A ​város és a város között 83% 151 csillagozás

Szeretek Miéville-t olvasni, mert minden egyes írása új, izgalmas kihívás számomra. Bizonyos időközönként (általában évente, kétévente) megcsap a miéville-mozdony szele és a kezembe kapom egy regényét. Márpedig ez soha nem kis vállalkozás. Az übervagány China sporttárs regényei soha nem adják könnyen magukat, sosem fordulnak megadóan a hátukra, hogy szétdobott lábakkal vakartassák a hasukat. Ahogy a Kraken, vagy a Patkánykirály, úgy előre látható módon A város és a város között is megdolgoztatott. Jóleső szellemi kihívásként kellett megküzdenem oldalról oldalra, fejezetről fejezetre a két város és lakói helyzetének, különleges, földlakók számára nehezen emészthető státuszának belső törvényszerűségeivel, mindennapjaik ambivalens, ellentmondásosnak tűnő, mégis szilárd logika mentén felépülő folyamával.
A krimi-szál noir háttérszínei – amellett, hogy roppant ízléssel simulnak bele a nagy egészbe – igazán harmonikusan adnak keretet a Besźel és Ul Qoma városában, de legfőképp a köztes, átfedett spoiler térségekben, talajtalan helyeken zajló eseményeknek. Hiszen a regény lényegi történései valójában nem is a városok utcáin esnek meg, hanem a városok lélegző testében, és érző lelkében, a lakóik fejében, gondolataiban, az érzéseikben és cipelt sorsukban. És mindeközben mindenhonnan sasol, koncentrált figyelemmel őriz és véd a Kontroll, a misztikus háttérhatalom, amelynek még a létezése is maga a „kérdések kérdése”.
A két várost, belső viszonyaikat és egymáshoz kapcsolódásukat valahogy úgy láttatja a szerző, mintha két áttetsző pausz papír lenne egymásra terítve, amelyek vizsgálata során mindvégig valami ködös, kontúrok nélküli, bizonytalanság-érzet hatja át az olvasót. Erősen kell koncentrálnunk a látni és láttalanítani bonyolult szabályrendszerének betartására, és óhatatlan, hogy imitt-amott óvatlanul, szándékolatlan áthágást kövessünk el. Többek között az ilyen fantáziadús, ötletes megoldások teszik, hogy Miéville minden regénye annyira más, egymáshoz még csak stílusában sem kapcsolható független, lélegző entitás.
Úgy gondolom, ez lehet az oka annak is, hogy még a szerzőt kedvelő olvasók számára sem egyszerű kényelmesen berendezkedni egy-egy új kötetének világában spoiler.

Csak azért nem ötcsillagos nálam a regény, mert Tyador Borlú, a főszereplő, a noir-bubus nyomozó valahogy nem sikeredett eléggé „chandleresre”, nem növesztett akkora tököt, amekkorát a karaktere talán megkívánt volna.

De mindettől függetlenül a regény kiváló alkotás, ajánlom.

Furcsa könyv ez.
Az benne a legfurcsább, hogy bár sokkal furcsábbra számítottam, nem egy ennyire szikár regényre, mégis úgy érzem, ez a kifacsart világ nyugtalanítóbb, mint Bas-Lag vagy Arieka.
Talán azért, mert minden kifacsartsága ellenére annyira ismerős.

A regény színtere lényegében a mi világunk, amelynek Balkánján ott éktelenkedik egy (vagy bizonyos értelemben két) betüremkedés: Besźel és Ul Quama furcsa ikervárosa, amelyek bár egy térben és időben helyezkednek el, mégis különálló és független entitásként léteznek.
Ugyanis az egyik város lakói a saját valóságukba átfurakodó másik városról és annak lakóiról nem csupán nem vesznek tudomást, de definiáltan bűnként, áthágásként tartják számon azt, ha valamilyen oknál fogva mégis a másik városhoz súrlódnának.

Olyan ez, akár egy gigantikus Más Valaki Problémája játék, amely során láttatlanítják spoiler azokat a dolgokat, személyeket, amelyekről úgy gondolják, hogy nem az ő városuk részei.
Ez a reflexszerű tudati szelektálás olyan számukra, mint a levegővétel, és semmit sem óhajtanak jobban, mint elkerülni azt a káoszt, amit az okozhat ha valaki mégis komoly áthágást követ el.

Az egyik városban, Besźelben él a főhős, Borlú felügyelő, egy rutinos rendőrnyomozó, aki egy gyilkossági ügy vizsgálata során egyre mélyebben belegabalyodik a két város spoiler között feszülő politikai, gazdasági és kulturális különbségek hálójába.
Mi pedig a nyomozás során megismerkedünk a nyomasztóan ismerős politikai játszmákkal, a Közép-Kelet-Európára jellemző nacionalizmus jellegzetes figuráival épp úgy, ahogy néhány idealistával, akik megpróbálják a metszetekként létező városokat unióként újraalkotni.
Borlú, bár kezdetben szívesen szabadulna az ügytől (különösen, mivel az áldozat gyaníthatóan nem is besźeli) szívósan nyomoz, és egyre több részletre derít fényt, hogy aztán jó poltikiai thrillerhez híven ezek a részletek a legmagasabb körökig vezető kisszerűen mocskos játszmává álljanak össze.
De Miéville a látszat ellenére sem politikai thrillert – még kevésbé noir krimit – írt, még akkor sem, ha jó néhány klisét és fordulatot felhasznált mindkét zsánerből, s a regény befejezése, a gyilkos kiléte és motivációja valóban jellegzetesen a noir krimis spoiler. De ebben a regényben (sem) az a fő kérdés, hogy ki és miért gyilkolt…

Sokkal inkább az, hogy hogyan alakult ki és maradhatott fenn a két városnak ez a furcsa kettőssége?
Hogy miért tűri és fogadja el a világ többi része ennek a nyugtalanító helynek a létét és szabályait?
Hogy miért szükséges ez a furcsa mentális kondicionálás, amelyet nem csak az őslakók tanulnak gyakorlatilag csecsemő koruktól kezdve, de mindenkinek el kell sajátítania, ha valamelyik városba érkezik, akár turistaként is?
Hogy vajon mi történik azzal, aki vét a szabályok ellen, és eljön érte a titokzatos Kontroll?
Hogy mi is ez a titokzatos Kontroll valójában és miből származik a hatalma?

Az olvasás során legalábbis bennem ezek a kérdések merültek fel, és bár a legtöbbre a válasz nem explicit módon van benne a szövegben, de a sorok között olvasva és továbbgondolva az egyes eseményeket, okokat és motívumokat, a szokásos Miéville-i pesszimizmus szele borzongatott meg.

Érdekesebb, izgalmasabb és könnyebben olvasható, mint a „Számvitel alapjai” című jegyzetem. Továbbá, kevesebb benne a furcsa idegen szó, és a furcsa, érthetetlen fordulat is.

Ettől persze még lehetne akár két csillag is – különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy azért úgy a szó szoros értelmében vett értelme a sztorinak nemigen van.
Ugyanakkor dehogyis két csillag, hanem majdnem öt! Mert van hangulata, egészen fura ötletei, története, és hát a városentitások! Ha a városoknak van valami szakszervezetük vagy egyéb érdekképviseletük, Mieville-t tuti tiszteletbeli tagnak fogják választani egyszer.
És én úgy imádom, hogy tényleg nincs két egyforma stílusban megírt regénye – ez a noir nyomozós stíl meg kifejezetten jól áll a szövegnek, hatékonyan véd a barokkos burjánzástól és valamennyire a túlírástól is.

Csak azt nem értem (mint kategorizálási antitalentum), hogy ha például Murakamitól a Világvége és a keményrefőtt csodaország mágikus realista, akkor ez mitől fantasy?

Kezdődő miéville-szindróma tüneteit tapasztalom magamon, avagy fogalmazzunk úgy, most a harmadik könyve után kezdem érteni a szerző kapcsán felmerülő kritikai általánosításokat. De vannak betegségek, amik szenvedélyből születnek, és a felismerésük egyáltalán nem tántorít el a mohó fogyasztástól.

Ez ugyanis nem egy túl jó regény szerintem. Megkockáztatom, nem csak azért hagytak teljesen hidegen a nyomozati eljárások és ügygabalyítások, mert nem vagyok kimondottan krimirajongó, hanem mert tényleg gyengécske a sztori és felejthetőek a karakterek. Rendszeresen beleuntam a nem túl eredeti nyomozási okfejtésekbe és párbeszédekbe, de akárhányszor letettem emiatt a könyvet, pár perc múlva már nyúltam is érte újra, mert nem hagyott nyugodni a genius loci, vagyis a könyv igazi főszereplői, Besźel és Ul Qoma, továbbá a minden zavarossága ellenére bivalyerős áthallások a városok közötti „átfedések” mögött, és amit belelátni véltem a „láttalanításokba”. Igen, minden ami történik, beszél és mozog ezeken a lapokon csupán kiszolgálják a helyet, amiben történnek és mozognak; atomok és molekulák, amik önmagukban nem, csak vegyületbe rendeződve érdekesek.

Miéville tehát elsősorban világot épít, csak másodsorban ír regényt. Illetve a fikciót használja mindenestül arra hogy a belemerítse a fejünket a fejébe. Hogy aztán ki mit talál magának Miéville fejében, az egy más kérdés. Jelentem, én ki se akartam jönni belőle. Ráadásul ahogy nézegetem az olvasói véleményeket – egyelőre az angol kiadások alatt – világos, hogy mennyi interpretációs réteget kínál az objektív valóságnak lefestett két szubjektív valóság egyazon térbe helyezése. Az a tény, hogy az értelmezési rétegek közül több felett elsiklottam, míg más olvasóknál az nem merült fel, ami számomra egyértelműnek tűnik spoiler, felér egy önismereti terápiával. És még mindig, hosszú napok elteltével is ott téblábolok gondolatban város és város között, a képzelet és a valóság „áthágásának” ezernyi módját kockáztatva.

Ez egy sokkal lustább, slamposabb könyv mint a Perdido, de minden hibájával együtt is vállalom nem múló rajongásomat. (A csillagozás valahogy úgy jött ki, hogy a regény max 3*, de Miéville feje minimum 6* :D)

„Az itteni emberek összessége nem egy város plusz egy város, hanem annál jóval több: ez az alapvető urbánus számtan törvénye.”

A város és a város között lapjain Miéville ismét egy ijesztő, mégis elbűvölő, különleges világba kalauzolja az olvasót. Egy borongós, Közép- és Kelet-Európa fantáziaszülte szegletében tébláboló város, egészen pontosan két város. Besźel* és Ul Qoma térben ugyanott, de valóságukat tekintve mégsem ugyanott helyezkedik el. Lakóik furcsa, megfoghatatlan együtt-nem-élésre kényszerülnek, tetteiket viselkedésüket Nagy Testvérként felügyeli a Kontroll, és áthágás esetén azonnal közbelép.
A Besźelben induló nyomozásról nagyon hamar kiderül, hogy mindkét városhoz köze van, nem is lehet másképp egy olyan könyvben, ahol a lényeg a világ, nem a történet. Nagyon oda kellett figyelnem arra, amit olvastam, nehogy elvesszek a két város között félúton, de összességében nagyon tetszett, amit kaptam. A karakterek alapvetően a helyükön voltak, Borlú felügyelőt kifejezetten megkedveltem a végére. A nyomozás… hát az is volt, összességében rossz se volt, de túlzottan jó sem. Túl sok meglepetést nem hozott, amikor viszont fejetlen csirkeként rohangáltak föl-alá, az kicsit bosszantó volt.

*Tudja valaki, hogy kéne ezt ejteni????

Azta! :))) Ilyenkor, egy ilyen könyv után vagyok hálás apukámnak, hogy megszerettette velem a sci-fit. Köszi apu! Most már fordítva van, tőlem kapja a könyveket, és ezt a példányt is a kezébe fogom adni. Annyira friss, annyira ötletgazdag, annyira nem hasonlít semmi idáig olvasott könyvemhez, annyira nagyon szerettem! :)

Látni, vagy láttalanítani, ez itt a kérdés, ha Beszelben vagy Ul Qomában járunk. Őrült egy város, rafinált világ, le a kalappal a szerző előtt, zseniális. Bár nem szeretem, és nem is olvasok krimiket, ha műfajkeveredésről van szó, szoktam kivételt tenni, ahogy most is. És jól tettem. Bár eleinte lassan indulnak be a dolgok, többször le-letettem a könyvet, de ahogy egyre inkább megismerjük a város(oka)t – ami hol kettőnek, hol háromnak látszik, ami ugyan egy térben helyezkedik el, mégis párhuzamos valóság –, felpörög és beszippant a történet.
Őszintén megmondom, sajnálom, hogy Budapest nem egy ilyen hely, szerintem mindenki tudja, aki ismer, nem a mostani városban lennék, hanem a másikban. :D

Végre megint sikerült egy jó Miéville könyvet olvasnom a Vastanács után.
Más a műfaj, de a stílus nem változott, pont annyira elborult amennyire szeretem, pont annyira egyedi, ahogy vártam.
Rég olvastam krimit, sőt mondhatom nem is a kedvenc műfajom, de ez a könyv nagyon megtalált. Mondjuk a világépítés és a hangulat volt, ami igazán megfogott, de jól összeillett minden nem volt semmi ami kizökkentett volna.
A cselekményről szokásomhoz híven nem írnék, a karakterek jók, Borlú felügyelő olyan karakter, akit könyvsorozatba is olvasnék.
Végre egy olyan könyv, aminél értem miért díjazták annyira.

Az alaptörténet Isteni Szikra. Biztosan nagyon sokáig velem lesz. Jelen pillanatban még foglalkoztat. Visszatérek hozzá és gondolkodom róla. Két város: Ul Qoma és Besźel. És köztük a titokzatos és elképzelhetetlen Ephorosz testület, a Kontroll. „Mint a könyvtárban elrejtett könyvek, észrevétlenek.” És a mitikus negyedik, ha létezik egyáltalán. A láttalanítás is micsoda vad elmeszülemény! Ugyanakkor elképzelhető és izgalmas. Az áthágás és a beűzetés spoiler. Imádtam ezeket a fantasztikus elmeszüleményeket! Bár maga a sztori lassan folydogált, ezek és az utolsó negyed kárpótoltak. Nem egy Konzulváros, de tetszett.

Első kapcsolatom Miéville-lel, de nem az utolsó! :)
Az elején nehezen rázódtam bele, mert valahogy rendeznem kellett a fejemben, hogy hogyan is van ez a két város, hogyan is léteznek egymás mellett-között. Nagyon érdekesen vázolta fel a dolgot az író, és építette ki a kapcsolatot és a rendszert. Nem mondom, hogy felhőtlen volt a kapcsolatom a könyvvel, mert nem volt egyszerű olvasmány, figyelni kellett a sok emberre, a nyomozásra, hogy ki-kivel-mit-miért. Voltak hullámvölgyeim, de azért is csillagoztam fel, mert tetszett nagyon a városok kapcsolata, a szereplőt is bírtam, az meg hogy nem mindig éreztem úgy, hogy olvasnom kéne, az én egyéni bajom! :D
A hangulata kicsit borongós, de tetszett a misztikussága, végig próbáltam beleélni magam, hogy milyen lehet élni vagy Beszel-ben, vagy Ul Qomában, ez valahogy megdobta az élményt! :)