A közelmúltban a jelenlegi Action / ex-Zorall frontember Szasza említette egy Hammerworld magazinos interjúban, hogy 1989-ben Love nevű zenekarával fellépett a Petőfi Csarnokban, előzenekaruk pedig egy akkor még ismeretlen amerikai banda volt: két apró, meg egy hatalmas ember kockás ingben. Bizony, a Nirvanáról van szó… Ha lehet hinni az utólagos elbeszéléseknek, körülbelül ötven ember lehetett szemtanúja a zenekar egyetlen hazai fellépésének akkor, amikor még annyira csórók voltak, hogy szabályosan pénzre gyűjtöttek. (Szóval nem valami random városi legenda, ahogy korábban hittem, hmm…)
Töredelmesen bevallom, soha nem kapott el a grunge láz – bár utólag nehéz is lett volna, sokkal nehezebb mint anno, az események sűrűjében –, tizenöt évesen, a keményebb zenékkel való ismerkedés során a Seattle-vonal engem teljesen hidegen hagyott, egyedül talán pár Soundgarden felvétel gyakorolt rám komolyabb hatást (különösen a Badmotorfinger lemezről), de például sem az Alice In Chains, sem a Pearl Jam nem ragadt meg bennem jobban. (Azokat a talán csak Seattle-szerte ismert falmelléki bandákat, amelyeket Pintér Miklós kolléga és grunge professzor emleget néha a HW hasábjain már végképp hagyjuk…) Nirvana-ügyileg is csak az In Bloom az, amit többször hallgattam, de elismerem, hogy próbáltam az unpluggedot is, viszont rendre görcsöltem tőle, annyira fájt ott belül valami. (A Weird Al-féle paródia pedig tény és való, hogy marha vicces, hiszen az a pali egy óriási figura, de évekkel az előadó halála után egy vele gúnyolódó dallal koncertezni, kvázi hasznot húzni egy halott sikeréből nem éppen kedves dolog…) De visszatérve a lényegre: igen, akár azt is lehet mondani, hogy a Nirvana a rock Ady Endréje – vagy szereted vagy utálod, köztes érzés nincs. De tényleg ne lehetne? Ha azt mondom, hogy én inkább elviselem, de nem szeretem, akkor azért maradhatok középen? Sokat pörgettem olvasás közben a Spotifyon őket és nem nyomtam ki. Viszont megint felbukkant az a furcsa, fájó érzés, na…
Nos, akármi is legyen kérdésemre a válasz, egy dolog biztos: első beharangozása óta kíváncsi voltam erre a felfrissített kiadású kötetre, de a sok hasonszőrű kiadvány között jól el is sikkadt, hiába a remek borító és a még mindig sokakat érdeklő téma, azaz maga a Főhős. Végül aztán akkor került újból a látóterembe, amikor @Rituga olvasta és értékelte, utóbbihoz kapcsolódva pedig megjegyezném, hogy tökéletesen megragadta a lényeget, nála jobban nem hinném, hogy össze tudnám foglalni a könyv és Cobain életének lényegét. Talán annyit tennék hozzá, hogy marha nehéz úgy olvasni egy könyvet, hogy tudod, mi a vége és csak húzod, húzod egyfolytában, nehogy közelebb kerülj a befejezéshez.
Az életrajzok helyenkénti szárasságát kiegyensúlyozza a regényszerűség, bár nem egyszerű és hirtelen befalható, dinamikusnak viszont kellően dinamikus olvasnivaló, mellőzi a részrehajlást – habár a bennfentesség nagyon is érezhető –, pontosságra és tényszerűségre törekszik, amit mindenképp elismerek, becsülök. Ebben a négyszáz plusz egy kevés oldalban huszonhét év szenvedés, fájdalom, üresség, elhagyatottság és szeretetvágy van. Boldogtalan gyermekkor, válások, költözések. Bezárkózás önmagába, menekülés egy saját kis világba, ahonnan talán soha nem lesz kiút. Vajon hogy lesz egy magányos, befelé forduló kamaszfiúból milliók által istenített rocksztár, kora Stohl Andrása (by Hujber Feri) John Lennonja? Tényleg ennyire megváltoztat mindent, méghozzá egy csapásra a siker, a pénz és a csillogás? Csak lapozok és egyre inkább magával ragad, mégis taszít ez a világ. Cross egy rendkívül alapos, regényesnek is mondható életrajzot pattintott össze arról az emberről, akinek kapcsán gyaníthatóan nem csak nekem jut eszembe, vajon ma mit gondolna erről vagy arról; milyen dalokat alkotna; maradt volna a rocker közösségben igen csak tisztelt és nagyrabecsült grunge-nál vagy ő is beszállt volna Dave Grohl discós side-projektjébe? (Hú, de megnézném…)
Mit tehetnék még hozzá mindehhez? Ahogy Ő is írta búcsúlevelében: szeretet, béke, empátia; saját gondolat: ezekből egy kicsit több kellene a világba…
