Ahol ​a folyó véget ér 88% 83 csillagozás

Ez egy olyan történet, aminek már az elején tudod, hogy mi lesz a vége. És ez a vég nem boldog. Míg Doss teljesíti felesége utolsó kivánságát, és kenuval leevez a folyón, közben az együtt töltött 14 év pillanatait idézi fel. A küldetés egyátalán nem könnyű, ha az ember apósa egy megkeseredett szenátor és már az első folyón töltött éjszaka rablókkal találkoznak. Az utazás lassan vesszőfutássá válik.
Abby és Doss karakterében két nagyszerű embert alkotott meg az író. Teljessé teszik egymás életét, annak ellenére, hogy egyikük egy charlestoni úrilány, másikuk pedig egy egyszerű fiú a folyópartról. Egy igazán szép szerelmi történet hűségről, kitartásról élni akarásról.

A túlélésnek, a bizalomnak, a szerelem és a veszteség soha véget nem érő erejének a története. Nem egy „csajfigurás” típusú regény, hanem két olyan ember meséje, akik együtt harcolnak a „háború” megnyeréséért, bár nagyon könnyen elveszíthetik a csatát. „Ahol a folyó véget ér” is csatlakozik az író többi jellegzetes klasszikusához, és igen, ennek a történetnek is része a megpróbáltatás, de úgy éreztem, hogy a szépsége túlnő a fájdalmán. Martin csodálatos képessége az, ahogy megragadja az élet egyedülálló hangulatát, Nicholas Sparks vagy Robert James Waller hagyománya szerint. Mert tudjuk, hogy vannak olyan könyvek, amik direkt a drámai történetükből akarnak sikert kovácsolni, a sorozatos emberi tragédiák felvonultatásával egy „komoly” könyv imidzsét magukra ölteni. De ez nem ilyen. Egy teljesen letisztult történetet olvashatunk, egy megrázó drámát, ami olyan magától értetődően, természetesen és közvetlenül „kezeli” a főszereplő spoiler, hogy mi sem tehetünk mást, minthogy hasonlóan állunk hozzá. Mindig elgondolkodtatnak azok az élethelyzetek, amikkel még közvetlenül nem találkoztam, mert ilyenkor mindig ott van az a bizonyos „HA”. Jó, hogy van egy szerethető könyv a spoiler, ami nem fullad sajnálatba súlytalanul, de a helyén kezel egy tragédiát. Sokkal inkább az életről szól, miközben ügyesen kerüli ki a morbiditás és a túlzott érzelgősség buktatóit. De azért kénytelen vagyok megjegyezni: kísértetiesen hasonít egy régebben olvasott könyvemre; Ray Kluun: Ne vedd el az életem!

Számomra hihetetlen hogy tud egy férfi ennyire: szenvedélyes, romantikus, figyelmes történetet írni a szerelemről!! Ha csak egy kicsivel több lenne ezekből a férjemben, tuti a föld felett lebegnék. :)
Oda voltam és vissza a történettől, egy csodát olvastam, mert amit Doss tett, az tényleg az volt. A folyók pedig soha nem érnek véget.

Ez a történet végtelenül szomorú és fájdalmas… Jó, nyilván a fülszöveget elolvasva erre számítani is lehetett, meg arra is, hogy spoiler ott, ahol a folyó véget ér…
Abbie-t nem sikerült megkedvelnem, viszont borzasztóan sajnáltam őt azért, amin keresztül ment… :( Doss viszont…! Lehet, hogy néha kicsit mulyának tűnt, de ha kellett, kész volt kiállni a végsőkig a maga igazáért – és Abbie-ért. Valószínűleg ő egy tökéletes mintaférj, minden tekintetben, bármit megtenne a feleségéért spoiler
Egyedül a kicsit lényegtelen jelenetek és a hosszú tájleírások zavartak csak – minden egyéb rendben volt a könyvvel.
A végére talán mindannyian belehalunk egy kicsit – de megéri elolvasni.

Szépen megírt történet, de a folyóról szóló részek nekem vontatottnak tűntek, és hetekig emiatt halogattam az olvasását. A második résztől kezdett el élni a regény, ami kissé fura, hisz az volt közelebb a szomorú végkifejlethez. Különösen onnantól izgalmas, amikor a pap alakja belép Abbie és Doss utolsó útjának elmesélésébe. Érdemes túljutni az első, lassan csordogáló részen, onnantól már sodorni fog, mint a St. Mary's vize!

Amikor úgy olvasok egy könyvet, hogy tudom, hogy nem kap „boldog befejezést”, akkor mindig próbálom felkészíteni magam a legrosszabbra és próbálom bent tartani a könnyeim… Azt hiszem ennél a regénynél ez működött.
Nehéz egy olyan betegségről, mint a rák egy olyan regényt írni, amely visszatükrözi azt a mennyiségű fájdalmat és szenvedést, amit nem csak a beteg, hanem annak közvetlen hozzátartozói is éreznek a betegséggel való küzdelem során.
Doss és Abbie történetébe egy olyan ponton csatlakozik be a regény, amikor már a szereplők nagyrészt elfogadják sorsukat és bár még küzdenek, de már nem a túlélésért küzdenek, csak azért, hogy életük hátralévő részéből sikerüljön a legtöbb időt együtt tölteniük.
Abbie egy harcos, aki a legkilátástalanabb helyzetben sem adja fel, ő tényleg megfékezhetetlen, de a betegséggel szemben az ő erejével is csak apró győzelmeket tudott aratni és a végső küzdelemben sajnos veszített. Doss pedig egy igazi szerető férj, aki nem menekül el a problémák elöl, hanem végig ott van Abbie mellett, fogja a kezét, és elkíséri az utolsó közös útjukra, mindeközben pedig teljesíti felesége lehetetlennek tűnő kívánságait.
A visszaemlékezések remekül kiegészítik a történetet, láthatjuk hogyan ismerkedett meg Abbie és Doss, hogyan fedezték fel a betegséget és mennyi szörnyűségen mentek át közösen…
Ebben a regényben benne van a boldogság, a szeretet, a szerelem, a kétségbeesés, a szomorúság, a düh, az elfogadás és az elengedés.
Charles Martin remek Író, mondataival szíven talált, karakterei pedig nagyszerűek.
A kedvenc regényeim listája bővült ezzel a művel.
A folyó pedig sosem ér véget…

Cancer is a bitch.

Hát nem volt egyszerű ezt a könyvet olvasni, és nem csodálom, hogy maga Martin is így nyilatkozott róla az Előszóban, hogy sok energiáját kivette belőle az írás.
Belőlem meg az olvasás. Nem egy vidám téma a rákkal való küzdelem, főleg ha tudod, hogy a végén semmi esélyed, és más nem marad hátra, mint egy bakancslista teljesítése, amely egészséges emberek számára tele van fura, hétköznapi kívánságokkal, de egy haldoklónak az életet jelentik. Lám, tényleg csak akkor kezdünk el igazán élni, és akkor értjük meg az élet lényegét, amikor már látjuk a végét… És szerencsés vagy, ha nem kell egyedül küzdened, és van veled valaki, aki végigkísér téged azon a bizonyos folyón…

Szívszorító történet, nincs is ember, akinek a lelkét ne érintené meg. Legtöbbünkben személyes élményeket is felidéz…sajnos sokan megtapasztalhattuk már milyen érzés, ha a rák beeszi magát a családba.
Charles Martin stílusa mindezek ellenére sem tudott magával ragadni, sőt kifejezetten bosszantott. Nem éreztem, hogy igazi és őszinte lenne, inkább mintha kívülről trükközne az érzelmeimmel. Kell még bele egy csipet romantika, egy kis tájleírás, és már meg is van a könnyen eladható könyv. Végig ilyen érzések matattak bennem, nem tudtam szeretni a stílusát.

Szívbemarkoló történet a sírig tartó szerelemről. Egy férfi meséli el házasságuk történetét, harcukat a gyógyíthatatlan betegséggel, a környezettel, miközben igyekszik teljesíteni felesége „bakancslistáját”. Lelkileg nagyon sokat ad az embernek, ugyanakkor sokat elvesz az olvasás közben. Torokszorító, szomorú, ugyanakkor fájdalmasan szép regény.

Szív és torokszorulva olvastam végig, az ember elgondolkodik, szerette-e valaha őt valaki így, kítűnő a fordítás, s a kicsengés „a folyó nem ér véget sosem.”