Végül ​a szeretet győz 89% 47 csillagozás

Ez is egy nagyon szép és megható történet volt, ahogy Martin úrtól már megszokhattuk.
Két kisfiú, egy kegyetlen iszákos apa és Miss Ella a házvezetőnő. Minden jót, minden szeretetett Tucker és Matthew egyedül a házvezetőnőjüktől kapott, aki egy vallásos kedves színesbőrű hölgy. Azonban még évtizedek múltán is nyomasztja a fiúkat a múlt. Azonban itt az idő elengedni, mielőtt felemészti őket. Az író sok szép bibliai gondolatot foglalt bele a megbocsátásról és a szeretetről.

Szeretem Charles Martin könyveit, mert mindig van benne valami velős mondanivaló, gyönyörű tájleírásokat tartalmaz, és a szereplők is nagyon szerethetőek. De – és kérem, ezt ne vegye támadásnak senki, vagy értse félre – a kereszténység állandó jelenlévője a történeteinek, és most azt éreztem, hogy a vallás már-már fojtogatott. A prédikációk, Miss Ella idézetei, a templomba járás, az imádkozások kiteszik a regény felét, ha nem a háromnegyedét, és ezt egy idő után már nem fogadta be az agyam. Talán ez tetszett a legkevésbé, és valószínűleg ezzel se lett volna nagy bajom, ha ez nem a 7. olvasásom lenne tőle, amiben ennyire központi szerepet kap.
Az időbeli ugrások és Tucker E/1, a többiek E/3-as elbeszélései miatt sosem éreztem azt, hogy ne lettem volna képben. Különleges testvéri kapcsolatot ismerhettem meg Tuck és Mutt között – megjegyezném, hogy utóbbi esetében pár mondatra magyarázat címen még lehet szükségem lett volna. Egyébként nem igazán voltak nagy titkok, óriási leleplezések, akciójelenetek, egyszerűen az író a hétköznapi élet egy kicsit feltúrbózott, kisvárosi környezetű oldalát mutatta meg, nehéz sorsú szereplőkkel, a szeretet állandó jelenlétével.

Azt hiszem, valamilyen módon szelektálnom kell az elolvasatlan Charles Martin könyvek között, mert ezek szerint nem minden könyve nekem való. Ez például nagyon nem nekem való…
Nincs bajom a vallással, az ezzel kapcsolatos gondolatokkal, a tanító és jóra nevelő szándékkal, de ebben a regényben ez olyan szinten központi szerepet kapott, hogy számomra ez már a befogadhatóság rovására ment. Minden kis apró mozzanatot, a történet minden egyes elemét átszőtte Miss Ella szellemisége, hiszen főszereplőnk lelkiismeretének szócsöveként gyakran „megszólalt”. Személy szerint én ezt soknak éreztem, talán elég lett volna Tuck vívódását enélkül az éteri szál nélkül megvalósítani, talán finomabban lehetett volna adagolni az egyébként értékes gondolatokat.
A szereplők megformálásával is voltak gondjaim, kicsit mindenkit túldimenzionált az író. A gonosz velejéig gonosz volt, a felmagasztalt szereplő pedig túlontúl angyali volt, valószínűleg ennek is vallási magyarázata van, harc az ördöggel, amiből megoldást csak a hit nyújthat, de regényszereplőként én inkább mást vártam volna. Talán Mutt karaktere volt a leginkább életszerű, Tuck súlytalan volt annak ellenére, hogy elvileg ő a főszereplő.
Nem tetszett a regény ritmusa sem, néha egy-egy jelentéktelen dolgot oldalakon keresztül taglalt, néha pedig fontosabb mozzanatokon és időintervallumokon hipp-hopp átugrott.
Sajnálom, pedig a regény alapvető mondanivalójával és azzal amit a cím sugall, maximálisan egyetértek.

Szép, megható történet, de nekem túl sok volt. Túl vallásos. Nem tehetek róla, de a nagy ájtatoskodás nálam sokszor az ellenkező hatást éri el. A természetem sem ennyire megbocsájtó, én biztos nem közeledtem volna így az erőszakos apához. Miss Ella kitartása példaértékű, de egy ponton átment mártírságba. Tényleg nem volt más módja annak, hogy a két fiúnak segítsen, minthogy hagyja magát megnyomorítani?
A történet vége nekem túl mesés, kicsit összecsapott. Csodás gyógyulás, csodás megbocsátás, minden megoldódik, mindenki boldog…

Ez a regény sem okozott csalódást. Szeretem Charles Martin könyveit. Kellemes kikapcsolódást nyújtott. Volt benne izgalom, szerelem. A szálak kidolgozottak, a történet olvastatja magát. De azt azért megjegyezném, hogy olyan férfi, mint Tucker a valóságban sajnos nem létezik. De ezért szerettem a pasit. :)

Elképesztő és felejthetetlen. Ennyi brutalitást és fájdalmat tényleg csak Miss Ella mellett lehetett elviselni – mély nyomokkal.

Megszerettem Tuckert és Miss Ellat és Muttot és mindenkit. Jó volt olvasni.

Egy fokkal jobban tetszett, mint az Egy új élet reménye az írótól, de valahogyan még ez sem az igazi. Amikor ennek a könyvnek nekikezdtem, akkor először az ötlött fel bennem, hogy kicsit olyan, mintha Nicholas Sparks és Jodi Picoult regényeit akarnánk keresztezni, ez azonban nem sikerül, mert oké, hogy valahogyan egy betegséget akar feldolgozni, de nem ír róla részletesen, és Nicholas Sparks romantikus regényeinek hangulata is sajnos nagyon messze esik tőle. Pedig a fülszöveg alapján sokkal jobbra számítottam. Nekem kicsit sok benne a hivatkozás a Bibliára, meg a könyvben alapjában nagyon sok a leíró rész és lassú folyású nagyon. Ami viszont pozitív, ahogy az új szereplőket beemeli a történetbe, és ír az életükről is pár oldalon keresztül. Néha jó poénok is vannak benne, és a szereplők is nagyon eltaláltak. A kissrácot, Jaset nagyon bírtam, ahogyan ragaszkodott Tuckerhez. Mutt is egy nagyon szerethető karakterré vált, ahogyan mindent rendbe hozott. Tucker viszont néha kicsit tesze-toszának tűnt. Ami még a negatívumokhoz tartozik, az a befejezés. Olyan gyorsan lezárta, és egy kicsit klisére is sikeredett.

Lelkileg, elmeileg összetört testvérpár, akinek csak egy apró lökés kellett, hogy mindent letisztázzanak, újra magukra találjanak.
Miss Ella igazi gondoskodó anyatípus, akinek karjai között én is szívesen megbújnék. Szavai örökre a fiúkba vésődik és elolvasásuk után, pár az enyémbe is.

Azt hittem, hogy a Hegyek között volt a legjobb könyve, de tévedtem. Ez volt idáig a legjobb könyv, amit Martintól olvastam. Végig lekötött, megnevettetett, elérzékenyített. Imádom :)