Mikor ​kerek volt a világ 4 csillagozás

A nagy zsidó titok a tanulás szeretete.

18. oldal

A kállói rabbi még széderesti vacsorákon is énekelt magyar dalokat, és a zsidók egyiptomi szolgaságát az osztrák bilincsekben sínylődő Magyarországéhoz hasonlította. Asztalánál minden rendű és rangú keresztény szívesen látott vendég volt. Egy alkalommal egy öreg juhászt, egy rongyokba burkolt, birkaszagú jövevényt invitált be, aki éjféltájt tűnt fel ajtajánál. A vendégek — hitközségének tagjai — megdöbbenésére, a rabbi teljes nyugalommal hagyta, hogy a juhász Illés próféta serlege után nyúljon, mely minden pészachi asztal közepére kerül, abban a jámbor reményben, hogy a legendás mennybéli vándor megjelenik, és tudtul adja a Messiás eljövetelét. A juhász egy hajtásra kiitta a bort Illés próféta serlegéből, a rabbi kérésére elénekelt egy dalt, majd nyomtalanul örökre eltűnt.

Elképzelhető, hogy az öreg juhász a mindig álöltözetben barangoló Illés próféta volt, vagy csak egyszerű keresztény pásztor. Lehetségesnek tartani, hogy Illés próféta volt a látogató, merész – majdhogynem nevetséges gondolat, ám a kállói rabbi ragaszkodott a feltételezéshez. A nagy tekintélyű lublini rabbi, Jakov Jicak szerint senki sem értette a pészach jelentőségét oly mélyrehatóan, mint Taub Rabbi.

77. oldal

Kiszámíthatatlanság a zsarnok gyönyörűsége. Mialatt alattvalói egymással versengve boncolgatják szeszélyét, ő maga diadalittasan gondol arra, hogy rajta kívül senki sem tudja, hová és kire sújt le legközelebb.

126. oldal

Miközben várta, hogy barátai bekukkantanak hozzá, egy szovjet katonai teherautó állt meg előtte. Egy őrnagy szállt ki, és idegen nyelven megszólította. Misi teljes orosz tudása kimerítésével közölte, hogy egyetlen szót sem ért.

215. oldal

1882-ben a Tiszaeszlár nevű falu zsidó lakóit egy fiatal keresztény nő meggyilkolásával vádolták, amire állítólag azért vetemedtek, hogy a vérét a pészachi kovásztalan kenyérbe keverjék. A rituális gyilkosság vádja, amely a bíró utasítására tizenöt helyi zsidó összeesküvésévé terebélyesedett. Európa-szerte szóbeszéd tárgya lett, és minden jel arra utalt, hogy bűnösnek mondják ki a zsidókat, és elítélik őket. Bary József bíró nevét jól ismerem. Tiszaeszlártól mintegy ötven kilométerre élő dédapám, Schwarcz Sámuel pontosan érzékelte a vád keltette antiszemitizmusnak a környéken lengedező fuvallatát, és megpróbált a védelem céljára pénzt előteremteni. Hintójába ült, és végiglátogatott minden módos zsidót Szabolcs megyében, sőt azon túl is. Majd barátaival együtt Budapestre utazott, és hatalmas tiszteletdíjat — családi krónikások az akkor elképzelhetetlenül magasnak tűnő összegről, tízezer koronáról beszélnek, ami ugyanennyi mai dollár tízszeresét jelentette akkoriban — ajánlott fel az ország legnevesebb prókátorának, Eötvös Károly keresztény arisztokratának. A lakosság feltehetően ellenséges reakciójától tartva Eötvös eleinte vonakodott vállalni a zsidók védelmét. Ám az ügy fontossága végül is megingatta elhatározásában, és amikor megismerkedett a tényekkel, világosan látta, hogy a vádlottak elvakult, gyilkos indulat ártatlan áldozatai. Fokról fokra lelkes, odaadó barátja lett a zsidóknak. A tárgyaláson, amelyről húsz ország tudósítói számoltak be, Eötvös megszokott ékesszólásával gúny tárgyává tette a vádakat, és látványosan megnyerte a pert. A megszégyenített bíró Nagyváradra költözött, hogy egy másik megyében próbáljon szerencsét.
A dédapámról szóló történet tetszik házigazdámnak, és azon melegében javasolja, hogy ürítsük poharunkat Schwarcz Sámuel, az igazság bajnoka emlékére. Felemeljük a poharat, és iszunk arra, hogy legyen igazság a földön, iszunk zsidókért és keresztényekért, iszunk Erdélyért. Az olcsó vinkó úgy ízlik, mintha a legfinomabb pezsgő volna.

35. oldal

Őseink hithű zsidók és magyar hazafiak voltak. Naponta imádkoztak kelet felé fordulva, hogy ne feledjék Jeruzsálemet, és egyszer egy évben, húsvét csodaváró lakomája végén, kikiáltották, hogy a következő évben hazatérnek az Örök Városba. Ugyanakkor közülük többen is válaszoltak 1848 dobpergésére, sőt már a kuruc tárogatószóra is, és szenvedélyesen hittek abban, hogy a szegényes nyíri homokot az Ígéret Földjévé varázsolhatják. A két kötődés közt nem éreztek ellentmondást; ellenkezőleg, így lett a világuk kerek.

19. oldal

Amikor mennyei parancs ellen érvelt, vagy különleges pártfogásért emelt szót egy arra érdemes személy érdekében, a Baal Sem Tov az erdőbe vonult, elkántálta az alkalomhoz illő imát, egy dús lombú diófa alatt állva, amelyet már akkor ismert, amikor ő is, a fa is fiatalok voltak.
Később aztán, ha a Baal Sem Tov unokája – maga is híres rabbi – hasonló feladattal találta szemben magát, úgy érezte, nincs szüksége a diófára. Bármilyen fa megfelel, vélekedett, ha elmegy a Baal Sem Tov erdejébe, és a hatékony imát mondja el.
Az unoka unokája, szintén nagy hírű rabbi, messze költözött az erdőtől, s így nem tudott minden alkalommal odalátogatni, amikor különleges imára volt szükség. A szöveget még tudta, s kiderült, hogy az ima elmondása is elegendő.
Két további nemzedék után az ima szavai feledésbe mentek. Úgy tartják azonban, elegendő csak annyit elmondani, miként tett egyszer a Baal Sem Tov csodát, s ennek önmagában megvan a hatalma, hogy megváltoztassa az események menetét.
Napjainkban, újabb két nemzedék eltűntével, még mindig tudjuk a történetet.

16. oldal

Egy szem diót veszek fel a földről. Lágy burka félig zöld — élő szövettel teli, félig fekete — élettelen, és kezemben tartva hallom, amint a kaddis első szavait mormolom, a halottakért mondott héber imát, amely egyszer sem említ haldoklást, halált vagy halottat, hanem segít, hogy a lélek kiszabaduljon a testből, és magasabb szférába emelkedjen. A kaddisban „dicsőítjük, megszenteljük, áldjuk, dicsérjük, magasra emeljük, magasztaljuk, tiszteljük, imádjuk és dicsérjük Isten nevét”, Istent, Atyáink Istenét magasztaló szinonimák koszorúja ez az ima -életben tart bennünket, békét ad nekünk. Egyszeriben ráeszmélek, hogy halottakért mondott imánk nem más, mint hűségnyilatkozatunk az életnek.

38. oldal

Egy másik tétel, a rejtelmes cimcum szerint a Teremtő önmagát zsugorítva teremtette meg a világot, mert ha megmarad végtelen, abszolút és időtlen valójában — vagyis önmagának —, nem jutott volna hely a mi véges, relatív és halandó világunknak.

17. oldal

… a város, e messzire nyúló oázis a fátlan síkság közepén, sohasem emelt falat ellenséges hadak távol tartására, inkább váltságdíjban próbált kiegyezni. Debrecent azonban mély árok vette körül, hogy a kereskedők szekerei el ne kerüljék a kapukat, és megfizessék belépéskor a tekintélyes összeget, melyet a helybeli piacon való vétel és eladás engedélyezéséért minden kívülről érkezőre kivetett a város.

32. oldal