Az ​angoltanár 74% 139 csillagozás

Tizenévesen valószínűleg imádtam volna. Sajnos a könyv nem nyerte el a tetszésemet. A hosszú mondatok, terjedelmes leírások, a jellemek alapos bemutatása leginkább untatott. A cselekmény lassan csordogált. A főszereplő William Crimsworth, egy árva fiatalember, aki miután szakít a családjával (az arisztokrata és a lelkész nagybátyjával, valamint gazdag kereskedő bátyjával), Brüsszelben találja meg a felemelkedés útját.

Egycsapásra az egyik kedvenc könyvemmé vált… csodaszép klasszikus történet szerelemről, egy bizarr barátságról, tele finom mélylélektani vonásokkal.
A Brontë testvérek elragadóan tehetséges hölgyek, írásaik olyan finomsággal vannak fűszerezve ami kiállja az idő vasfogát és hallhatatlanná teszi őket.
Pszichológiai érzéke bámulatos, és úgy képes lekötni a 21. századi olvasó figyelmét, hogy közben nem kell leszaggatni a férfifőhősről a nadrágot és a blúzgombok se pattognak szerte szét az erotikától.
Az egészet a szellem és az elegancia itatja át, főhősei tartásának ereje még az olvasót is kiegyenesíti… – Az angoltanárt nem lehet görnyedt háttal olvasni…

Egy kicsit unalmas volt, nem kellett volna annyi felé elkalandozni (gondolok itt az elmélkedésre pl.). Nagyon szerettem viszont a finom iróniát amikor bemutatta az iskola néhány növendékét, annyira sajnáltam, hogy csak pár lányról írt.
Bővebben a bejegyzéseknél.

Kellemes kis olvasmány volt, elvoltam vele, nem untam. Igaz, ha hosszabb lett volna, – mint például a Shirley –, akkor már nem tudtam volna élvezni.
Érdekesek voltak a jellemábrázolások, amik furcsa módon nagy mértékben a külső jegyeken alapultak. A tájleírások szokásos Bronte stílusban történtek, ami mindig gyönyörű.
Nem tudtam hova tenni a férfiszemszögből való történetmesélést, nem éreztem teljesen hitelesnek. És hát kissé unszimpatikus is volt a főszereplő.
A történetet sem mondanám érdekesnek, elég egyszerűre sikerült, pedig a könyv első felében még hajlott rá, hogy tele legyen intrikával.
Összességében csak a hangulat és a stílus miatt tetszett, amúgy elég érdektelenre sikeredett számomra.

Sokat szenvedtem hogy befejezzem. pedig nem hosszú, csak a nyelvezete…

Nehézkesen indult a történet, lassan csordogált a cselekmény, de végül egészen megszerettem a monsieurt csakúgy, mint Francest. Akit nagyon nem tudtam hova tenni, az Hunsden volt. Hát miféle karakter az ilyen? Segítőkész, de közben arrogáns, és pökhendi, bár mégis jóindulatú. Azt pedig soha nem fogom megérteni, hogyan lehet valakinek a személyiségét a homloka méretéből, orrának formájából, szája vonalából megállapítani.
Annak ellenére, hogy eddig nem olvastam a flamandokról, nagyon bántott, hogy állandóan ostobának titulálták őket. Már elnézést, de én ezt tartom ostobaságnak.
Ettől eltekintve kellemes, és nehézkessége ellenére is élvezhető olvasmány volt.

Nagyon látszik, hogy ez az írónő első könyve, nem egy Jane Eyre, na. Lassan csordogáló, néhol elég dagályos történet és nagyon nagyon sok hosszú és körülményes leírás. A felbukkanó szereplőkről mindent megtudunk, de tényleg. A környezet leírása színpompás, de egy idő után unalmassá válik. Az elején eléggé megszenvedtem vele, de a végére azért megkedveltem a szereplőket. Az mindenesetre látszik, hogy CB éppen bontogatja a szárnyait, és nagy potenciál van benne. A finom iróniát én is szerettem ebben a regényben, és a hosszú leírásokból azért kitűnt a tehetség is, a jó pszichológiai érzék. Szerencsére már tudjuk, hogy a többi műve jobb lesz ennél, ez csak amolyan kezdő regény.

Kedves, lebilincselő történet.

Jane Eyre után ez a regény elég szegényes volt. A főhős William nekem túl „nőies” gondolkodású volt – ezalatt azt értem, hogy nagyon átjött hogy a karaktert nő alkotta.
A szereplők nem túl szerethetők és a jellemük felszínes. A szerelmi szál pedig szegényes.

Ez a könyv is tipikus Brontë, de nekem ez már unalmasabb volt. A szereplők sokszor szerencsétlenek voltak. Érthető, hogy először miért nem akarták kiadni, nem olyan átütő és jó, mint a Jane Eyre.