy három évig olvastam.

Vérbeli sci-fi vérbeli bölcsészeknek.
Lingvisztikai metadon-program földönkívülieknek.
Ha van ellentéte a Romana regényfüzeteknek, hát ez a könyv az.
Hogy kiknek íródott? Nyelvészetben és addiktológiában jártas, hard-core SF rajongóknak.

Az a baj, hogy a könyv igen figyelemre méltó koncepciójáról nemigen tudok írni anélkül, hogy rongálnám az igen precízen felépített olvasmányélményt. Pedig mennyit gondolkoztam a Nyelven. A nyelv szerepén a valóság formálásában. Meg a kultúrák és a nyelv kapcsolatán. Meg a kreativitáson, a technikai civilizáción, a valláson és a művészeteken. Sok érdekes dolog jutott eszembe, ami még sosem. Annak ellenére, vagy talán éppen azért, mert a könyv gondolatmenetével gyakran irritálóan nem értettem egyet, zavaróan ellentétes volt a saját jól bevált kis világképemmel.
Szóval nagyon intellektuális élmény volt, és ez nagyjából ellensúlyozta azt, hogy érzelmileg igazából semennyire sem tudott bevonni a könyv. És talán ezek után senki nem lepődik meg azon, hogy nem a pörgős cselekmény a legfőbb vonzereje.
Miéville most sem lett a kedvenc íróm, de most már biztos, hogy ő írja a világ legérdekesebb, legújszerűbb regényeit.

Habár zavaróan sok könyvre vagyok kíváncsi, csak keveseket várok igazán, közülük is a Konzulváros állt talán az idei évben az első helyen – az Armadával ugyanis Miéville meggyőzött, hogy egy olyan kiemelkedő szerző, akinek minden művét érdemes lenne elolvasni (nem mintha olyan sok lenne belőle). S nem is csalódtam benne.
Az idegen fajok léte olyan téma a science fiction irodalomban, melyről sokan, sokféleképp írtak már – ki fantáziadúsan, ki pedig kifejezetten unalmasan –, de (pszicho)lingvisztikai szemszögből még elég kevesen vizsgálták a kérdést. Okos és érdekes aspektusokban gazdag koncepciójából gyakorlatilag mindent kihoz, amit csak lehet, de emiatt a többi ötlete (zavaros világkép és MI-k ügye) erősen háttérbe szorul, és lényegesen mélyebb kifejtésért kiáltanak.
Ettől függetlenül viszont egy pillanatig sem panaszkodhatunk Miéville-re, elvégre, amikor belemerül a történetbe, lebilincselően ír. Tobzódik morbid pillanatokban, amivel az olvasókat is a szélsőséges érzések világába sodorja: egyes jelenetekben egyszerre szánakozunk és undorodunk, érzünk szomorúságot és furcsa érdeklődést. Hangulata erősen nyomasztó, néha szinte kilátástalan, s bár karakterei ettől nem lesznek szimpatikusabbak, azért őket is egyre mélyebb gödörbe dobja (hogy aztán a briliáns finálé minden várakozást felül múljon).
Miéville nem követi a megszokott történetírási sablonokat, szeret kísérletezni, nála akkor működik igazán az adott regény, ha valami egyedit és újdonságot hozhat létre. Ötletei és bámulatos megoldásai könnyedén lenyűgöznek, de nála nem a csillogás és káprázat világa jelenik meg: nyomor és sötétség uralkodik – ettől lesz China Miéville napjaink egyik legjobb fantasztikus írója.
Bővebben, de nem túlzottan összeszedettebben az ekultúrán.

Csodával határos, ahogy megtalálnak engem ezek a fantasztikus könyvek!
Ez például annyira az én szájam íze szerint íródott! Egy nagyszerű nyelvi Nyelvjáték volt fantasztikus környezetben!
És igen, China Miéville szerintem is zseniális!

Érdekes és nagyon eredeti sci-fi, a problémafelvetés és annak megoldása is nagyon egyedi :)
A könyv (minő meglepetés) világépítéssel kezdődik, de végül teljesen más irányba folytatódik, mint arra számítottam, a világegyetem eme kis szegletébe, Konzulvárosba (és közvetlen környékére) kerül a cselekmény. De már ez a kis térrész is olyan jól lett felépítve, hogy a könyv elején csak kapkodjuk a fejünket, hogy akkor ez most mi és miért van így, amolyan cyberpunkos módon (de nem az!). A dolgok relatíve gyorsan a helyükre kerülnek és beindul a bonyodalom. Érdekes volt úgy olvasni, hogy egy pontig két idősíkon haladtunk, de igazából nem tudom mire volt ez jó, nekem csak zavarosabbá tette az olvasást, viszont nem adott semmi plusszt.
Ajánlanám olyanoknak, akik nem űrakciót szeretnének, hanem inkább a nyelvészethez/bölcsészethez van affinitásuk.

Zseniális, furcsa, bizarr, különleges. Nem tökéletes, de kétségtelenül emlékezetes marad. Bár nem volt könnyű, megérte végigolvasni, még akkor is, ha néha úgy kellett rávenni magamat, hogy folytassam.