A ​város és a város között 89% 36 csillagozás

Szeretek Miéville-t olvasni, mert minden egyes írása új, izgalmas kihívás számomra. Bizonyos időközönként (általában évente, kétévente) megcsap a miéville-mozdony szele és a kezembe kapom egy regényét. Márpedig ez soha nem kis vállalkozás. Az übervagány China sporttárs regényei soha nem adják könnyen magukat, sosem fordulnak megadóan a hátukra, hogy szétdobott lábakkal vakartassák a hasukat. Ahogy a Kraken, vagy a Patkánykirály, úgy előre látható módon A város és a város között is megdolgoztatott. Jóleső szellemi kihívásként kellett megküzdenem oldalról oldalra, fejezetről fejezetre a két város és lakói helyzetének, különleges, földlakók számára nehezen emészthető státuszának belső törvényszerűségeivel, mindennapjaik ambivalens, ellentmondásosnak tűnő, mégis szilárd logika mentén felépülő folyamával.
A krimi-szál noir háttérszínei – amellett, hogy roppant ízléssel simulnak bele a nagy egészbe – igazán harmonikusan adnak keretet a Besźel és Ul Qoma városában, de legfőképp a köztes, átfedett spoiler térségekben, talajtalan helyeken zajló eseményeknek. Hiszen a regény lényegi történései valójában nem is a városok utcáin esnek meg, hanem a városok lélegző testében, és érző lelkében, a lakóik fejében, gondolataiban, az érzéseikben és cipelt sorsukban. És mindeközben mindenhonnan sasol, koncentrált figyelemmel őriz és véd a Kontroll, a misztikus háttérhatalom, amelynek még a létezése is maga a „kérdések kérdése”.
A két várost, belső viszonyaikat és egymáshoz kapcsolódásukat valahogy úgy láttatja a szerző, mintha két áttetsző pausz papír lenne egymásra terítve, amelyek vizsgálata során mindvégig valami ködös, kontúrok nélküli, bizonytalanság-érzet hatja át az olvasót. Erősen kell koncentrálnunk a látni és láttalanítani bonyolult szabályrendszerének betartására, és óhatatlan, hogy imitt-amott óvatlanul, szándékolatlan áthágást kövessünk el. Többek között az ilyen fantáziadús, ötletes megoldások teszik, hogy Miéville minden regénye annyira más, egymáshoz még csak stílusában sem kapcsolható független, lélegző entitás.
Úgy gondolom, ez lehet az oka annak is, hogy még a szerzőt kedvelő olvasók számára sem egyszerű kényelmesen berendezkedni egy-egy új kötetének világában spoiler.

Csak azért nem ötcsillagos nálam a regény, mert Tyador Borlú, a főszereplő, a noir-bubus nyomozó valahogy nem sikeredett eléggé „chandleresre”, nem növesztett akkora tököt, amekkorát a karaktere talán megkívánt volna.

De mindettől függetlenül a regény kiváló alkotás, ajánlom.

Kezdődő miéville-szindróma tüneteit tapasztalom magamon, avagy fogalmazzunk úgy, most a harmadik könyve után kezdem érteni a szerző kapcsán felmerülő kritikai általánosításokat. De vannak betegségek, amik szenvedélyből születnek, és a felismerésük egyáltalán nem tántorít el a mohó fogyasztástól.

Ez ugyanis nem egy túl jó regény szerintem. Megkockáztatom, nem csak azért hagytak teljesen hidegen a nyomozati eljárások és ügygabalyítások, mert nem vagyok kimondottan krimirajongó, hanem mert tényleg gyengécske a sztori és felejthetőek a karakterek. Rendszeresen beleuntam a nem túl eredeti nyomozási okfejtésekbe és párbeszédekbe, de akárhányszor letettem emiatt a könyvet, pár perc múlva már nyúltam is érte újra, mert nem hagyott nyugodni a genius loci, vagyis a könyv igazi főszereplői, Besźel és Ul Qoma, továbbá a minden zavarossága ellenére bivalyerős áthallások a városok közötti „átfedések” mögött, és amit belelátni véltem a „láttalanításokba”. Igen, minden ami történik, beszél és mozog ezeken a lapokon csupán kiszolgálják a helyet, amiben történnek és mozognak; atomok és molekulák, amik önmagukban nem, csak vegyületbe rendeződve érdekesek.

Miéville tehát elsősorban világot épít, csak másodsorban ír regényt. Illetve a fikciót használja mindenestül arra hogy a belemerítse a fejünket a fejébe. Hogy aztán ki mit talál magának Miéville fejében, az egy más kérdés. Jelentem, én ki se akartam jönni belőle. Ráadásul ahogy nézegetem az olvasói véleményeket – egyelőre az angol kiadások alatt – világos, hogy mennyi interpretációs réteget kínál az objektív valóságnak lefestett két szubjektív valóság egyazon térbe helyezése. Az a tény, hogy az értelmezési rétegek közül több felett elsiklottam, míg más olvasóknál az nem merült fel, ami számomra egyértelműnek tűnik spoiler, felér egy önismereti terápiával. És még mindig, hosszú napok elteltével is ott téblábolok gondolatban város és város között, a képzelet és a valóság „áthágásának” ezernyi módját kockáztatva.

Ez egy sokkal lustább, slamposabb könyv mint a Perdido, de minden hibájával együtt is vállalom nem múló rajongásomat. (A csillagozás valahogy úgy jött ki, hogy a regény max 3*, de Miéville feje minimum 6* :D)

„Az itteni emberek összessége nem egy város plusz egy város, hanem annál jóval több: ez az alapvető urbánus számtan törvénye.”

A város és a város között lapjain Miéville ismét egy ijesztő, mégis elbűvölő, különleges világba kalauzolja az olvasót. Egy borongós, Közép- és Kelet-Európa fantáziaszülte szegletében tébláboló város, egészen pontosan két város. Besźel* és Ul Qoma térben ugyanott, de valóságukat tekintve mégsem ugyanott helyezkedik el. Lakóik furcsa, megfoghatatlan együtt-nem-élésre kényszerülnek, tetteiket viselkedésüket Nagy Testvérként felügyeli a Kontroll, és áthágás esetén azonnal közbelép.
A Besźelben induló nyomozásról nagyon hamar kiderül, hogy mindkét városhoz köze van, nem is lehet másképp egy olyan könyvben, ahol a lényeg a világ, nem a történet. Nagyon oda kellett figyelnem arra, amit olvastam, nehogy elvesszek a két város között félúton, de összességében nagyon tetszett, amit kaptam. A karakterek alapvetően a helyükön voltak, Borlú felügyelőt kifejezetten megkedveltem a végére. A nyomozás… hát az is volt, összességében rossz se volt, de túlzottan jó sem. Túl sok meglepetést nem hozott, amikor viszont fejetlen csirkeként rohangáltak föl-alá, az kicsit bosszantó volt.

*Tudja valaki, hogy kéne ezt ejteni????

Érdekesebb, izgalmasabb és könnyebben olvasható, mint a „Számvitel alapjai” című jegyzetem. Továbbá, kevesebb benne a furcsa idegen szó, és a furcsa, érthetetlen fordulat is.

Ettől persze még lehetne akár két csillag is – különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy azért úgy a szó szoros értelmében vett értelme a sztorinak nemigen van.
Ugyanakkor dehogyis két csillag, hanem majdnem öt! Mert van hangulata, egészen fura ötletei, története, és hát a városentitások! Ha a városoknak van valami szakszervezetük vagy egyéb érdekképviseletük, Mieville-t tuti tiszteletbeli tagnak fogják választani egyszer.
És én úgy imádom, hogy tényleg nincs két egyforma stílusban megírt regénye – ez a noir nyomozós stíl meg kifejezetten jól áll a szövegnek, hatékonyan véd a barokkos burjánzástól és valamennyire a túlírástól is.

Csak azt nem értem (mint kategorizálási antitalentum), hogy ha például Murakamitól a Világvége és a keményrefőtt csodaország mágikus realista, akkor ez mitől fantasy?

Számomra Neil Gaiman a fantasy Edisonja míg Mieville inkább Tesla. Valahogy Gaiman populárisabb abszurdításokat ötöl ki és könnyebb formában közli, míg Mieville talán zseniálisabb, de zártabb körnek tetszenek a könyvei.
De ez az a pillanat, amikor megdícsérem Mieville-t, bár biztosan van aki a Perdidó pályaudvarhoz hasonlít mindent, de most sikerült fogyaszthatóbb regényt írnia,épp eléggé biszergetően értelmetlen és bizarr a fantasy körítés de könnyebben befogadható a story a nem túl erős krimi szál miatt. Nem vagyok krimi rajongó, de az a benyomásom, hogy az urban fantasy jól kombinálható a krimivel, és érdekes próbálkozások születnek.
Megölnek egy lányt, majdnem minden krimi evvel kezdődik, és a végén kiderül ki tette, de ez majdnem nem is fontos. Fontosabb a világ ahol a nyomozás lezajlik. Egy ismeretlen kelet európai zóna A város Beszel és A város Ul Quoma, ami egyazon térben és időben létezik de mégsem, lakói láttalanítják a másik felet, az alter zónákban, és éldegélnek a totál vagy épp senki földjén. A társadalmi berendezkedés mind erre épül és a zsigeri félelem is a láthatatlan ismeretlen felügyelőtől a Kontrolltól ami minden áthágást megtorol.Annyire hihetetlen az egész mégis szinte elképzelhető, hogy mindez igaz.
A városok eredetét a Hasadást én úgy képzeltem el mint egy mi lett volna ha kisérletet, egy döntő helyzetben ketté szakadt a valóság és kifejlődött a gazdaságilag fejlettebb liberálisabb, gazdagabb Ul Quoma, és a konzervatívabb, elmaradottab Beszel.
Itt tevékenykedik a nyomozónk. Borlú végigvezet Beszelen, majd Ul Quoman majd bepillantást nyerünk mi is van a kettő között, és végül felgöngyölíti az ügyet.
A felügyelő karaktere a legmegformáltabb és nekem szimpatikusra sikerült, főleg mivel az író kikerülte a mostani trendet, hogy az én ízlésemnek túl fiatal főhősöket szerepeltessen.
Egyszer én is kipróbáltam egy online fantasy játék során a név generálást legyen az a hősöm, karakterem, városom, váram országom neve, de kiváncsi lennék China M. honnan szedi a karaktere neveit mert Tyador Borlú és stb. egyszerre taszított és szórakoztatott.
Ebből az ötletből mások lehúznának még legalább 2 bőrt, hogy minimum trilógia legyen, remélem Mieville nem, pont így jó, Borlú nyomozó új életet kezdett.

Hát, ez van. Menthetetlenül magával ragadott Miéville fantáziája…
A város és város között világa sajátos: kicsit a mi saját valóságunk, szerepelnek benne létező országok, említésre kerülnek valós történelmi események, nyilvánvalóan sajátos köntösbe öltöztetve a szerző által teremtett világ szempontjából. Ennek a könyvnek is, mint a Konzulvárosnak, a világteremtés az erőssége: Beszel és Ul Qoama, a megosztott város/ország, ami ki tudja, milyen okból kettészakadt, és mágikus határ választja el egymástól. Lenyűgöző, ahogy lépésről lépésre bontja ki előttünk a szerző a kialakult helyzetet, az abszurd, elképzelni is nehéz szituációkat, a rendet, a megszegés szankcióit, az emberek viselkedését, lelki világát, és igazából nagyjából ez a lényeg, minden más kiszolgálja a teremtett világ bemutatását.
A cselekmény egy közepesen izgalmas krimi, amit az tesz érdekessé, hogy a nyomozást milyen extrém tényezők nehezítik: határon átnyúló nyomozás, együttműködés az „ellenséggel”, legendák, érdekes kütyük, és a láthatatlan erő, a Kontroll, amit mindenki félelemmel a hangjában emleget.
Lehet, hogy nem hibátlan mű, de mindenképpen fenntartja az ember figyelmét, érdekes, izgalmas, ajánlom.

Rég olvastam ilyen zavarba ejtő könyvet. Legalábbis az elején. Vannak az egyértelmű dolgok, megölnek egy nőt, elkezdődik a nyomozás. De hol? Hogyan? Mi?
Nagyon tetszett a politikai krimi köré szőtt fantázia-világ, de örültem volna egy kis magyarázatnak, hogy miért és hogyan alakult ez ki, hogyan működik a láttalanítás meg ilyenek. Nem vonok le érte csillagot, mert annyira egyben van a történet egyébként, hogy nem érdemelné meg, de azért jól esett volna egy összefoglaló. Hiszen a város(ok)ba érkező látogatókat is felkészítik egy tanfolyamon, akkor a szerencsétlen olvasót miért nem? :)

Ez a könyv engem minden oldalon zavarba hozott. Folyamatosan agyaltam, és gyártottam az elméleteket, hogy mégis hogyan, meg miért, meg hogy lehet így élni… Persze az elméleteimet folyamatosan meg is cáfoltam magamnak, aztán kitaláltam újat, aztán azt is megcáfoltam és kiegészítettem az előzőt… És mellette próbáltam elképzelni, hogy hogyan lehet így élni. spoiler Aztán rájöttem, hogy spoiler. Szerencsére a nagy agyalgatásaimat a szereplők és a cselekmény nem nagyon zavarták meg, mert ők jól elvoltak magukban. Mert ez a része a könyvnek egy nem túl eredeti, vagy izgalmas krimi, ami viszont tökéletes indokot szolgáltat a városok bemutatására.
Nagyon zavarba ejtő és lenyűgöző a világ, amit Miéville (ismét) alkotott. Néha nem egyszerű őt olvasni, az ötletei miatt mégis maximálisan megéri.

Az alapötlet tagadhatatlanul zseniális, Miéville egy nagyon páratlan és kreatív világot épített fel, ami üdítően újító, figyelemreméltó a kidolgozottsága, és remekül vegyíti az abszurdumot az ismert világ elemeivel, amiből a modern világ egyedi allegóriáját jeleníti meg. Az a baj, hogy ehhez viszont nagyon gyenge történet társul. Maga a gyilkossági nyomozásra épülő krimi szál rengeteg sebből vérzett, végletesen kiszámítható, és meglehetősen unalmas volt. Ezt egyébként simán elnéztem volna neki, ahogy el is néztem a regény első részében, mert az aprólékos világépítés és a folyamatosan felbukkanó ötletek simán elvisznek 100-150 oldalt a hátukon, de ezen felül igazából semmit nem nyújt a könyv. A második rész fokozatosan gyengül és átveszi a teret a repetitív körök futkosása, a harmadikra pedig teljes érdektelenségbe fullad mint a cselekmény, mind a háttérvilág.
A legnagyobb hiányosság szerintem a karakterizáció teljes hiánya. A szereplők borzasztóan semmilyenek, minimális karakterépítés sincs, az a pár karakter, aki szöveghez jut egyszerűen csak azért létezik, hogy megmozduljon a cselekmény, és amint letudták a kötelező köreiket, el is tűnnek a süllyesztőben. Semmilyen érzelmi kapcsolatot nem épít fel az olvasók és a szereplők között, nincs is mire, mert senkit nem mutat be még minimális szinten sem. Ez nem csak egyéni szintén zavaró, hogy olyan emberekről olvasunk, akiknek a sorsa teljes mértékben hidegen hagy bennünket, hanem a világépítést is lerontja. Hiába vet fel meglepően aktuális dilemmákat és világít rá a valós világra is rávetíthető társadalmi problémákra, ha egyszer nincs ezek mögött ott a társadalom, nem tudjuk, hogy az emberek ezeket a konfliktusokat hogyan élik meg, milyen a mindennapi élet ebben a párhuzamos világban, egyszerűen semmi. Engem nagyon érdekelt volna az emberi aspektusa ennek a világnak, mert így csak egy üres makettvilágra épül az egész könyv, amit sajnos nem sikerült élettel megtölteni.
Ami abszolút pozitívum, az (természetesen) Miéville nyelvezete, szóalkotása és -használata, maga a stílusa. Eddig csak egy másik könyvét olvastam, azt is angolul, magyarul azért szerencsésebb volt a helyzet, kicsit kevesebb fejtörést okozott megszokni az ő nagyon sajátos hangját, és így jobban is tudtam élvezni azt.
Tagadhatatlanul egyedi és érdekes író, nekem kicsit fáj, hogy a történetvezetése ebben a regényben nem ér fel ehhez.

alibi krimi ■ Olyan szórakoztató irodalminak álcázott szöveg, amely a zsáner elemeit használva vezeti félre az olvasót, városok közé bújtatott szépirodalmi labirintusba zárva. A krimiben szokásos kellékekkel (gyilkosság, nyomozás, alibi, intrika, eső) tereli el a figyelmet arról, hogy valójában a városok lakóinak egymás közti láttalanítása annak a metaforája, hogyan szűri ki a társadalmilag vagy családilag az olvasóra erőltetett előítéletek hatására a világképébe nem megfelelően illeszkedő elemeket, függetlenül azok fontosságától, relevanciájától,valóságától. Ennek eredménye a környezet eseményei által kiváltott, mennyiségileg vagy minőségileg oda nem illő (inadekvát) viselkedés, emóció vagy tudattartalom.
A NAV Kontroll pedig figyel, miközben az olvasó önkéntelenül is a Difficulties Of Crossing A Bordert dúdolja a Newborntól. →metafifikai fantasy [CM]