Armada ​I-II. (Új-Crobuzon 2.) 123 csillagozás

China Miéville: Armada I-II. China Miéville: Armada I-II.

Új-Crobuzon ​városából kis hajó indul Nova Esperium fegyencgyarmata felé, menekültek és elítéltek tarkabarka csapatával a fedélzetén. Útjukat azonban kalóztámadás zárja rövidre, és a túlélők Armada világában találják magukat, e több ezer összekapcsolt hajóból álló úszó szigeten, a törvényenkívüliek sajátos társadalmi berendezkedésű paradicsomában.
Armada vezetői hatalmas vállalkozásra készülnek, amelyhez minden segítségre szükségük van: egy legendás tengeri szörny elfogásával akarnak közelebb kerülni a mindenség fölötti hatalom kulcsához. Csakhogy terveiket külső és belső ellenségek is veszélyeztetik, s ami végső soron kockán forog, az maga a valóság szövedéke lehet.
China Miéville az angol fantasztikus irodalom új nemzedékének egyik kiemelkedően tehetséges „fenegyereke”, akinek különböző művei elnyerték már az Arthur C. Clarke-, a Brit Fantasy- és a Locus közönségdíjat is. Az Armada ugyanabban a világban játszódik, mint a magyarul korábban megjelent… (tovább)

Eredeti mű: China Miéville: The Scar

Eredeti megjelenés éve: 2002

>!
Metropolis Media, Budapest, 2008
732 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789639828162 · Fordította: Juhász Viktor

Enciklopédia 1


Kedvencelte 20

Most olvassa 9

Várólistára tette 76

Kívánságlistára tette 43

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
Nikolett0907 P
China Miéville: Armada I-II.

"Akármit mondanak is, a tenger nem felejt el semmit, nem bocsát meg semmit – gondolja Tanner.
(…)
A tengerben nincs megváltás."

Hogy őszinte legyek jól kinevetem most magam, ugyanis megakadt rajta a szemem az olvasatlan könyveim között és ha már így esett, gondoltam gyorsan ki is olvasom, amibe hiba nincsen, vagy még is?
Az, hogy ez megint egy sorozat középső része már meg sem lepődöm, nem először járok így.
De ha már ez a helyzet állt fent próbálom úgy értékelni, mint önálló kötetet és nem lehúzni azért, mert mint olvasó „tájékozatlan” voltam.
Nekem nagyon tetszett.
Nem olvastam még az írótól, de mint a világkép, mint a benne létrehozott lények teljesen egyediek, ilyenekkel még nem találkoztam és ezt nagyon tudom értékelni.
Tetszett a cselekményszál és az az árnyaltság ami folyamatosan jellemezte a karaktereket.
Kicsit olyan érzésem volt, mint mikor gyermekként elmentem a vidámparkba és csak kapkodtam a fejem a sok újdonság és az élmények sokasága miatt.
Szinte felsorolni se tudtam napvégére mi volt megfogó a számomra, annyi mindent be kellett fogadjak. Nos valami ilyesmi élménnyel zártam be az utolsó kötetet.
És mivel nem tudom igazán megfogalmazni mi tetszett, méltán megérdemli az öt csillagot és azt hiszem előkeresem az előzményét is….mégis csak illene olvasni az egész sorozatot, ha már ilyen szerencsésen belenyúltam.
Egy olvasásnak tökéletesen megfelelt.

>!
Oriente P
China Miéville: Armada I-II.

Azért ez nem egy Perdido… :/
Elmorzsolok egy könnycseppet, és csillagaimat ezúttal az aeroszkáfoknak küldöm, a hegpáncélosoknak, Tengelyfő Könyvtárnak, Masinarejtek Sarkantyúnak, az avanknak, a szúnyogembereknek, a hínárny halszobornak, a Lehetőségek Kardjának, a Világsebnek, és annak az örömteli ténynek, hogy Isaac Dan der Grimnebulin kríziselméletét még több ezer mérföldre Új-Crobuzontól, a Duzzadó-óceán sivár végtelenségében is felemlegetik.

3 hozzászólás
>!
pat P
China Miéville: Armada I-II.

Miéville-t én úgy megverném egyszer. Annyira fel tud bosszantani, pedig akkora egy zseni amúgy. Vagy legalábbis lehetne.
Van ugye neki az a szuggesztív, nem a szokványos értelemben gyönyörű vagy irodalmi, de megkapó stílusa, amit imádok. Ettől ugyebár nem független a hangulatok, atmoszférák megteremtésére való képessége, a plasztikus leírásai, amik alapján aztán színes-szagos 3D-ben látok magam előtt bárkit és bármit. Pedig a bárki és a bármi gyakran valami teljesen újszerű, nemritkán bizarr és nehezen befogadható dolog – és akkor itt elérkeztünk ahhoz a tényleg hasonlíthatatlan fantázia-modulhoz, ami az ő fejében található.
Ámde. Ellenben. Viszont. A pörgős, koherens cselekmények meg a működő karakterek annyira nem az erősségei. Ezek miatt többször hülyére is idegeskedtem magam, meg fel is függesztettem az olvasást egy bő hétre.
A Perdido óta látok azért némi fejlődést, de itt meg ez a befejezés…. ne már. Bellis pedig egy egészen ragyogó karakter: a legkevésbé nőies nő és a legkevésbé hősies hős, akit valaha megírtak. Nem tudom, ez volt-e a cél, de ez tökéletesen sikerült.
Továbbra sem vagyok teljesen meggyőzve, de próbálkozom töretlenül. Talán a Kraken.

63 hozzászólás
>!
zamil
China Miéville: Armada I-II.

Azt kell mondjam egy kicsivel elmaradt a várakozásomtól, kicsit a Perdido pályaudvar jobban tetszett, talán a város varázslatossága miatt.
A világ még mindig egyedülálló, az írás még mindig egyedi, lebilincselő, gusztustalan, szóval Miéville-s. Viszont sajnos a cselekmény is Miéville-s, megint nem elég csavaros, fantáziadús, elég egyszer. Valahogy ezzel van nekem problémám, igazi sztorit akarok, nem egy fantasztikus látványt amit csak úgy ráhúznak egy történetre. Nekem kell a történet is az elejétől a végéig, a csavarokkal, és a többi. Valahogy ezt nem kaptam meg, lehet nekem nagyok az elvárásaim.
Természetesen ajánlom, mert a „látvány” egyedülálló.

>!
Szentinel 
China Miéville: Armada I-II.

Az Armada után ébredtem rá, hogy Miéville nem ok nélkül írja (vagy próbálja megírni) minden regényét más-más tematikában. Az a varázslat, melyet ő használ, jellegzetesen egyszer ellőhető. A Perdido pályaudvar, végállomás azzal bűvölt el fél éve, hogy bár szerzője Tolkien kritikusa, mégis ő értette meg, hogy miért működik A Gyűrűk Ura. Hogy hogyan is kell legendáriumot írni. Van egy megérzésem, hogy ennek a tettnek a szerző nincs tudatában. Ezért is sikerült ennyire másmilyenre az Armada.

Bár a szándék még mindig bőven megvan arra, hogy egyedit teremtsen a már létezőből, a munka legnagyobb részét a Perdidóval elvégezte. Alkotóenergiája nagyját kiélte azon a művön, hisz akik végigolvasták, azok számára egyértelmű, hogy a fantasztikum egyik legprogresszívebb teljesítménye. Annyi ötlet van abban a regényben, amiből más szerzők sorozatokat tölthetnének meg. Az pedig, hogy ezek az ötletek így összeállnak, és alkotnak egy epiket, nos… lehet az írói virtuozitásra fogni, én azért egy vödör véletlent is hozzászámolok. Szó szerint értem a megismételhetetlen műremeket. Még maga China Miéville sem képes rá. De próbálkozik.

Ennek a próbálkozásnak lehetünk mi tanúi az Armadában, melynek legjelentősebb része a címadó városban játszódik. Ezt a titkos várost sok-sok egymásba tákolt hajó alkotja, melyen kalózok az urak. Új-Crobuzonhoz hasonlóan ez is egy többkultúrás társadalom, bár természetesen nem olyan színes, mint az említett steampunk város. Részben ennek, épp a város bekorlátozottságának köszönhető, hogy én személy szerint nem tartottam annyira varázslatosnak. Bár még így is rengeteg információt kapunk a városról és szereplőiről, valahogy mégsem éreztem annyira magával ragadónak ezt a környezet, mint Új-Crobuzont. Nagyon… kicsinek tűnt, még a sokoldalas leírások ellenére is. Ez azért vicces, mert magát az ötletet zseniálisnak tartom. Kár, hogy nem sikerült most jól kivitelezni. Egy víz alatti várossal szerintem többre mentünk volna, és Miéville „kapja be a kapitalizmus!” üzenete is jobban átjött volna.

A szereplők esetben figyelhető fejlődés a Perdidóhoz képest, de nem feltétlenül a jó irányba. Itt ugyanis megtörtént az, amitől egy kissé tartottam: a mellékszereplők voltak az igazi főszereplők, a mi főszereplőnk, az egyébként elég szürke Bellis Coldwine folyamatos manipulánsának köszönhetően. Még Miéville is leírja, hogy Bellis valóban csak hírnök volt a mellékszereplők között, ez pedig eléggé bosszantott. Ugyanis a mellékszereplők most is ígéretesek. Uther Doul gyakorlatilag Chuck Norris bas-lagi megfelelője (még forgórúgást is nyom), de amennyire badass tud lenni, legalább annyira kidolgozatlan is. Motivációjára pl. a regény nem ad választ. Akkor ott van még Tanner Sack, az újraformált bűnöző, aki a legteljesebb jellemfejlődésen megy keresztül az egész regényben. De jó, csak sajnos ritkán szerepeltetett karakter volt még a Brukolak is, a vámpyrok vezére, ahogy a Szeretők koncepciója is érdekes volt.

És a sztori. Nos, az még mindig nyúlfarknyi, pedig ekkora történetnél jogosan elvárhatja az ember, hogy több minden történjen benne. Nos, nem így áll a helyzet. Ismét csak a második kötetre marad majdnem az összes izgalom, viszont ahol történnek érdekes dolgok, azok nagyon jók. Nem is értem, Miéville miért nem rakott több történést és izgalmat a regényébe, mikor látszik, hogy megy neki. Azért a bizonyos elmaradt párbajért viszont jár a fekete pont. Keményen. Viszont a befejezés szerintem remekül sikerült. Miéville most ráérzett, hogyan is kell lezárnia ezt az egészet úgy, hogy valamennyire bele is passzoljon az egész bas-lagos ideológiába. Az utolsó ötven-hatvan oldalt nagyon élveztem.

Mindezeket egybevéve merem bátran kijelenteni, hogy – eddigi tapasztalataim alapján – az alkotás folyamata a Perdidóval ért véget. Amit az Armada nyújtani képes, az a már meglévő munka bővítése, Bas-Lag teljesebbé tétele és egy kalandosnak nehezen nevezhető tengeri kalózregény, elborult ötletekkel, szürreális lényekkel és barokkos prózával. Csak hasonlít a Perdidóra, de nem üti meg azt a minőséget. Ennek ellenére – a maga fura módján – jó könyv, remek hangulattal és atmoszférával, ahogy azt Miéville-től elvárja az ember.

>!
risingsun
China Miéville: Armada I-II.

Miéville már megint annyira közel volt hozzá, hogy teljesen lenyűgözzön, mégis megint elrontotta. Az a buja, vad és zabolátlan fantázia, ami a Perdido pályaudvarban működött, most valahogy megfeneklik, nem tud olyan hatásosan működni. Valahogy olyan érzésem volt, mint korábban is, hogy minden ami Miéville eszébe jutott írás közben azt úgy érezte muszáj volt beletenni a történetbe. Nem érdekes, hogy kidolgozott vagy odaillő, teljesen mindegy, neki tetszett, tehát a könyvben a helye. Ami így szép apránként több száz oldalara dagadt, pedig ha fele ilyen hosszú lett volna, mennyivel jobb lett volna!

Az alap ötlet megint zseniális. Összeláncolt hajókból álló sziget, vagy inkább város számkivetettekkel, kalózokkal, mindenféle söpredékkel, amit a szél vagy inkább jelen esetben a hajók odahordtak. A kép, a város, a lakók színesek, gazdagon és részletesen kidolgozottak. Együtt élünk, lélegzünk velük, együtt ringatózunk velük a folyamatosan mozgásban lévő városban. Minden kerület egy önálló csoda, melyet apránként adagolva ismerünk meg. Megint a város a fontos (mint a Új-Crobuzon városa a Perdidoban), s a történet másodlagos, elveszik benne. Ami azonban megmentette a Perdidot, az itt és most kevés volt. A karakterek. A főszereplő annyira súlytalan, annyira igyekszik mindig a háttérben maradni, hogy mindvégig szürke és unalmas marad spoiler. De a többi karakter is vékony, üres és kidolgozatlan maradt. Kapnak múltat, kapnak elveket és célokat, de valahogy mégsem tudtak működni. Talán Miéville fejében látomásszerűen összeállt a nagy kép, nekünk azonban csak csillogás, a fények, végtelenül gazdag és burjánzó fantázia jut, ami sehogy sem akar összeállni egy képpé. Pedig… pedig tényleg annyira közel van hozzá, de mégsem sikerül neki. Hmmm, talán majd legközelebb…

>!
makitra P
China Miéville: Armada I-II.

"Azt hiszem, talán ezért is hatott rám ilyen erősen Miéville második Bas Lag-története, az Armada. Ahogyan már ezt a Perdidóban is olvashattuk, a szerző hihetetlenül erős atmoszférateremtő képességről tesz tanúbizonyságot: érezhetjük a hajók himbálózását, a patkányok neszezését a fedélközben és elképzelhetünk egy valószínűtlen világot, amelyben ezek a vízi teknők nem csak hajózásra szolgálnak, hanem várost alkotnak. Mert az Armada nem egy egyszerű hajóraj, hanem élettér, ahol rengetegen, többségükben kalózok által elrabolt lények, emberek, kaktuszok, újraformáltak élnek sajátos rendszerben.

Mert az Armada a korábbi regényhez hasonlóan pontos társadalmi, politikai keretbe helyezi világát. Itt ugyanúgy megvannak az egymással versengő kerületek, mint Új-Crobuzonban, csak ezeket nem vasutak, hanem pallók, hidak kötik össze és választják el. A világ azonban ugyanaz: füstös és kemény, mocskos és rothadó, ugyanakkor van benne valami vad szépség is. A lakói pedig olyanok, mint maga a város: néhol rosszat akarnak, néhol jót, de összeköti őket a tenger, ami meghatározza az egész világukat: muszáj közösen haladniuk, különben hamar hullámsírban végezhetik.[…]

Miéville rengeteget fejlődött a Perdido óta, különösen a történet és a karakterek terén. Első Bas Lag-regényét inkább csak a zseniális atmoszféra hajtotta, itt azonban a mese, a karakterek is ugyanolyan erősek. A történet csavaros, szinte minden oldalon egye-egy újabb információval leszünk gazdagabbak úgy, hogy ezt sokszor nem is tudjuk. A rejtély minden egyes apró szála gondosan meg van tervezve úgy, hogy látjuk, mit nem vettünk észre. Ugyanakkor nem tudok még egy olyan regényt mondani, aminek legalább három csúcspontja van, amikor az események alakulása hihetetlenül erős reakciókat képes kiváltani az olvasóból.

A szerző remekül játszik a hangulatokkal, tökéletesen használja szereplőit, a nézőpontok, az elbeszélés módjai közötti szeszélyesnek tűnő váltások mind a történetet szolgálják és egyúttal egy cseppet sem szájbarágósan oszt meg információkat. Ugyan 700 oldal hosszúnak tűnik, de a karakterek vannak olyan erősek, hogy tetteik és motivációik végig fenntartsák a feszültséget. Különösen érdekes az a folyamat, ahogyan a kezdetben hihetetlenül ellenszenves főhősnőből egy érző, megérthető nő válik az őt ért fájdalmak hatására. Ebben a tekintetben sokatmondó a regény eredeti címe: a „scar” szó ugyanis sebhelyet jelent. A főhősöket mind fizikálisan, mind lelkileg rengeteg sérülés éri, sok esetben meghasonlanak mind magukkal, mind eredeti céljaikkal, valami többé válnak az Armada által. Ez a fajta összetettség a regény egyik nagy erénye."

Bővebben: http://tubicacezar.blogspot.hu/2013/05/china-mieville-a…

>!
ViraMors P
China Miéville: Armada I-II.

Miéville… Miéville… valami elképesztő, hogy szinte minden könyvével lenyűgöz és felidegesít.
Armada. A világa egyszerűen zseniális, látványos, ahogy ír, nagyon szeretem, bár hozzá kell tennem, hogy a Perdido pályaudvarban azért sokkal inkább be tudtak szippantani a leírások, mint itt. Nem csupán látom, magam előtt a várost, hanem elhiszem, hogy szinte meg tudom érinteni, már majdnem érzem a tenger sós illatát és a hajók szagát.
De…
Hiába a látványos világ, hiába a fantasztikus leírások, valljuk be, a történet nem egy világszám. Voltak benne érdekes ötletek, de valahogy elmaradtak a különösebb fordulatok, egyszer sem éreztem, hogy bármi is különösebben meglepett volna.
De…
Bellis Coldwine az egyik legsemmilyenebb van ilyen szó? karakter, akiről az utóbbi időben olvastam. Még azzal is túlértékelném, ha azt mondanám, 'sótlan'. Egyszerűen csak van, és ennyi. Az elejétől a végéig pontosan olyan, mint a munkája tolmácsként: átáramlik rajta az információ, ő maga nem igazán számít. Vagy legalábbis nem sűrűn. Manipulálják, ide-oda tologatják, mint egy sakkbábut, de igazából, csak közvetítő közeg, – ahogy a könyv végén ő maga is kimondja – semmi más. Ettől sokszor olyan érzésem van, mintha szándékosan távolságot tartana tőlem a történet, mert kettőnk között ott van Coldwine. Sokszor furcsa, tompának tetsző hangulat lengi be az eseményeket, ami rövid távon nem lenne rossz, hosszú távon viszont idegesítő.
Pedig amúgy a könyvnek rengeteg jó pillanata van, amiket tátott szájjal, elvarázsolva olvastam, a végeredmény mégis az, hogy Miéville alaposan felbosszantott.

Végül… hosszas töprengés után nem vontam le fél csillagot a magyar kiadás okán, mert nem a könyv tehet róla, de nagyon komolyan gondolkodtam rajta. Rég láttam ennyi elírást, fölösleges karaktert, fölösleges szót, egymással nem egyeztetett alanyt és állítmányt, hosszú ékezetek helyett ~-t és ^-t egy könyvben. Rémségesen zavaró, és ez is hozzájárult ahhoz, hogy időről időre félretegyem 1-2-3 órára/napra a könyvet.

>!
Cardamon
China Miéville: Armada I-II.

Nekem ez a könyv nagyon bejött. Nem csak azért, mert tele volt egyedi kitalált lényekkel (pl.: hegpáncélos, kaktuszember, anophelius, avank), nem pedig tucatfantasy-elemekkel, hanem azért is, mert végig fenn tudta tartani az érdeklődésemet. És nagyon ügyesen csinálta. Amikor úgy éreztem, hogy most le fog ülni egy kicsit a történet, akkor apránként csepegtetett némi információt, amivel folyamatosan arra késztetett, hogy kicsivel mindig többet olvassak, mint a napi norma.
Persze nem azt mondom, hogy szétvetett az izgalom, mert nem, voltak benne hibák.
Ilyen például Bellis. Főszereplő létére eléggé sótlan, semmilyen alak. Nem csinál túl sokat, de valahogy mindig ott volt az események sodrásában. Vele kapcsolatban mindig azt éreztem, hogy csak annyit tesz, amennyi ki van osztva neki feladatba, semmivel sem többet. Hiányzott belőle a kíváncsiság, a tettre készség, amivel a hátán tudta volna cipelni a történetet. Tulajdonképpen Ő végig kívülálló maradt, és engem zavart, hogy főszereplő létére csak teng-leng, amíg a mellékszálak alakítják mellette a főbb eseményeket.
Ezzel szemben Doul nagyon ígéretes karakternek tűnt a homályos utalásokkal teletűzdelt, legendák övezte életével együtt, amiből csak nagyon keveset tudtam meg, majdhogynem semmit. De valószínűnek tartom, hogy ő majd egy következő könyvben fog kibontakozni, ezért nem is rovom fel hibának.
Összességében imádtam. Miéville nagyon jó író, tetszik a világa és érezhetően otthonosan mozog benne. Ugyan a vége kicsit szedett-vedettnek tűnt, de az utolsó néhány oldal a találgatásokkal nagyon betalált, elgondolkodtatott. Nem volt tökéletes, de egyáltalán nem okozott csalódást. Azt hiszem illene elolvasnom az első részt is.

2 hozzászólás
>!
lilla_csanyi
China Miéville: Armada I-II.

Húúú..hát elég vegyesek az érzéseim…
Egyrészt öröm volt újra Miéville elképesztően egyedi és kreatív világában kalandozni, új helyszíneket, új fajokat, új tudományos elméleteket megismerni. Maga az Armada annyira nonszensz, hogy nem tudtam nem szeretni.
A főhősnőnk, Bellis Coldwine maga is egy nagyon érdekes koncepció – cselekszik, próbálja kihozni magából a legtöbbet, néha erején felül – és mégis mindvégig egy sakkbábu marad az élet tábláján. Egészen kiváló koncepció.
A történet azonban pont olyan, mint a tenger, amin hőseink hánykolódnak: elnyújtott, kiszámíthatatlan, és nem tudjuk, hol kezdődik és hova tart…szóval egy katyvasz az egész. Ez a hányavetiség pedig sajnos Bellisen kívül a karakterek nagyrészére is jellemző: itt volt több száz oldal, és fogalmam sincs, hogy Uther Doul, a Brukolak, vagy akár a Szeretők mit miért csináltak, mit gondoltak, és különben is miért pont úgy.
Szóval a tehetség továbbra is megvan Miéville-ben, de ez a sztori koránt sem lett annyira zseniális és jól összerakott, mint a Perdido pályaudvar.


Népszerű idézetek

>!
Oriente P

A krízis manifesztációja, magyarázta egyszer Isaac, a valódi dolgok tendenciája azzá válni, amik nem lehetnek. Ha az, ami van, és az, ami nincs, egyszerűen nem létezhetett egyszerre, akkor az ebből fakadó feszültség – a létezés közepén munkálkodó krízis – is kénytelen megszűnni. Hol van a krízisenergia, ha a valóságos lehetségessé válik, ha mindaz, ami valami nem lehetett, a valóságos változata mellett létezett egy időben?

102-103. oldal, II. kötet, Harmincnegyedik fejezet

8 hozzászólás
>!
voisin

A huhogó anophelius nyelvnek nem volt írott formája. Számukra a nemes kettai szolgált írásra, de sosem hallották, hogy bárki beszélte volna. Tökéletesen ki tudták magukat fejezni elegáns, írott szóvirágokban, de fogalmuk sem volt róla, mindez miként hangzik. Már a puszta elképzelés is, hogy a nemes kettai „hangzik” valahogy, idegen volt a számukra.

>!
voisin

Akármit mondanak is, a tenger nem felejt el semmit, nem bocsát meg semmit – gondolja Tanner.
(…)
A tengerben nincs megváltás.

>!
rlb_32557241

Az emlékezet mégsem tűnik el a lenyugvó napban, a kéken elterülő tengerre vetett fagyos, zöld pillantásban, ahol az összetört szíveket kimentik a sebeik közül. A vak eget fehérre festi az emberi csontok intellektusa, lenyúzva az érzelmek bőrét a töréstől, feltárja az alant rejlő gyászt. És a tükörben megjelenek én, meztelen és sebezhető tényként.

– Dambudzi Marechera: Fekete napfény

9. oldal

>!
ViraMors P

A csendre emlékszem leginkább.

11. oldal, II. kötet

Kapcsolódó szócikkek: csend
>!
Eszter_04

– Érzékeny lesz, Mr. Sack – magyarázta a férfi. – És figyelmeztetnem kell, hogy még ha jobban is lesz, némelyik vágás, némelyik seb talán akkor is nehezebben fog begyógyulni. Maradhatnak hegek. Ebben az esetben sem szeretném, ha elkeseredne, vagy csalódott lenne. A heg nem sérülés, Tanner Sack. A heg maga a gyógyulás. A heg teszi a sérülést egésszé.

>!
rlb_32557241

A tenger számtalan nevet kapott már. Minden öblöt, partot és torkolatot számba vettek, mintha örökkévalóak lennének – dőre próbálkozás ilyen abszurd határok között.

11. oldal

>!
rlb_32557241

Leemelt egy könyvet a polcról, és a benne lévő alakok, a betűk mind a barátai voltak már: de amint leült, és megpróbálta megformálni, kimondani őket, megpróbálta kivárni, hogy szavakká álljanak össze a fejében, csak kusza zagyvaság lett a vége. Azonnal kétségbe esett, és felmerült benne a gondolat, hogy mindent elveszített, amit kemény munkával megtanult.
Aztán rájött, hogy éppen csak egy polcnyival, de a ragamoll részlegen kívülre tévedt – az új könyv ugyanazt az írást használta, amit most már ő is ismert, de a betűk más nyelvvé álltak össze. Sékelt szinte fejbe kólintotta a felfedezés, hogy az általa leigázott írásjelek ugyanazt a feladatot látják el számtalan más ember számára is, akik még csak nem is értik egymást. Elvigyorodott. Szívesen megosztotta másokkal is a betűit.
Újabb idegen köteteket nyitott fel, kimondta vagy megpróbálta kimondani, amit bennük talált, és nagyokat nevetett a különös hangokon. Gondosan megnézte a képeket, és újra visszatért a szavakhoz. Végül óvatosan levonta a következtetéseket – ezen a nyelven ez a bizonyos betűcsoport azt jelenti, hogy „hajó”, ez a másik adag pedig azt, hogy „hold”.
Sékel lassan haladt, egyre távolodott a ragamoll részlegtől, véletlenszerűen felkapott egy-egy könyvet, és tátott szájjal nézte a számára megfejthetetlen történeteket, végigsétált a teljes gyermekrészlegen, míg csak új polcokhoz nem ért, és a kezébe kerülő könyvekben ismeretlen írást nem talált. Felnevetett, úgy felderítették a különös ívek.
Továbbsietett, és újabb idegen írásra bukkant. És egy kicsit messzebb még újabbra.
Órákon át folytatta elbűvölve, döbbenten a nem ragamoll nyelvű könyvek felfedezését. Az értelmetlen szavakban és olvashatatlan betűkben nemcsak a világ nagysága iránti áhítatot érezte, hanem azt a nem is olyan régen még letaglózó, fétisszerű imádatot, amikor még minden könyvet ugyanilyen érthetetlennek talált; amikor még néma tárgyak voltak csupán, súlyra, méretre, színre téteztek, de nem adtak neki semmit.
De valójában mégsem volt egészen ugyanolyan érzés. Most már tudta, hogy ezek az idegen betűk egy idegen gyermek számára ugyanúgy jelentenek valamit, mint ahogy A daliás tojás, Új-Crobuzon történelme és A parókás darázs felfedte előtte a titkait.
Tulajdon írástudatlansága iránti ámult nosztalgiával nézte a köz és a nemes kettai, a sunglari, a lubbock és a khadohi könyveket, de egy pillanatig sem bánta, hogy maga mögött hagyta tudatlanságát.

178-179. oldal, Második rész - Tizedik fejezet

>!
Marcipánoscsokicsoda

Keresztül-kasul bejárja a várost, a szobor megnyitja előtte a lehetetlen ösvényeket. A tér és a fizika törvényei pókhálóként foszlanak le róla abban a pillanatban, hogy nyelvét és száját megbizsergeti a kő sós hidege. Lép egyet előre, és máris a hajók között hullámzó vízen áll, még egy lépés, és megbújik egy városi őr cipőjének árnyékában.

93. oldal


A sorozat következő kötete

Új-Crobuzon sorozat · Összehasonlítás

Hasonló könyvek címkék alapján

Neil Gaiman: Anansi fiúk
Neil Gaiman: A temető könyve
Neil Gaiman: Amerikai istenek
Neil Gaiman: Coraline
J. K. Rowling: Harry Potter és az azkabani fogoly
Stephen King: A Setét Torony – A Setét Torony
Stephen King: Az
Stephen Donaldson: A Kárhozat Urának átka
Lauren Beukes: Tündöklő lányok
Michael Moorcock: Corum kardjai