Konzulváros 172 csillagozás

China Miéville: Konzulváros

Az ismert univerzum peremén, az Arieka nevű bolygón áll Konzulváros, ahol az emberek nemzedékek óta békésen élnek légburokba zárt diaszpórájukban. Az őshonos faj élő, szerves metropolisza az univerzum legkülönösebb teremtményeinek ad otthont, akikkel kizárólag a különleges adottságokkal rendelkező emberek, a konzulok képesek kommunikálni. Ariekán emberöltők óta minden a legnagyobb rendben zajlik, és Konzulváros éli a világtól elzárt gyarmatok békés, unalmas életét. Egészen addig, amíg egy újonnan érkező hajó és furcsa utasai fel nem borítják a megszokott egyensúlyt…

Avice kislányként azt hitte, Konzulváros maga az egész a világ – aztán egyike lett azoknak a keveseknek, akik kijutottak a gyarmatosított űrbe, ahol különös hajók siklanak a mindennapi világ alatti térben. Mire visszatér egykori otthonába, már teljesen más szemmel nézi a valaha természetesnek vett furcsaságokat, és bármennyire is tiltakozik ellene, mégis központi szerepet játszik a bolygót megrengető eseményekben.

Eredeti mű: China Miéville: Embassytown

Eredeti megjelenés éve: 2011

>!
Agave Könyvek, Budapest, 2013
464 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155272127 · Fordította: Juhász Viktor
>!
Agave Könyvek, Budapest, 2012
ISBN: 9786155468896 · Fordította: Juhász Viktor
>!
Agave Könyvek, Budapest, 2012
ISBN: 9786155468902 · Fordította: Juhász Viktor

Enciklopédia 1


Kedvencelte 22

Most olvassa 5

Várólistára tette 125

Kívánságlistára tette 94


Kiemelt értékelések

>!
vicomte MP
China Miéville: Konzulváros

Miéville azok közé az írók közé tartozik, akiket már csak páratlanul burjánzó fantáziájuk és hatalmas mesélőkedvük miatt is élvezettel olvashat bárki, aki nyitott a groteszkül merész, és barokkosan terjengős történetekre.
Egy ennyire zabolátlan fantáziával megáldott szerzőnek általában a fantasy a kedvenc műfaja, így aztán Miéville-hez is könnyebben társítottam magamban Új-Crobuzon kaotikus, számtalan mitológiából építkező, mocskos steampunk fantasy-jét, mint akár a legelvetemültebb poszthumán SF-ben felködlő jövőképet.

Ezek után talán nem meglepő, hogy a rengeteg dicsérő kritika ellenére is némi fenntartással vettem a kezembe ezt a könyvet.
De alaptalan volt a félelmem: Miéville-nél még a sci-fi is működik, és ilyen keretek között is képes volt hihetetlenül egyedi és hangulatos világot teremteni. Sőt mi több, a történet sokkal komplexebb és komplettebb spoiler volt, mint ahogy azt a korábbi regényei alapján vártam.

Persze nem tagadta meg magát és az olvasónak sem kell csalódnia: Arieka világa és az ott honos civilizált faj, a Gazdák az írótól elvárt módon unikálisak. Nem csupán a biológiájuk és törzsfejlődésük egyedi, de ennél is izgalmasabb az a pszichés különbség, ami számunkra nehezen felfogható módon az általuk beszélt nyelv, a Nyelv sajátosságából adódik.

A Nyelv határozza meg az ariekaiak gondolkozását és világhoz való hozzáállását – s az, hogy a Nyelvet használva nem lehet hazudni, de még egy egyszerű hasonlat is rendkívül bonyolult módon fogalmazható meg, s metaforáról, pedig nem is beszélhetünk, érdekes gondolatokat vetett fel bennem. Ahogy halad a történet, az ezzel kapcsolatos meggyőződés egyre inkább gyökeret vert bennem.
spoiler

Ám szerencsére Miéville nem elégedett meg ennyivel, hanem az egyre kegyetlenebbé váló összecsapások és az apokaliptikus összeomlás felé tartó események sodrában a főszereplőnő és társai végül nem csak azt ismerik fel, hogy miért alakult ki ez a pusztulással fenyegető helyzet, de még egy logikus megoldással is előállnak.

2 hozzászólás
>!
Oriente P
China Miéville: Konzulváros

Első Miéville könyvem (jellemző módon nem a fantasy-vonalon kezdtem), így elementáris erővel hatott rám a szerző fejében burjánzó egyik bizarr világ. Pedig Konzulváros csupán egy kis buborék az ismert világmindenség szélén – akármit is jelent ez az immer és manchmal kettős tér-idő modelljében. Az emberi kolóniát körbeöleli egy zárkózott idegen faj, magas bonyolultsági szintet képviselő szerves technológiával (ahol semmi sem épül, kizárólag kitenyészik), és egészen egyedi gondolkodási sémákkal, amely az általuk használt Nyelvben jut kifejezésre. A regény központi témája és egyben problémája tehát maga a kommunikáció két ennyire eltérő kognitív rendszer képviselői között. És Miéville professzionálisan végigviszi ezt a problémát az alapok felvázolásától, a konfliktuson át egészen a megoldásig.

Van abban valami perverz, hogy a polivokális Nyelv éppen a nyelv legfontosabb tulajdonságait nélkülözi: a jel és jelentés közötti önkényes és konvencionális kapcsolatot, az absztrakciót. Hibádzik is több ponton a koncepció, mert egy olyan kognitív megközelítés, amelyben csak igazságfeltételek vannak, de a beszédaktusok, a metafora, a feltételesség hiányzik, nem teszi lehetővé a tervezést, az utasítást, a mérlegelést, neadjisten az alkudozást, pedig a Gazdák igenis fejlesztenek, kereskednek, tárgyalnak az emberekkel. A szerző (saját képtelen fantáziájára tett) önreflexiójának tudom be, hogy többször konkrétan szereplői szájába adja, hogy a Nyelv tulajdonképpen „lehetetlen”.
Mindazonáltal az ötletorgia, a világépítés eredetisége és részletei lenyűgöztek. A kétféle flóra-fauna kölcsönhatásai, finom egybefonódása vagy torz együttélése legalább annyira, mint az emberi válasz a speciális helyzet kihívásaira spoiler. Különösen elgondolkodtató a regényben kibontakozó krízis feloldása, amely végül nem az invazív és mindenhez alkalmazkodó homo diaspora rugalmasságát dicséri, éppen ellenkezőleg spoiler.

Miéville több szempontból és több szinten elképesztett, és ez nagyon jól esett. Pedig sok sebből vérzik a regény, de hajlamos vagyok ezen felülemelkedni a fent írtak feletti elragadtatásomban. A legzavaróbb talán a karakterek következetlen megformálása, kezdve rögtön a főhőssel: a cinikus és flegma Avice egészen eredeti egyéniségnek indul (beleértve a gyermekkori emlékek felvillantását és a korai immerülő karriert), hogy aztán beleszürküljön a történetbe, és szimplán a szerző szeme, füle és szócsöve legyen. De más szereplőkkel kapcsolatban is éreztem úgy, hogy egy ponton kibújnak eredetileg felrajzolt jellemükből, és csak kiszolgálják a cselekményt. Szintúgy fájó pont néhány ígéretes szál elejtése, kidolgozatlansága (pl. maga az immerülés számtalan aspektusa, a fároszok eredettörténete, Ehrsul önátprogramozása(?), Scile fanatizmusának kifejlődése, és így tovább).
De hát tetszik, nem tetszik, olyan ez, mint a lány a sötétben, akinek fájt, és megette, amit adtak neki. :)

5 hozzászólás
>!
Noro MP
China Miéville: Konzulváros

Miéville szerint egy olyan írónak, „aki véletlenül épp embernek született”, szó szerint lehetetlen valódi idegen lényekről hitelesen írnia. De (még mindig őt idézve) „próbálkozni azért lehet”. Ez a könyv egy igen sikeres próbálkozás eredménye :)

Adott egy faj, amelynek a gondolatvilágát teljes egészében a beszélt nyelve határozza meg. Ezt a Nyelvet – hogy bonyolultabb legyen – más fajok szinte képtelenek beszélni, ugyanis két száj kell hozzá, amelyet egyetlen gondolkodó, empátiára képes agynak (tehát nem gépnek) kell irányítania. Konzulváros kis kolóniája már azt hiszi, hogy megoldotta a problémát, de ez hatalmas tévedés. Ugyanis megjelenik egy külvilági „konzul”, aki beszéli a nyelvet, de mégsem beszéli a Nyelvet. Ami az őslakók pszichéjére sosem látott hatást gyakorol.
(Nagyon érdekes a beállítás: a Gazdák először felsőbbrendű lényeknek tűnnek, aztán kiderül, hogy az ember destruktív képességeit megint alábecsültük: őket sem nehezebb a pusztulás szélére sodorni, mint bármelyik másik kultúrát, amivel összefutottunk. Végül pedig arra helyeződik a hangsúly, hogy a pusztulásból születhet-e valami új, és ez az új vajon jobb, rosszabb, vagy egyszerűen csak más?)
Ez volna a történet magva, de Miéville szokásához híven további ötleteket is belekever. Az én kedvencem a kozmosz ábrázolása, ami – egyébként határozottan nem realisztikus – szerintem a második legabszurdabb elképzelés Philip José Farmer: A végzet álarca után. Más szerző csak ebből írna egy komplett regényt. De megemlíthetem az az érdekes (sajnos végül megválaszolatlanul maradt) mellékszálat is, amely az MI-k gondolatainak valódiságával foglalkozik. Így a könyv első harmadában, amíg a fő konfliktus szinte szóba sem került, engem folyamatosan lekötött valami izgalmas apróság.
Meglepő, de amikor végül beütött a „válság”, a történet kissé leült. Mintha a szerző hátradőlt volna, hogy figyelje, mi fog ebből kisülni. Csakhogy én zombiháborús könyvet már olvastam, és abból egy elég is. Egy Miéville ne azt írja meg, amit mások már megírtak :) Ez volt az író első olyan könyve, ami nem késztetett folyamatos agyalásra. (De akkor azt is el kell mondanom, hogy más téren is első: Miéville világalkotó zsenije most először kicsit sem nyomta el a főhős karakterét.) És szerencsére némi pangás után újra beindult az ötletgyár is, és ezúttal már nem is állt meg a könyv végéig.
A regény szövege komoly összpontosítást igényel. Előfordult, hogy kétszer kellett nekifutnom egy mondatnak, mert elsőre hibásnak tűnt. (És az is előfordul, hogy tényleg hibás, mert a komplett szerkesztőgárda belezavarodott, de ebből azért jóval kevesebb van. spoiler.) Én általában alapnak veszem, hogy mindenféle sci-fit megértek, de a „hasonlatok” témájában komoly sikerélményem volt, hogy a könyv vége előtt kb. 50 oldallal összeállt a kép :D

Pár szó a külcsínről: a borító mintha strapabíróbb anyagból lenne az Agavétől megszokottnál, de az ábra a címlapon – ami tapintás alapján matricára emlékeztet – máris elkezdett megkopni. A szöveg tördelése pedig szemmel láthatóan ritkásabb, pazarlóbb, mint régebbi kiadványaikban. Ezt a tendenciát soha nem fogom megérteni, és még sokszor szóvá fogom tenni.

9 hozzászólás
>!
Zonyika P
China Miéville: Konzulváros

senkit ne tévesszen meg, hogy három évig olvastam.

>!
csartak MP
China Miéville: Konzulváros

Olyan vagyok a könyvvel, mint a lány aki megette, amit adtak neki, vagy a fiú aki a halakkal úszott. Kicsit meglepődtem, hogy nő a főhős, (az Avice név nagyon tetszik) de megvett már az első lapokon, sodródtam vele, olvasmányélmény volt. Aztán, ahol összeér a történet, a múlt és a jelen, ott kicsit elakadtam, türelmetlen lettem. De a megoldás nem váratott sokáig magára. Ez egy különleges regény, Miéville egy eltérő gondolkodásmódot alkotott meg a sajátos logikai rendszerű Nyelvvel.. Érdekes ez a biotuning világ, fura lényekkel, érző házakkal.. Kíváncsi lennék, mások hogyan képzelik el az ariekaikat. A tanulság az, hogy ne nézzük alacsonyabb rendűnek azt, aki más módszerrel gondolkodik; és az, ahol az ember beavatkozik, ott kő kövön nem marad, és persze minden megváltozik.

>!
pat P
China Miéville: Konzulváros

Vérbeli sci-fi vérbeli bölcsészeknek.
Lingvisztikai metadon-program földönkívülieknek.
Ha van ellentéte a Romana regényfüzeteknek, hát ez a könyv az.
Hogy kiknek íródott? Nyelvészetben és addiktológiában jártas, hard-core SF rajongóknak.

Az a baj, hogy a könyv igen figyelemre méltó koncepciójáról nemigen tudok írni anélkül, hogy rongálnám az igen precízen felépített olvasmányélményt. Pedig mennyit gondolkoztam a Nyelven. A nyelv szerepén a valóság formálásában. Meg a kultúrák és a nyelv kapcsolatán. Meg a kreativitáson, a technikai civilizáción, a valláson és a művészeteken. Sok érdekes dolog jutott eszembe, ami még sosem. Annak ellenére, vagy talán éppen azért, mert a könyv gondolatmenetével gyakran irritálóan nem értettem egyet, zavaróan ellentétes volt a saját jól bevált kis világképemmel.
Szóval nagyon intellektuális élmény volt, és ez nagyjából ellensúlyozta azt, hogy érzelmileg igazából semennyire sem tudott bevonni a könyv. És talán ezek után senki nem lepődik meg azon, hogy nem a pörgős cselekmény a legfőbb vonzereje.
Miéville most sem lett a kedvenc íróm, de most már biztos, hogy ő írja a világ legérdekesebb, legújszerűbb regényeit.

>!
Dominik_Blasir
China Miéville: Konzulváros

Habár zavaróan sok könyvre vagyok kíváncsi, csak keveseket várok igazán, közülük is a Konzulváros állt talán az idei évben az első helyen – az Armadával ugyanis Miéville meggyőzött, hogy egy olyan kiemelkedő szerző, akinek minden művét érdemes lenne elolvasni (nem mintha olyan sok lenne belőle). S nem is csalódtam benne.
Az idegen fajok léte olyan téma a science fiction irodalomban, melyről sokan, sokféleképp írtak már – ki fantáziadúsan, ki pedig kifejezetten unalmasan –, de (pszicho)lingvisztikai szemszögből még elég kevesen vizsgálták a kérdést. Okos és érdekes aspektusokban gazdag koncepciójából gyakorlatilag mindent kihoz, amit csak lehet, de emiatt a többi ötlete (zavaros világkép és MI-k ügye) erősen háttérbe szorul, és lényegesen mélyebb kifejtésért kiáltanak.
Ettől függetlenül viszont egy pillanatig sem panaszkodhatunk Miéville-re, elvégre, amikor belemerül a történetbe, lebilincselően ír. Tobzódik morbid pillanatokban, amivel az olvasókat is a szélsőséges érzések világába sodorja: egyes jelenetekben egyszerre szánakozunk és undorodunk, érzünk szomorúságot és furcsa érdeklődést. Hangulata erősen nyomasztó, néha szinte kilátástalan, s bár karakterei ettől nem lesznek szimpatikusabbak, azért őket is egyre mélyebb gödörbe dobja (hogy aztán a briliáns finálé minden várakozást felül múljon).
Miéville nem követi a megszokott történetírási sablonokat, szeret kísérletezni, nála akkor működik igazán az adott regény, ha valami egyedit és újdonságot hozhat létre. Ötletei és bámulatos megoldásai könnyedén lenyűgöznek, de nála nem a csillogás és káprázat világa jelenik meg: nyomor és sötétség uralkodik – ettől lesz China Miéville napjaink egyik legjobb fantasztikus írója.
Bővebben, de nem túlzottan összeszedettebben az ekultúrán.

>!
elge76
China Miéville: Konzulváros

Előre szólok, hogy ez az értékelés tartalmaz spoilert, amiket most direkt nem raktam spoiler tag mögé, mert itt és most megtörnék a szöveg lendületét.
Én szóltam…
Szóval…
3…
2…
1…

Miéville az a fickó, aki olyan szintű minőséget képes produkálni urban weird fantasy név alatt, hogy a megírt mű kilép önnön szétfeszített keretéből és teljesen új jelentéssel ruházza fel az eddig ismert fogalmat. Ráadásul az ő írásaiban olyan természetes módon kapcsolódik össze a fantasy, a horror és a scifi, mintha ezek mindig is elválaszthatatlan és egymásnak teremtett kategóriák lettek volna.

Ebben a regényében elképesztően mélyre ás le a minket körbevevő intellektuális szakadékba, és a beszélt nyelvek rejtett szépségeibe, amit eszközként használva hoz létre egy olyan világot és történetet, ami egy teljesen új szintre helyezi ezt a prózát.
Igen, jól érted, maga a nyelv, a kommunikáció a könyv fő motívuma. Érdekes, önmagába forduló írás ez így, hiszen szavakkal magyarázza el a szavak jelentését, és ez adja a dolog szépségét.
A sztori a beszélt nyelvről szól, méghozzá egészen egyedi módon. Miéville ugyanis úgy játszik a szavakkal, ahogy egy bűvész váltogatja a bűvésztrükkjeit. Az ő kontextusai önmagukat próbálják elmagyarázni, vagyis pontosabban szólva, ez a könyv egyik üzenete.

Főszereplőink egy ariekai nevű faj jóvoltából élhetnek a bolygó egy elszigetelt részén, melyet ez a faj tett számukra élhetővé. Cserébe ők csak azt kérik, hogy tanítsák meg őket a közös nyelvre, amelyet mindenki csak A Nyelvnek hív.
És itt kezdődnek a nehézségek, hiszen hogy tanítasz meg egy olyan fajt az emberi kommunikáción keresztül, amelyiknek magát a szót, mint fogalmat is el kell magyarázni, hogy mit is jelent.
Mert persze beszélnek ők is, van saját nyelvük, gondolkodásmódjuk, de a sima emberi hangokat csak zajnak és zörejnek hallják. Ők pl. nem azt mondják, hogy az a lány, hanem körülírják: az a lány, aki egyedül volt a sötétben, és azt kapta, amit enni adtak neki.
Vagyis csak hasonlatokat ismernek, és nem tudnak jelentést társítani az őket körbevevő világhoz.

Mindezeken felül vannak olyan emberek, akiknek betegesen vonzódni kezdenek a hangjához, ezek pedig a konzulok, akik tulajdonképpen 2 embert jelentenek. Ők talán az egyedüliek akik beszélik A Nyelvet.
Ugyanis a konzulok nem mások, mint 2 külön személy, de genetikusan összekapcsolt egyének, akiknek az elméje 100%-os összeolvadással fejezi ki magát, pl. kiegészítik egymás mondatait.
A konzulok A Nyelvet egyszerre beszélik. Egyikük Dallamosan, a másikuk Szaggatottan ejti ki a szavakat/mondatokat, de mindezt tökéletes összhangban és egyszerre kimondva, mert A Nyelven keresztül csak így van értelme.
És ez A Nyelv, egy bizonyos hangszínnel, egyetlen konzulnak a hangján és hanghordozásán, valamiért teljesen megrészegíti az ariekai fajt, akik szó szerint ráfüggnek, mint a drogra.

Először persze minden rendben megy, az ariekaiak csak szeretnek ezzel a szereplővel tárgyalni. Aztán szép lassan odáig fajul a dolog, hogy követelni kezdik tőle A Nyelvet, hogy az a bizonyos konzul beszéljen hozzájuk. Megtanulják mit jelent zsarolni, és kezdenek egészen emberi attitűdöket felvenni.
És innentől jönnek az igazi problémák.
Hiszen az emberek gyakorlatilag gettóban élnek, egy az univerzum háta mögötti bolygón, ahol ettől az idegen fajtól függ a létezésük, akik bármikor eltaposhatják őket (kitinszerű vázzal, patákkal és legalább 3 méteres magassággal rendelkező lényekről beszélünk). Persze nem ez a fő céljuk, az elején még békésen élnek egymás mellett az emberekkel, csak hát jön a függés és vele együtt az erőszak. Végül megtörténik az első gyilkosság, és Konzulváros szép lassan elkezd darabjaira hullani.

Ettől a ponttól kezdve pedig, minden amit eddig az író kockáról-kockára, félelmetes zsenialitással épített fel, azt jéghideg és kegyetlen precizitással kezdi el összezúzni. Lépésenként mutatja be mind a két oldalt, ahogy elkezdenek szétesni a társadalmi normák, új csoportok alakulnak, és ahogy a civilizáció szép lassan átadja a helyét a káosznak és a nihilizmusnak. Ahol a fényes és ragyogó jövőkép, egy mocsokkal és vérrel áztatott rettegéssé alakul át.

Aztán mindezek mellett még ott van a környezet is, ahol mindez játszódik.
Az egész bolygó egy hatalmas élőlényre emlékeztet, ahol több méter széles vérerekhez hasonló hálózatokon áramlik az oldatokban kitenyésztett étel, vagy épp a mesterségesen növesztett ehető hús.
Ebben a könyvben a városok szó szerint élő és lélegző organizmusok, a házak és a gyárak csordákban nyargalnak a pusztákon, hogy befogva és megszelídítve őket, a befogott gyáregység nekiálljon termelni, mindezt egy olyan bolygón, ahol a nedvektől csillogó magzatburkok alkatrészeket vagy élő gépeket szülnek, amelyek felnőve üzemanyagot ürítenek.
Gyermekreaktorok és akkumulátorjószágok rohangálnak a fák között, hogy felnőve egyre több áramot termelhessenek, vagy épp hernyószerű járműveken utaznak a szereplők, amelyek lelegelik a rémülten sikoltozó fűszálakat.
A házak nem téglából vagy fából épülnek, hanem szövetekből, húsból és zsigerekből nőnek, amelyek gazdáik kénye-kedve szerint gyalogolnak odébb, emelkednek feljebb mint egy emelet, növesztenek új ablakot, esetleg épp egy új fület, hogy a bent lakók meghallják mi történik az utcán.
Vagy épp maguk a házak lesznek öngondoskodóak, és élő organizmusokat okádnak ki magukból (szó szerint), hogy azok bontsák le a keletkezett szemetet, vagy a szerves hulladékot.
Ráadásul a fegyverek sem mechanikusak vagy hiperszuper futuretech, fenéket. Biotuning által növesztett élőlények, amelyek a jobb fogás érdekében csápokkal kulcsolódnak rá a viselője alkarjára, savas köpetet fröcskölnek ki magukból, és bizony gondoskodni kell róluk, etetni vagy épp megóvni őket a fertőzésektől, különben elsorvadnak.

EZ Miéville világa ebben a könyvben (de csak itt, ebben a könyvben, hiszen az ő zsenije Neil Gaiman-hoz mérhető, így nála is ahány könyv, annyiféle történet és kitalált világ, amelyek saját elmondása szerint mind különbözőek, mert nem akar önismétlésbe fulladni), amely így leírva talán abszurdnak tűnhet, de olvasva a történetet, inkább egy szürreálisan zizegő öngerjesztő (rém)álomképnek hat, amiről az embernek önkéntelenül is Giger, Moebius, vagy épp Dali látványvilága ugrik be, csak mindezt egyszerre.

A szöveg elsőre bonyolultnak tűnhet, legalábbis abból a szempontból, hogy amennyire fantasy, scifi és horror, pont annyira egy mély értelmű filozófiai feltérképezése a léleknek és a létezésnek egyaránt, melyben mint felszabadító extázisként mutatja be, hogy a kommunikáció, annak felfedezése és alkalmazása mennyire fontos, és hogy a hiánya milyen önromboló katasztrófákat idézhet elő.
Miéville nyelvezete ugyanis, és ezen nincs mit szépíteni, egy felső prémium kategória, amelyet olyan magasröptű önkifejezési formával használ, hogy gyakorlatilag a könyv minden egyes oldalán ledöbbentem a fantáziája eme határtalan és végtelen megnyilvánulásain, amelyet szerintem bármelyik nyelvészprofesszor irigykedve vágyna.
Elképesztően intelligensen építette fel ezt a kitalált világot, azt hiszem ezt hívják nagybetűs zsenialitásnak.

+1
Ha elkezded olvasni, készíts magad mellé egy értelmező szótárt, ugyanis tele van olyan szavakkal, mint pl.: polivokális, kravátli, enklávé, vátesz, perisztaltikus, metropolonauta, szublimál, narkokrácia, szolipszizmus… csak hogy egy párat említsek. :)

.

Helyesírási hibák szempontjából, ez az általam eddig látott legrosszabb állapotban lévő @Agave_Könyvek regény. Legalább 4 tucatnyi helyesírási hiba, ha nem több, és ez mellé még vagy 2 tucatnyi szóismétlés vagy épp rossz ragozással megfogalmazott mondat társul. Ejnye.

>!
Chöpp P
China Miéville: Konzulváros

Csodával határos, ahogy megtalálnak engem ezek a fantasztikus könyvek!
Ez például annyira az én szájam íze szerint íródott! Egy nagyszerű nyelvi Nyelvjáték volt fantasztikus környezetben!
És igen, China Miéville szerintem is zseniális!

>!
Sai_home P
China Miéville: Konzulváros

Érdekes és nagyon eredeti sci-fi, a problémafelvetés és annak megoldása is nagyon egyedi :)
A könyv (minő meglepetés) világépítéssel kezdődik, de végül teljesen más irányba folytatódik, mint arra számítottam, a világegyetem eme kis szegletébe, Konzulvárosba (és közvetlen környékére) kerül a cselekmény. De már ez a kis térrész is olyan jól lett felépítve, hogy a könyv elején csak kapkodjuk a fejünket, hogy akkor ez most mi és miért van így, amolyan cyberpunkos módon (de nem az!). A dolgok relatíve gyorsan a helyükre kerülnek és beindul a bonyodalom. Érdekes volt úgy olvasni, hogy egy pontig két idősíkon haladtunk, de igazából nem tudom mire volt ez jó, nekem csak zavarosabbá tette az olvasást, viszont nem adott semmi plusszt.
Ajánlanám olyanoknak, akik nem űrakciót szeretnének, hanem inkább a nyelvészethez/bölcsészethez van affinitásuk.


Népszerű idézetek

>!
Noro MP

– Nem akarok többé hasonlat lenni – jelentettem ki. – Inkább metafora leszek.

396. oldal

>!
Cheril 

Egy tudóst az elmélete bizonyításában sohasem akadályozhatja meg az, ha nincsen igaza.

58. oldal

>!
Dominik_Blasir

– Mit keresel? – kérdeztem.
– Ó, titkokat – felelte. – Tudod. Esszenciát. Elidegeníthetetlenséget.
Gratulálok ehhez az ocsmány szóhoz. És?
– És ilyesmi egyszerűen nem létezik.
– Mmm – bólintottam. – Kínos.
– Defetista beszéd. Majd összebarkácsolok valamit. Egy tudóst az elmélete bizonyításában sohasem akadályozhatja meg az, ha nincsen igaza.

58. oldal, Előhang: Az immerülő

1 hozzászólás
>!
Lunemorte MP

Mindenkiben van egy kis lébeckodó. A fülébe pusmogó kisördög.

>!
Oriente P

– Homash a szakterületem. Hallott róla? – kérdezte tőlem egy fiatal hölgy minden átmenet nélkül. Nagyon boldog volt, amikor kiderült, hogy nem. – Öklendezés útján kommunikálnak. A felöklendezett galacsinok különböző kombinációkban tartalmaznak enzimeket, és mondatoknak felelnek meg, amelyeket a beszélgetőpartnerek megesznek.

56. oldal

3 hozzászólás
>!
elge76

Azt szintén nem mondhatnám, hogy legjobban a házassághoz értettem, de a többségnél jobban boldogultam párkapcsolataimban. Két férjem volt és egy feleségem.

31. oldal

2 hozzászólás
>!
Chöpp 

Engem is megdöbbentett, milyen komoly függést okoz minden, ami ijesztő és izgalmas.

211. oldal

>!
Oriente P

Bármit teszek, véleményt alkotsz. Nem a te hibád. Nem tehetsz róla, mind ilyenek vagyunk. Akármit is csinálok, az menthetetlenül külön történetté válik.

232. oldal, Negyedik rész - Függők, 9. fejezet

>!
ppayter

Együtt álldogáltunk az eolkupola szélén, Konzulváros erkélyein és kilátóhídjain, és néztük a nyájakba verődött, legelésző erőműveket és gyárakat.

99. oldal, Korábban - 2

>!
elge76

Egy beteljesített ígéretből lehet emlékezetes pillanat, de minden prófécia vége csalódás. Mennyivel lélegzetelállítóbb, ha a megváltás váratlanul érkezik.

326. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Peter F. Hamilton: Pandóra csillaga I-II.
Brian W. Aldiss: Amíg világ a világ
Ian McDonald: A dervisház
Ian Watson: Az Úr Világa
Charles Stross: Accelerando
Ian Watson: Inkvizítor
Douglas Adams: Vendéglő a világ végén
Dan Abnett: Az áruló
Charles Stross: Pokoli archívum / A Betontehén-akció
Ian Watson: Nehéz kérdések