Őszintén? ez nekem nagyon nem jött be. Amikor érdekelni kezdett, azt hittem, hogy képes (képregényes?) könyv lesz a barátságról. Így álltam neki, és eléggé furcsa volt, hogy valami teljesen mást kaptam.
A könyv alapvetően nem mond el egy egységes történetet, hanem kisebb történések vannak, amik egyfajta életbölcsességet mutatnak meg. Az ilyen cselekvések között pedig szószaporító életbölcséssegéket olvashatunk. (ilyen szempontból, nyilván mentalitás kérdése is, ki, hogyan viszonyul a könyvhöz).
Ahogy értékeléseket olvastam, sokan A kis herceghez, illetve a Micimackóhoz hasonlítják a kötetet, nem véletlenül, hiszen ezekben található meg a gyermek számára is érthető életbölcsességek (még akkor is, ha A kis herceg nem annyira gyerekeknek szól). Ám a kötetben sokszor az említett két műben leírt mondatokat hallom újra, csak történet nélkül. A mondanivaló nemes, de közben a formája mondhatni furcsa, hiszen csak egy idézetgyűjtemény, és nem valami, amitől több lehetne, amitől kiemelkedne a Coelho best of kötetetek közül.
Ha a mondanivalót nézem meg, alapvetően az életről, a barátságról, a jövő alakításáról szólnak. A mondanivaló NAGYON rendjén van, és ilyen szempontból azt is mondom, hogy szükséges is a könyv. Gyerekekkel átbeszélghető, míg felnőttek esetében akár magányosan átgondolkozós, életet átértékelős mondatok vannak benne. Nem rest komoly témákat is említeni, mint akár a bántalamzás (bár ezt inkább a sorok között) és néha mer vicces is lenni, kicsit oldani az amúgy mély mondanivaló terhét.
A könyv fele részét (vagy talán többet is) az illusztráció teszi ki. Az illusztráció pedig itt igen sokrétű. Egyrészről nyilván vannak benne rajzok is, többféle stlíusban, amik kicsit vezetik az olvasót, és érzelmileg megalapozzák a hangulatot. Másrészről pont annyira része az illusztrációnak a kézzel írott hatást elérő szöveg, amely a képekkel egységet képez.
A képek rengeteg mindent mutatnak csak utalás szintjén is: a két nagyon gyakori helyszín a fák ágain ülve (magasban) illetve a vízparton (tisztaság), ami megjelenik. Ilyen szempontból jól igazodik a mondanivalóhoz, a képek ha nem is egyértelműen, de nagyon jól követik a szöveget.
Maga a képek stílusa érdekes. A legtöbb kép egyszerű, szinte vátlatszerű, letisztult, de benne vannak a felesleges vonalak. Nem tökéletes, furcsa, kicsit kifordult, de nagyon emberi (ezt is a kötet mondanivalójához tudom passzintani). Közben jellemző rá a vízfestékszerű színkezelés (ha megjelennek a színek), ami kicsit álomszerűvé, kedvessé teszi az egészet. Vannak képek ahol régi polaroid fotókra hajaz, máskor más apró stílusbeli változást figyelhetünk meg, ezek kizökkenetenek kicsit, és vezetik az olvasót is.
A teljesen elméleti kérdésem pedig, ami senkit sem izgat, hogy képregény-e ez a kötet? Vagy hát igazából mi a képregény? (szakdolgozatom bevezető része szól erről, szóval asszem vannak elképzeléseim). Az alapvető fogalmak (attól függ honnan nézzük) meghatároznak egyes részelemeket, amelyek léte segíthet meghatározni a képregényt. Ebben a kötetben pedig nagyon kevés található meg: nincs valódi eseménysor, így nem „mesél el” történetet. Nincsenek panelek, és felosztások, és nem használja az alapvető képregényes formanyelvet sem (szövegbuborékot sem). Lehetne azt mondani, hogy visszatér a gyökerekhez, ám a szöveg nem csak alul, hanem illusztrációt körbeölelve is láthatunk, amely így szintén nem fér bele a fogalomba. Én sokat gondolkoztam rajta, mi lehet a pro érv (mivel kontra többet is találtam még, és nyilván nem véletlenül nevezik ezt graphic novelnek) és arra gondoltam, hogy ez a kötet megpróbálhatja a határok feszegetését. Határ, mint a gyermekkönyvek illusztrációs tárházát kicsit felnőttesítve, szimbólumokkal felépítve mutathatja meg nekünk. Hiszen a képregényben a kép és szöveg összhangjáról szól, és hát van kép is, szöveg is, összhang is. Talán valami ilyesmire gondolt a szerző. Jobb érvet is elfogadok mellette, ha valaki jobbat tudna.
A kiadói munkáról is meg kell emlékezzek. Mindent megtett a kiadó, hogy ez jó, minőségi kötet legyen. Bár a borító is különleges, nem csak keménykötésű, de kétféle papírt tapinthatunk rajta, a szöveg pedig aranyozva van. Egyszerű, mégis nagyon nagy hatást tesz legalább két érzékszervünkre is (érdekes, hogy az elején kotta is található, így kicsit hat a könyv így egy nem könyves érzékszervünkre is. Különleges benne, hogy összefonódik a karakterekkel, így lejátszva akár egy dallam, egy szereplőhöz is társulhat). Belül a papír vastag, akármennyire is csak 128 oldal, mégis vastag kötetnek hat emiatt. Mindenképpen időtállónak látszik, amit ha megvesz az ember, akár évtizedekkel később is elővehet, és újra forgathat.
Nekem személy szerint nem jött be ez a kötet, mert egyszerűen az ilyesfajta idézetgyűjteményeket giccsesnek találom. Ellenben értem, hogy erre szükség van, és nagyon jó módja egy ilyen kifejezésmód, amit ez a könyv ad, mint másfajta kifejezésmód. Nagyon nyugtató és kedves az illusztráció, elmerülhetünk benne, ha a szöveg kevésbé izgat minket. Nem mindenkinek ajánlom, de annak igen, aki szereti az ilyesféle könyveket.