A regény vadromantikus cselekménye, érzelmessége révén nagy sikert aratott. Címszereplője koldusszegény árvalány, akit egy komisz nagynéni nevel, majd beadja a lowoodi árvaházba. Jane tanítói oklevelet szerezve egy gazdag birtokos, Rochester házában lesz nevelőnő. A bonyodalmak viszont főként ezután kezdődnek…A bátor és tiszta, önmagához és szerelméhez mindig hű Jane vezeti el a XIX. század Angliájának világába az olvasót, aki az ő tisztán látó szemével figyelheti a kastélyok színesen kavargó társasági életét és a színes kavargás mögött megbúvó könyörtelen önzést.
Jane Eyre 3050 csillagozás
Rövidített változata A lowoodi árva címmel jelent meg.
Eredeti megjelenés éve: 1847
A következő kiadói sorozatokban jelent meg: A Világirodalom Remekei Európa · Lazi Könyvkiadó klasszikusai Lazi · Ulpius-ház Klasszikus világirodalom Ulpius-ház · Horizont könyvek Kriterion · A világirodalom klasszikusai Európa · Wordsworth Collector’s Editions Wordsworth · Örök Kedvencek Menő Könyvek · Olcsó Könyvtár Szépirodalmi · A kedvenc könyveim Pannon Lapok Társasága
Enciklopédia 79
Szereplők népszerűség szerint
Jane Eyre · Edward Fairfax Rochester · Helen Burns · St. John Rivers · Diana Rivers · Mary Rivers · Eliza Reed · Georgiana Reed · Mrs. Fairfax · Robert Brocklehurst
Helyszínek népszerűség szerint
Kedvencelte 1307
Most olvassa 150
Várólistára tette 954
Kívánságlistára tette 646
Kölcsönkérné 8
Kiemelt értékelések
Cselekményleírást tartalmaz! Vigyázat!
Jane Eyre-nek és nekem már nagyon messzire nyúlik a történetünk. Amit most el szeretnék érni ezzel a bejegyzéssel, hogy bemutatom: amit megírtunk mi, azt már megírták előttünk jóval korábban is, legfeljebb más stílusban, de a szabályok (nagyjából) maradtak a régiek, és hogy igenis, attól hogy valami kicsit több, mint 150 évvel ezelőtt íródott, tartalmazhat olyan életigazságokat, amiket napjainkban is tudnánk kamatoztatni.
Emlékszem, lehettem vagy 12-13 éves, amikor édesanyám lelkesen leült a TV elé, mondván ma a Jane Eyre lesz az esti film.
Azt sem tudtam, hogy mi az a Jane Eyre, hogy eszik-e vagy isszák. Édesanyám a komoly könyvimádók közé sorolható. Nem azért komoly, mert a könyveivel nem ismer tréfát – bár ez is igaz, isten óvja azt aki valamelyik könyvét szamárfülesen adja vissza neki –, hanem elsősorban azért, mert az emészthetetlenül komoly könyveket részesíti előnyben.
Szóval ültünk édesanyámmal azon az estén, és elkezdtük nézni a TV-ben a Jane Eyre egyik adaptációját (van belőle vagy húsz). Mit ne mondjak, nem nagyon ragadott el a hév a történettől, de mit is lehetne várni egy szeleburdi kistinédzsertől, akinek akkortájt máson sem járt az esze, csak a korosztályát foglalkoztató dilemmák során…? Aztán eltelt egy-két év. Megvilágosodtam, és akkor a kezem ügyébe került a könyv. Elolvastam. Örök szerelem lett.
Amióta világ a világ, és ember létezik a földön, ráadásul férfiként, és nőként, a romantikai első alapszabálya az: a jó szerelmi történet alapja a tragédia és/vagy a két főhőst elválasztó szakadék. A szakadék lehet társadalmi pozíció miatt és/vagy mentalitás miatt és/vagy a hányattatott múlt miatt. Ha valamit örököltünk ezektől az írónőktől az ennek a szent dogmának a kikezdhetetlensége, megkérdőjelezhetetlensége. Ezek nélkül a feszültségek nélkül nem romantikus könyv, egy romantikus könyv. Valószínűleg én azért szeretem Fairfax Rochestert, mert az egyik legcinikusabb (ha nem a legcinikusabb), legmorgolódósabb, legidegesítőbb fazonja a korai romantikus irodalomnak, akinek a durvasága már annyira pofátlan, hogy az már szórakoztató. Ha megnézzük a kortárs romantikus irodalom, és azon belül is a napjainkra olyannyira jellemző szösszenetek alapját, akkor világosan látszik: hiába telt el több mint egy évszázad, mi még mindig keressük korunk Fairfax Rochesterét.
Jane Eyre is – ha lehetek annyira bátor, hogy ezt így leírom – tipikus romantikus női alak. Megrágta a sors, de szenvedélyes természetének, és a zsigereiben munkálkodó dacnak köszönhetően, hű maradt önmagához. Lássuk be, mindannyian szeretnénk egy kicsit Jane Eyre lenni.
Mivel a szereplőkkel nagyon könnyen lehet azonosulni, és mivel az ember gyarlóságából – és a női lélek érzékenységéből – eleve adódik, hogy akaratlanul szurkolunk egy veszett helyzetnek, kijelenthető hogy a két tökéletesen megálmodott hősünk, a tökéletes helyzetbe van illesztve. Minden ellenük munkálkodik. Jane egy fiatal, ártatlan lány, aki hisz az emberi eszmékben, a jóságban, annyira tiszta, hogy az már egyenesen kétségbeejtő, Rochester pedig egy húsz évvel idősebb, kiábrándult alak, aki sötét titkot rejt. Ha ez nem volna elég, akkor még ott van habnak a tortán a merev etikett, miszerint rangon alul nem nősülünk, és milyen lenne már az ha valaki a gyámleánya nevelőnőjét venné feleségül… Botrány!
Na igen… Így első ránézésre, kettejük szerelme valahol az esélytelen, és a megvalósíthatatlan közt mozog. És mégis…
Nagyon tetszik a történetben a kis lépésekkel való haladás. Hőseink a korra jellemző merevséggel kerülgetik egymást, együtt teázgatnak, együtt andalognak. Fairfax ahol tud szemtelenkedik, Jane pedig a maga kifinomult módján pimasz.
Huszadszori olvasásra, már nem olyan nagy döbbenet, amikor Rochester titkára fény derül, de én mind a mai napig élvezettel olvasom/nézem, mert van abban valami megindító, ahogy Jane lekezeli a helyzetet. Jane büszke, és szerelmes. Az életénél többet jelent neki Rochester, mert a férfi odafigyel rá – még ha olykor perlekedik is vele –, törődik vele, és ez egy olyan lánynak, akit eddig nem szeretett senki, ez jelenti a világmindenséget. Miután Rochester megkéri, egy ideig vergődik a boldogság, és a valószerűtlenség érzései közt, de mivel naiv, így fel sem merül benne, hogy Rochester elárulná. Rohestert pedig lehetne azért utálni, mert nem avatta be Jane-t már a kezdet kezdetén a saját kis drámájába, de a férfi nagyon ésszerűen, és egyszerűen megindokolja, miért nem volt egyenes és nyílt: tudta, hogy az őszintesége csak egy dologhoz vezethetett volna, ahhoz hogy Jane elhagyja Őt – ahogy a későbbiekben el is hagyta.
Rochester és Jane beszélgetése a kudarcba fulladt esküvő után számomra példaértékű. Abban a helyzetben már nincs helye a színlelésnek egyik oldalról sem, akkor pőrén megmutatkoznak egymásnak a szereplőink. Rochester önző, mert mindannak ellenére hogy tudja, hogy lehetetlen, igyekszik Jane-t a befolyása alá vonni, és visszaélve a nő iránta érzett szerelmével, maradásra akarja késztetni, a szerelem égisze mögé bújva akarja érvényesíteni a saját akaratát. Bűntudatot gerjeszt, zsarol, nem rest válogatni a „piszkos” eszközök közt sem, csak hogy ne kelljen elvesztenie a szerelmét. Egy ideális világban ez a fajta viselkedés feszegeti az elfogadhatóság határát, de az Ő helyzetében, ez nem más, mint a kétségbeesettség hangja. Jane helyzete borzalmas. Egy villanásnyi ideig megismerhette hogy milyen az ha szeretik – még ha ez a szeretet olykor nyers is –, milyen az ha számít valakinek. A valóság minden illúzióját romba dönti, pillanatok alatt zuhan vissza az idilli mámorból a rideg magányba. Ami elismerésre méltó, az a gerince. Nem hisztizik, nem hadakozik, nem őrjöng, nem csapong… Azt a lelkierőt, amit gyakorol, komolyan mondom irigylem tőle. Persze ez mind a felszín, Jane belülről össze van törve, mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy minden nélkül nekiiramodik a nagyvilágnak, kockáztatva még a saját életét is.
A könyv nem fél használni a drámai túlzásokat a történetvezetés közben. Egyik varázsa pont az abszurditásában rejlik. Hisz vegyük csak sorba…
Adott egy férfi, aki az apja nyomására elvesz egy nőt a vagyona miatt. Kezdetben, a kapott részinformációk alapján, bármire is gondolhatnánk… Mogorva pasi, érdekes hangok éjjel, kísérteties női nevetés és sikoly, egy titokzatos tűzeset, egy még titokzatosabb támadás… Ugyan kiben nem merülne fel, hogy Rochester nem teljesen az, akinek látszik? A kétely ott motoszkál az olvasóban mindaddig, míg meg nem ismerjük az egész képet. A férfi az apja nyomására vette el a feleségét, a vagyon miatt. Nem tudta – honnan is tudhatta volna? –, hogy a nőnek öröklött elmebaja van. És Rochester ahelyett, hogy bedugta volna az asszonyt egy jól őrzött intézetbe, saját birtokán viselte gondját hosszú éveken keresztül. Így válik a kezdetben elítélhető főhős mártírrá, környezetének az áldozatává.
Ez a fordulata a könyvnek a szürke dolgokat egycsapásra feketévé, és fehérré változtatja. Hogy férfiúnk kicsapongott? Nőkkel tartott viszonyainak a száma megszámlálhatatlanul sok? Valahogy menekülnie kellett abból a kelepcéből, amibe belelökték… Brontë konkrétan ezzel a csavarral majdhogynem szentté avatja Rochestert.
A romantikus irodalmat azért is imádjuk oly sokan, mert idealizál. Rendben, az ideálok az évekkel változnak, de mindenki tudja, hogy a szomszéd fűje mindig zöldebb, illetve hogy mindig az kell, ami a másé, ezért ismerjük el: egy romantikára hajlamos szív, élni-halni fog azért a vegytiszta ártatlanságért, ami a Jane Eyre-t is jellemzi. Igen, mondhatna Jane igent is Fairfax-nek egy viszonyra, vadházasságra, de ha igent mondana, akkor pont azt vesztené el a hősnő, ami miatt ideállá válik. És ha Rochester csak egy kicsit is kedvesebb volna, akkor a velejét vesztené el a karaktere. A könyv ebből a szempontból is profi: következetesen építkezik, ha a szereplőiről van szó.
Miért van az, hogy amikor az igazi romantikát keressük, vagy amikor Hollywood úgy dönt, hogy igazi romantikus filmet akar forgatni, akkor rendre visszatér ezekhez az írónőkhöz? Majd minden könyvüket megfilmesítették már, legalább kétszer. Miért imádja még mindig őket ugyanannyira közönség, mint imádta száz évvel ezelőtt? Mert bármennyire is változik a minket átölelő környezet, az emberi természet alapjellemzői változatlanok. Lehet harcolni ellene, de függetlenül mindenféle emós korszaktól, és tömeghisztitől, a férfiideál még mindig a határozott, makacs, olykor-olykor akár akaratos férfi lesz, aki tudja mit csinál, mi kell neki, és tesz is azért hogy az övé legyen az, amire igényt tart. Az igazi férfiideál a küzdőszelleméről híres, ha úgy tetszik, a keménységéről. A férfiak agyműködése nagyban eltér a női agy működésétől, az érzelmi reakcióik teljesen mások, teljesen másképp élik meg a szerelmet, a bánatot, a gyászt, mint egy nő. Ezért is elvárhatatlan egy férfitól, hogy olyan legyen, mint egy romantikus könyv hőse. A férfiak alapvetően kevésbé emocionálisak, inkább logikusak, és a komplikációk megalkotására való hajlamuk is jóval fejletlenebb. Ez az igazi ellentmondása a romantikus irodalomnak. Többnyire nők írnak könyvet nőknek arról, hogy milyen is az ideális szerelem, és az ideális férfi, ergo, ha nagyon sarkosítva nézzük, a nők az idilli boldogságról alkotott fantazmagóriájukban önmagukban lelik meg a szerelmet, és a tökéletességet.
ÉLetem első szerelme Mr. Rochester volt…
Szívemnek Legkedvesebb Olvasmánya.
Kérlek olvassátok! 100-szor is… *-*
Általános iskolás voltam. Nem szerettem olvasni. A kötelezőket egyenesen utáltam, nem találtam érdekesnek, vagy bármi másnak azokat, szóval egyiket sem olvastam el. Mindig segítségemre volt a nélkülözhetetlen internet, ezáltal pedig megúsztam a rossz jegyeket.
Kis idő múlva új tanárnőt kaptunk. Fiatalt, menőt, akit nem lehetett átverni, hozzátenném a szomszédunkban lakott és őt is Blankának hívják, mint engem.
A háziolvasmányokra sorban kaptam az egyeseket. Évvégén a szín ötösre pályáztam, kivéve magyar nyelvből.
Egyik alkalomkor a tanárnő félrehívott és a kezembe nyomta Jane Eyre-t, majd hozzátette: Blanka, ha ezt elolvasod, legalább a felét, akkor megadom a kívánt jegyet.
Hazamentem, ledobtam az ágyra a könyvet (Ó, bocsássatok meg, mostanra már úgy vigyázok a könyveimre, hogy csak na!!) és mást csináltam.
Teltek múltak a napok, közeledett az évvége, így hát kelletlenül, de hozzákezdtem az olvasásához. Vastag könyv, régi kiadás, sárga lapok, furcsa illat…
Következő magyarórán visszaadtam a tanárnőnek a könyvet, mosolyogtam és annyit mondtam, hogy: KÖSZÖNÖM!
Ő csak bólintott.
Ha tudná, hogy mit adott nekem: rengeteg könyvélményt, barátokat és végül a molyt. ♥
Igen, ennyire-ennyire csodálatos és magával ragadó Jane Eyre!
“– (…) Az élet túlságosan rövid ahhoz, hogy huzamosabb időn át haragudjunk az emberekre, és mindent elraktározzunk, ami fáj.”
És az élet túlságosan rövid ahhoz is, hogy minden könyvet elolvassunk, pláne olyanokat is, amik rossz élménnyel töltenek el.
Ezért is szeretném megkönnyíteni mindenkinek a drága idejét, ha jó könyveket akartok a kezetekbe venni, igazán jó könyvet, akkor tegyétek meg, hogy elolvassátok a Jane Eyre-t.
Az egyik legklasszikusabb regény, ami kiállta az idő vasfogát és a mai ember számára is tele van hasznos, fontos és elgondolkodtató gondolatokkal, érzésekkel.
Jane Eyre főhősnőjével az olvasó is együtt nő fel, sodródik az újabb kalandokkal, hogy végül ráébredjen a boldogság kulcsára, az élet lényegére. Ez tetszett a könyvben a legjobban, amennyit a soraiból tanulhattam, emellett egy páratlan utazásra hívott.
Boldog vagyok, hogy elolvastam, azt hiszem, ha a megjelenése idejében lett volna Moly.hu, bizonyára mindenki ezt a könyvet olvasta volna – de olvassuk is sokan, mert ez egy állandó, örökzöld regény, mindig tud adni valami újat. A jövőben biztosan újra fogom még olvasni.
Istenem milyen szép szerelmi történet! ♥
Az olvasás során sokszor jutott eszembe, hogy miért nem olvastam én még ezt?
A válaszom olyan Zabhegyezősen lehetne az, hogy „Az ilyesmihez hangulat kell.”. A hangulat mellett érettség és tapasztalat. Ennek a könyvnek az érzelemvilágához meg kell érni. Csacska tizenévesként nem tudtam volna megérteni, úgy mint ma. Úgy gondolom ezt igazán jókor olvastam, így sokat adott nekem.
A szívemig hatolt, belezártam. ♥
Mit lehet még elmondani, amit közel 200 év óta még nem írtak le? Talán semmit, de én a személyes érzéseimre és észrevételeimre hagyatkozom.
A regényben többször megjelent a „rabmadár” metafora. Az egyik kedvenc Arany János versem, az Epilógus is ezzel a képpel zárul:
„Most, ha adná is már, késő:
Egy nyugalom vár, a végső:
Mert hogy’ szálljon,
Bár kalitja már kinyitva,
Rab madár is, szegett szárnyon?”
Annyira találónak éreztem ezt a metaforát a beskatulyázott életéhez, akár Arany is írhatta volna.
Néhány hónapja A Könyvízű szerelem című könyvben elmélkedtek erről a regényről.
Ebben szerelmi háromszögről beszélnek Jane, Rochester és St. John között.
Egyszerűen számomra ez nem opció, nem tudom felfogni, hogy annak, aki olvasta a könyvet egyáltalán, hogy lehet St. John lehetőség. Nem az, és sosem volt az. Az árva lánynak szerelem és család kell, ezt Rivers nem tudja és nem is akarja megadni.
Felvidult a lelkem, amikor unokatestvérei által lett családja Janenek. Igazán megható volt.
Volt néhány mellékszereplő, akiket igazán a szívembe zártam: Temple kisasszony, Helen Burn, Mrs. Fairfax és a Rivers lányok.
Ha szegény Helen tovább élt volna, akkor ő lenne az ideális társa St. Johnnak.
Jane és Edward első találkozása nagyon emlékeztetett az Edenbrookera, innen jöhetett az első találkozás ihlete.
Miért szerettem meg Janet? Kitartó, álhatatos, következetes, megbocsátó. Egyetlen egyszer bicsaklott meg szerintem, amikor majdnem elfogadta St. John „udvarlását”.
Nem tudom Rochestert semmiért sem hibáztatni. Az érzései őszinték, csak a körülmények áldozata. Megkapta fiatalon és Jane megismerése után is büntetését.
Istenem mennyire megérdemelték a boldogságot!
Olvassa és szeresse mindenki, amikor már elég érett hozzá!
Újraolvasós kedvenc lett! ♥
Újraolvasás, 2016.
Ez az értékelés eredetileg teljesen máshogy kezdődött – közbotrányokozás végett: A vadak ura c. nyolcvanas évekbeli fantasy filmopusszal –, írtam benne mindenről, aztán, mikor rátértem a lényegi részre, azaz a nevezetes regényre, nagy kínnal egy három soros, unalmas bekezdést tudtam magamból kiizzadni. Aztán az álomtól borzas hajjal lerogyott mellém Rochester a pasim, és elkezdtem neki mesélni a regényről. Azt már egyikünk se tudta megmagyarázni, hogy miért nem azt írtam le, amit elmondtam neki.
Ó, de még mindig nem a Jane Eyre-ről van szó, úgyhogy pofa lapos, és lássuk a lényeget.
Azért szeretem annyira ezt a könyvet, mert ellentétben más, rokonítható szerzőkkel – az eredeti pep talk végig nevén nevezett és csúnyán meghurcolt egy másik írói munkásságot, az ordas összehasonlítást most megpróbálom elkerülni –, a történet bizonyos elemeit, fordulatait nem számítva a valóságot mutatja be. Nem száll alá az égből a hamis, idilli szerelem rózsaszín köde, Thornfieldet látva senki nem lát kellemetesebbnek egy ablakon morc pofával kibámuló nemes ifjoncot, a főszereplők hangsúlyozottan nem gyönyörűek, nincsenek idétlen párbeszédek, közhelyek és felszínesség.
Mi van helyette?
Egy olyan főszereplő, aki a mai nőknek is példaképe lehetne – hát még a maga korában… –, színes, aprólékos jellemrajzot kapunk Jane-ről; a nélkülözés, szeretetlenség ellenére a düh nem mérgezi meg a lelkét, még ha a nagynénje és az unokatestvérei nem is így látják, képes a szeretetre, nagylelkű és szerény. Az ingerszegény, szűk környezetben élt rövid élet ellenére bőven bír józan ésszel – pedig sokat olvasni se volt lehetősége, az ellenkezőjére emlékeztem –, a megpróbáltatások nem tették nebáncsvirággá és nyivákolás helyett két lábbal áll a földön, habár önmagával szemben nagyon kíméletlen, ebben látszik, mennyire megtaposta az élet. Habár többször kihangsúlyozzák, milyen kicsi és sápadt, elképesztően szívós. Annak ellenére, hogy mennyire állhatatos és makacs, a tiszta szívű, erős személyiségek lenyűgözik, és készséggel áll a szolgálatukba. Ezen a tulajdonságán ámuldoztam, nagyon tetszik, hogy egy fiktív karakter nem kizárólag ilyen vagy olyan, ahogy a való életben is hajlamosak vagyunk a beskatulyázásra – és szerintem semmi szégyellnivaló nincs ezen, nem behódolás vagy gerinctelenség, csak egy tulajdonság. Jane igazi összetett személyiség, nem egy naiv, ijedős 19.-i századi tipikus hősnő, ahogy egyesek próbálják ábrázolni.
Pazar, ahogy megtanítja kesztyűbe dudálni azt a pokróc imádnivaló Rochestert. Ha jól emlékszem, Jane nem egyszer említi Rochester haragját – ne feledjük, egy nevenincs nevelőnő – alkalmazott és egy gazdag, régi névvel bíró nemes áll egymással szemben –, de nem hagyja, hogy megijessze és a fejére nőjön, sőt, a közel 20 év korkülönbség ellenére Jane viselkedik józanabbul. A hozzáállása kicsit sántít, mégis egy 18-19 éves lányról van szó, akinek ez az első szerelem az életében. Érzésem szerint Charlotte Brontë ennél a pontnál túlrajzolta a főszereplőt és egy idősebb nő tapasztalatával ruházta fel – sőt, olyan tapasztalattal, amivel elvileg ő sem rendelkezett… khm.:) De bánom is én, ha ilyen parázs, csipkelődő párbeszédeket olvashatok, amiken szívből lehet vigyorogni, és egy valódi, nehézségekkel teli kapcsolatról. Igen – egy tizenkilencedik századi, viktoriánus lányregényről beszélünk, ami olyan frissnek, formabontónak érződik, hogy majd' 170 évvel a megírása után is élvezet olvasni.
Az első olvasás óta hat év telt el, és a szempontjaimon erősen érződik, hogy inkább a szereplők ragadtak meg, nem a cselekmény, amit, valljuk be, nehéz lenne elfelejteni. Sajnáltam, hogy minden erőfeszítésem ellenére nem sikerült belehelyezkednem a hajdani sötét, depresszív (vagy az emlékeim alapján annak vélt) hangulatba, pedig az időjárás is nekem kedvezett – az esős őszi időtől mindig Jane Eyre-olvashatnékom van-volt, hiába kerül bőven szóba a tavasz vagy a nyár. Nos, az időjárás szükséges, de nem elégséges feltételnek bizonyult. Ettől függetlenül nagyon élveztem az olvasást – a szívélyes viszony köztem és a történet között nem tűnt el, csak átalakult. Vajon milyen lesz harmadik alkalommal?
Ui.: Tudtátok, hogy Jane-nek zöld szeme van? Úgy megbuktam volna egy szőrözős tanárnál, mint a huzat.
Ui2.: Életemben nem szenvedtem ennyit post írásával, négy napig vajúdtam vele, és még a második változat is szar lett, de nem kínlódok tovább vele. Semmi pénzért és körülhízelgésért nem lennék főállású író.
2010. február 27., 19:31.
Nagyon-nagyon imádom.
Még általánosban olvastam, szép emlék. Egy nap betegnek tettettem magam, hogy ne kelljen suliba menni, már nagyon kíváncsi voltam a végére…
Nehezen találtam rá a hangulatára. Számomra egy kicsit nehezen indult, ám miután ténylegesen elkezdődött a lényeges cselekmény, már nagyon imádtam. Magával ragadott a regény hangulata, csodálatos leírásai. És persze maga Jane személyisége. Szimpatikus volt, mint főszereplő, példaértékű és tökéletes jellem.
„Ha az egész világ gyűlöl és rosszat hisz rólad, de a lelkiismereted tiszta, sohasem leszel egyedül.”
A három nővér közül Charlotte könyve nyerte el korábban a legjobban a tetszésem, így annyira nem voltam megrémülve egy újabb olvasástól tőle. Bár az oldalszámtól igen. Ha úgy veszem, nagyon hasonlít a Büszkeség és balítéletre, csak humor nélkül. Ami igen sokat nyom latba. Ugyanis a hosszabb elmélkedéseknél és párbeszédeknél gyakran unalomba fullad a könyv, pl. St. John és Jane, vagy Rochester és Jane közötti párbeszédek, avagy Jane egyes morfondírozásai. Ezektől eltekintve viszont egy nagyon korrekt írás. Talán az hiányzott, hogy Rochestert nem ismerhettük meg – így nem is vált igazából nyilvánvalóvá, miért is szeretett bele Jane, nekem picit úgy tűnt, mintha az első, korban viszonylag közel álló férfiként „nyert ügye” lett volna (hiszen most őszintén, korábban Jane nem is nagyon találkozott férfiakkal). A legjobban nekem az árvaházban töltött időszak leírása tetszett, illetve az a szakasz, ahol elmenekül Thornfield Hallból. Sok szálról a mai olvasónak könnyen kiderül, hogy mi fog történni (a nagybácsi öröksége, a St. Johnékkal való rokoni szál), nem tudom, hogy Bronte időszakában vajon rájöttek-e a hölgyek könnyedén az összefüggésekre, vagy pedig őszintén meglepődtek, amikor fordult egyet a kocka :-D A filmet egyébként nem láttam, úgyhogy ideje volt ezt az olvasást bepótolni, nem csalódtam a könyvben, de nem is okozott akkora élményt, hogy bármikor is újraolvasnám (bár a filmre kíváncsi vagyok, valószínűleg megnézek egy feldolgozást). Jócskán húzhatott volna az oldalszámból, kicsit lerövidítve pár párbeszédes szakaszt, egy nagyon izgalmas és szép (ötcsillagos) regény lehetett volna belőle :-D
Nagyon sokáig Elizabeth Bennet és Mr.Darcy voltak a kedvenc könyves szerelmes párom, de Jane Eyre és Mr.Rochester személyében méltó kihívókra leltek.
Imádtam ez a könyvet, valahogy teljesen el tudtam veszni benne. Jane okos, finom, éles eszű fiatal nő, az egyik legfinomabban megformált női karakter akivel találkoztam. Szerettem a fejében lenni, hallani a gondolatait, megismerni az emlékeit és az érzéseit. Alázattal, mégis kőkemény elszántsággal nézett szembe a sorsával és hitte, hogy végül minden jóra fordul, ha ő maga is úgy viselkedik, hogy rászolgáljon erre a sorsra.
Ez a szerelem az egyik legszebb és legigazibb szerelem, amiről valaha olvastam. Az a szerelem, amiért meg kell küzdeni, amiért dolgozni kell, épp ezért értékesebb mint bármi ami csak úgy az ölünkbe hullik. Olyan szerelem, amiért megéri várni, olyan boldogság, ami önmagában elég, mert a mindenséget jelenti számukra.
Csodálatos könyv a kitartásról, a belső értékekről, a női egyenjogúságról és az igaz szerelem sorsfordító hatalmáról.
Nehéz a kamaszkorból kinőve írni erről a regényről… vagy mégis inkább könnyű? Nem tudom eldönteni. Mert nem váltja ki belőlem ugyanazt a hatást, de azért nagyon hasonlót. Mert bár a nyelvezete mai szemmel dagályos, de pont tökéletes ahhoz a korhoz és ahhoz a fajta romantikához. Mert bár a szerelmet már sokrétűbbnek és sokkal bonyolultabbnak látom spoiler, de a regény magja, a hősnő a mai napig megérint.
Tinédzserként azért (is) imádtam a Jane Eyre-t, mert ott volt benne Jane Eyre. Mert hihető volt, hús-vér, aki merte vállalni saját magát, a gondolatait, az elveit az akkori nehézségek ellenére. Mert önkritikus (és néha önironikus) volt, és komolyan vette magát (néha túlságosan is), de azért nevetett is. Igazi volt egy gótikus, valószínűtlen történetben – és ezzel akkor is, most is tudok azonosulni. Annál jobban értékeltem őt, mikor belegondoltam, hány olyan sikeres, modern YA/ifjúsági/romantikus regényt olvastam, ahol a főhősnő nem hogy eredeti, de inkább semmilyen volt spoiler. Ahol úgy gondolták az azonosulást, hogy hősnő helyett kapunk egy burkot, amit nekünk kellene feltölteni, a semmilyenségével kellene azonosulni. És nem megy. Mert viszonyulni akkor tudunk valamihez, ha van mihez viszonyulnunk.
De élvezem a románcot is, a ködös, esős Angliát, és a Brontё-nővérek fenyéres tájait, bár mai fejemmel már zavar a brit/angol öntudat spoiler, a birodalmi ego és a vallás mindenek felettisége. De ezek bocsánatos bűnök. Mert a modern női karakterek valahol itt kezdődtek spoiler. Lehet vitatkozni azzal, hogy ez volt-e a legjobb női sors, valóban Jane Eyre-t kellett-e példaként állítani a regényben ábrázolt nőalakok közül, de az kétségtelen, hogy egészen szép palettát kapunk a viktoriánus Angliából. És az is kétségtelen, hogy karakter által bejárt út szimpatikus és arra késztetheti az olvasókat, ők is ismerjék meg magukat és vágyaikat, keressék meg a legjobb helyet maguknak a világon. És ez az üzenet a mai napig sem vesztette érvényét, még ha a világ, amit ábrázolt, le is omlott körülötte.
Népszerű idézetek
– […] Az élet túlságosan rövid ahhoz, hogy huzamosabb időn át haragudjunk az emberekre, és mindent elraktározzunk, ami fáj.
73. oldal
Legtöbbször úgy van az életben, hogy ami után sokáig, sóvárogva vágyakozunk, későn kapjuk meg.
Harmadik fejezet
Nincs nagyobb boldogság, mint ha szeretnek bennünket embertársaink, s mint mikor úgy találjuk: jelenlétünk hozzájárul ahhoz, hogy jól érezzék magukat.
298. oldal
– És mi a pokol? Meg tudnád nekem mondani, hogy mi a pokol?
– Egy nagy verem, ahol tűz ég.
– És szeretnél beleesni abba a verembe, és örökké ott égni?
– Nem szeretnék, uram.
– Mit kell tenned, hogy ezt elkerülhesd?
Egy pillanatig gondolkoztam, s mikor megszólaltam, helytelenül válaszoltam:
– Vigyáznom kell az egészségemre, nehogy meghaljak.
42. oldal
[…] sokkal okosabb, ha az ember türelmesen elviseli azt, ami csak neki fáj, mint ha hirtelenében olyasmit tesz, aminek káros következményeit mások is megsínylik.
Hatodik fejezet
Szerető szem kell hozzá, semmi egyéb. Aki szeretettel nézi az arcát, az szépnek fogja találni. Azt is mondhatnám, hogy a férfias erő és bátorság nagyobb hatalom, mint a szépség.
22. fejezet, 231. oldal Európa Könyvkiadó
A sors az arcvonásokban van megírva, a homlokon, szemekben, a szemek körül és a száj vonalában.
Tizennyolcadik fejezet
Említett könyvek
Ezt a könyvet itt említik
- Alex Flinn: Beastly – A szörnyszívű
- Alex Pavesi: Nyolc nyomozó
- Amanda Stevens: A próféta
- Ambrose Parry: Minden testek sorsa
- Amy Hempel: The Dog of the Marriage
- Amy Meyerson: Az elmúlt napok könyvesboltja
- Ashley Poston: Halott romantika
- Azár Náfíszí: A Lolitát olvastuk Teheránban
- Benina: A Boszorka fénye
- Benjamin Stevenson: A családomban mindenki gyilkos
- Caleb Krisp: Állítsátok meg Ivyt!
- Cassandra Clare: A herceg
- Charlie N. Holmberg: Az üvegmágus
- Daniel O'Malley: A bástya
- Deborah Feldman: Unortodox
- Eli Easton: Merry Christmas, Mr. Miggles
- Elif Shafak: Az eltűnt fák szigete
- Emma Donoghue: A csoda
- Ézsiás Erzsébet: Vadsóska
- Gail Honeyman: Eleanor Oliphant köszöni, jól van
- Janet Skeslien Charles: A párizsi könyvtár
- Jasper Fforde: A Jane Eyre eset
- Jasper Fforde: Egy regény rabjai
- Jasper Fforde: The Eyre Affair
- Jean Webster: Nyakigláb Apó
- Jeanette Winterson: Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?
- Jeanette Winterson: Oranges Are Not the Only Fruit
- Jennifer Donnelly: Északi fény
- Jenny Carroll: Tudom, hol vagy!
- Jo Nesbø: Kés
- John Green: Alaska nyomában
- John Green: Paper Towns
- John Green: Papírvárosok
- Kamarás István: Olvasatok
- Karina Halle: A féktelen trónörökös
- Kate Morton: Felszáll a köd
- Kerstin Gier: Az álmok első könyve
- Kody Keplinger: The DUFF – A pótkerék
- Kylie Scott: Lick – Taktus
- Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 5. – Remény
- Lyndsay Faye: Jane Steele
- Margaret Atwood: Testamentumok
- Marian Keyes: A nő, aki ellopta az életemet
- Mary Ann Shaffer – Annie Barrows: Krumplihéjpite Irodalmi Társaság
- Meg Cabot: A neveletlen hercegnő naplója 4. – Mia Genoviában
- Mia March: Meryl Streep filmklub
- Milly Johnson: Teaház a sarkon
- Muriel Spark: Jean Brodie kisasszony fénykora
- Nina George: Déli fények
- Paul Griffin: Ahol a barátom, ott az otthonom
- Per Petterson: Megtagadom
- Rachel Vincent: Rogue – Latrok
- Rainbow Rowell: Eleanor és Park
- Roald Dahl: Matilda
- Roald Dahl: Matilda három csodája
- Robert Galbraith: Halálos fehér
- Robert Masello: A Jekyll-rejtély
- Sam Savage: Firmin
- Sarah J. Maas: Catwoman: Soulstealer
- Silvia Moreno-Garcia: Mexican Gothic – Mexikói rémtörténet
- Sue Monk Kidd: A méhek titkos élete
- Syrie James: Charlotte Brontë titkos naplója
- Virginia Woolf: A pille halála
- Virginia Woolf: Saját szoba
- Yangsze Choo: Éjszakai tigris
Hasonló könyvek címkék alapján
- Daphne du Maurier: A Manderley-ház asszonya 90% ·
Összehasonlítás - Jane Austen: Tartózkodó érzelem 82% ·
Összehasonlítás - Thomas Hardy: Távol a világ zajától 86% ·
Összehasonlítás - Virginia Woolf: Clarissa ·
Összehasonlítás - John Fowles: A francia hadnagy szeretője 83% ·
Összehasonlítás - Virginia Woolf: Mrs. Dalloway 79% ·
Összehasonlítás - Margaret Mitchell: Elfújta a szél 94% ·
Összehasonlítás - Jane Austen: Jane Austen összes regénye 1–2. 93% ·
Összehasonlítás - Ken Follett: A katedrális 89% ·
Összehasonlítás - Gustave Flaubert: Madame Bovary 86% ·
Összehasonlítás