Szép ​remények 86% 301 csillagozás

Uramisten, szóval ilyen érzés lehet, amikor a hintaszékben pipázgató, jó öreg Dickens bácsi fogja magát, az ölébe vesz, és elmond egy édes-bús mesét szerelemről, barátságról, vágyakról és megbánásról!
Ez a könyv olyan szinten zseniális, hogy szavakat sem találok rá. Ahogy a bájos humor átszövi ezt a korához képest meglepően modern regényt, az fantasztikus. Gördülékeny és könnyen olvasható, rövid szakaszok és körömrágós cliffhanger-ök (na jó, kicsit túloztam, de tényleg ügyes a felépítés) váltakoznak, és mindezt szirupmentes, remek lezárással. Hát, megemelem a kalapom.
A Karácsonyi éneket nagyon szerettem (hiszen instant karácsony), de már viszonylag régen olvastam, és vagy Dickens stílusa volt más, vagy pedig mára én értem be hozzá, de a mostani könyvélmény teljesen elragadott. Jó könyvet könnyen talál az ember, de olyan jó könyvet, amelynek olyan erős hangulata van, hogy az ember képes benne élni napokig-hetekig, olyat azért egy kicsit nehezebb. A Szép remények pedig pont ilyen könyv. Szégyen vagy sem, de fogok én még visszakucorodni ennek a vén lókötőnek az ölébe, csak hogy meghallgathassak egy újabb mesét.

Romantikus-realista mese egy vidéki pocsétából nagyobb vizekre evező, majd különféle viharok által megtépázott, de tapasztalt hajóssá váltan hazatérő úriemberről. A visszatekintés technikáját alkalmazó, első személyben előadott történetet a már felnőtt Pip meséli el, a két idősík szembesítése által biztosított kellő humorral, egészséges iróniával és öniróniával, néhol érzelgősen, máshol önostorozó szentimentalizmussal.
A nemcsak konkért értelemben vett ingoványos, mocsaras világból – árvaságból, nincstelenségből, külső-belső szegénységből – egy ismeretlen jótevő jóvoltából fordulatos, meglepő csavarokat sem nélkülöző út vezeti hősünket egyenesen Londonba, az úriemberré válás álomhelyszínére. Közben meg nem kerülhetjük el a főváros pózok és látszatok mögötti szürke piszkát, patkányoktól hemzsegő kapualjait sem, és itt természetesen átvitt értelemben is értendő a dolog. Dickens, bár nem a klasszikus realista módon, bevezet a korabeli társadalom pár rétegébe – elsősorban a bűnözők világába, akikkel már a gyerek Pip is kapcsolatba kerül (és e kapcsolat, bár csak különös kalandnak tűnik, meghatározza egész életét), a vidéki falu hétköznapi és kevésbé hétköznapi emberei közé, valamint a londoni „úriemberek” látszatértékektől csillogó, erkölcsileg viszont kopottas, „víg” életébe. Remek figurák özöne várja az olvasót – ilyen például Havisham kisasszony önmagába zárkózott, világból kikopott, különcségében néhol nevetséges, máskor tragikusan fenkölt, megtérő alakja, Estella, a kisasszony bosszújának eszköze, a lélektelenség és szívtelenség, a hozzáférhetetlenség tökéletes megtestesítője (a regény lezárásában megváltozott alakja még romantikus fordulatnak is túlzás szerintem), de megemlíthetjük a mindenki ügyvédje, Jaggers alakját is, aki szinte minden alakot összeköt a regényben, vagy a titokzatos Magwitchet. És ne feledjem két személyes kedvencemet: a kissé együgyű, de annál nagyobb lelkű Joe-t, Pip első apamodelljét, illetve a londoni nemesség után sóhajtozó, álmodozón henyélő társaság közepette két kezével „várat” építő, gazdálkodó-kertészkedő, az Idős Szülővel igazi szerető gyerekként bánó, „nem hivatalos minőségben” Pipet hasznos tanácsokkal ellátó Wemmicket. Van itt rengeteg árva és örökbefogadó, ismert és ismeretlen szülő, viszonzott és viszonzatlan szerelmek, segítő és ártó karatkterek sokasága.
A színes szereplőstábnak megfelelően színes, fordulatos cselekmény is dukál, váratlan meglepetések, véletlenek, hirtelennek tűnő ötletek csomózzák össze a gyakran feszültséget keltő momentumokat sem nélkülöző részeket (a folytatásokban való megjelenés nagyon érződik a cselekményvezetésen, a történet tagolásán, felépítésén).
Bár Dickens nem búvárkodik túl sokat a lélekben, a bonyolultan indázó, krimiként is működő cselekmény során mégis érdekes fejlődésrajzát adja a főhős Pipnek, aki szépreményű álmai mellé anyagiakat is kapva tapasztalja meg az úriemberré válás folyamatát. Feltevődik a kérdés – mert ha Dickens, akkor fel kell tevődnie: mit ér a pénz erkölcsi-szellemi útmutatás, tanítás nélkül? Elégséges megtanulni a helyes étkezés, társaságbeli viselkedés, pénzköltés etikettjét? Mi rejtőzik ezek mögött? Nem, nem marad el a morális kérdések feszegetése, a „finom neveltetés”-ről lehull a lepel – az emlékező Pip ironikusan szemléli fiatal önmagát, amint környezetéhez hasonlóan pénz és kinézetel alapján viszonyul az emberekhez, tagadja meg volt kapcsolatait „szép reményei” után szaladva. Közben meg igyekezete, akár Wosple úr nevetséges komédiázása – kínos Hamlet-játszás egy műkedvelő társaságban. Pip szerencséje, hogy idejében ráébred a helyzet nevetséges voltára, meg az is, hogy van benne mélyen egy titkos mag – mint a Dickens-hősöknek általában, mely nem engedi a jót elbukni. Pip „legúriemberebb” periódusában is tesz pár gesztust, mely később sorsfordító jelentőségűnek bizonyul.
És persze, happy end a többség számára. Igaz, megszenvedett happy end, de mégis.

Romantikus kalandokkal, valószerűtlen véletlenekkel, néha (gyakran) sziruppal, de szerencsére humorral is tele történet. Elvileg nem is kellett volna ennyire szeretnem, de mégis. Tud a bácsi mesélni, olvassátok!

A Szíve helyén sötétség c. könyv elolvasása óta várólistán volt nálam ez a könyv, de az, hogy most elkezdtem és végig is olvastam, a Kultúrmisszió kihívásának köszönhető. Pedig nagy hiba lett volna kihagyni vagy félbehagyni!
Kicsit nehezen indult, meg kellett szoknom ezt a lassú, régies, mesélő stílust, és az első 100 oldal alatt bizony nem egyszer éreztem úgy, hogy én ezt most feladom. De aztán azt vettem észre, hogy nem tudok elszakadni a történettől, egyszerűen csak vitt magával az egész és Magwitch felbukkanása után már úgy felpörgött a sztori, hogy hirtelen a végére is értem.
Ugyanaz a kérdés merült fel bennem egyébként itt is, mint anno a Manon Lescaut c. könyvet olvasva spoiler, de itt legalább a végén kaptunk egy aránylag elfogadható lezárást ebben a körben is, így nem maradt bennem hiányérzet.

Remek könyv volt, de azért nem lett kedvenc.
Néhol kicsit vontatott volt és a szereplőkkel sem tudtam azonosulni.
Igaz remekül meg volt formálva az akkori társadalom, melyben a történet játszódott.
Árnyalt volt a rétegződés a legszegényebb, legelmaradottam emberektől, a luxusban és az álamiknak élő arisztokratákig.
Szóval nem volt rossz, igazi régi klasszikus könyv volt és nem bántam, hogy én nem láttam a filmet, amit készítettek belőle.

Valami laza, szépen megírt mesére vágytam, amiből nem ömlik rám a klímaszorongás, a magány, a depresszió, elkezdtem keresgélni a polcon. Miközben válogattam a könyveket, több könyvbe is beleolvastam, de ebben a könyben a belepillantás úgy kb 100 oldalnyira sikerült, így nem volt kérdés, egymásrataláltunk. Dickens nagy mesélő, csodás szókinccsel, hosszú, ráérős mondatokkal, gondolatokkal, finom humorral húz be a XIX. századi Anglia világába.
Pip meséli el egyes szám első személyben élete történetét, önreflexióval, humorral, szeretettel, egy mindent megélt ember bölcsességével, aki volt nagyon mélyen és nagyon magasan is. Pip árva kisfiúként egy mocsár mellett él, de egy titokzatos jótevő magasba emeli, vagyont biztosít neki, londoni aranyifjúvá válik, pénzt kap, de iránymutatást semmit. Illetve pont annyi az iránymutatás, hogy pénzköltő, gondtalan úrifiúvá kell válnia, minden kötelezettség nélkül. Dickens szereti ezt a témát feszegetni, rendben, kell a pénz, de csak a pénz teheti-e jobbá, gazdagabbá az életet, és szerencsére szereti annyira a kis léha szereplőit, hogy ellátja őket kellő mennyiségű emberjobbító pofonnal. Dickensnél minden színes, szagos, vibráló, a mocsár, a temető, a kovácsműhely és London is, és minden ember is, a kovács, a magányos gazdag nő, a jogász, a bűnöző, az örökbefogadott, az Idős Szülő, mindenki igazi, háromdimenziós, sokrétű.
Ez mese a mese minden kellékével olyan emberekről, akik jobbá, többé válnak, amit az tesz különlegessé, hogy a legjobb mesélőtől olvashatjuk. Régen olvastam Dickenst, elő kell vennem mindent tőle.

Hogy én mennyit vacilláltam a csillagértéken, mire megszületett a végső megállapodásom…
Sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, de ennek ellenére nem bántam meg, hogy elolvastam. Legalább tudom, hogy Dickensszel a jövőben óvatosabban bánok. A komor hangvétele nem kifejezetten ajánlott téli hónapokra, mert elmegy az amúgy is csekély életkedve az embernek. De magát a történetet szerintem ismerni kell. Szóval ha nem könyvben ismerkedsz meg vele, akkor az adaptációját nézd meg.
A regényt leginkább egy képzőművészeti alkotáshoz hasonlítanám. Dickens nyelvezetét külön öröm volt olvasni, bár néha azért túlzásokba is tud esni. Amit viszont nem gondoltam volna róla, hogy gyorsan olvastatja magát.
A Kairoszos kiadásban viszont szép számmal található elgépelési hiba, ami egy átolvasás hatására könnyen orvosolható lett volna.
www.egy-lany-blogja.blogspot.com/2017/04/magas-elvaraso…

Dickens beváltotta az én szép reményeimet. A Két város regényét és természetesen a Karácsonyi éneket azért nem körözte le, de tetszett és jó érzés volt néhány napig elmerülni a világában.

Eleve nagyon szeretem, ahogy ír, bármilyen atmoszférát képes tökéletesen megteremteni, és annyira csodálatosak a gazdag, érzékletes leírásai, hogy gyakorlatilag a leghétköznapibb, unalmas dolgokról is kész öröm olvasni az ő tálalásában. Ráadásul van egy remek sztorizgatós hangulata is, mintha csak a kandalló mellett mesélne egy hideg estén.

Egy kicsit nehezen indult a történet és kellett némi idő, míg belerázódtam, de egy idő után teljesen magával ragadott a hangulat, a vége felé pedig egymást érték a váratlan izgalmak és fordulatok. Némiképp túlzott szerepet kapnak a véletlenek, nehezemre esett elhinni, hogy random egymás útjába sodor a szél vagy a sors olyan embereket, akik mind kapcsolódnak egymáshoz valahogy, egyesek nem is egyetlen szereplőhöz. Biztos durva lenne lerajzolni a kapcsolati hálót.

Tetszett, hogy végig Pip visszaemlékezést olvassuk, aki többször is reflektál a korábbi tetteire, szóval így nem is zavart annyira, ha hülyeségeket csinált. Hatalmas utat járt be, míg az egyszerű kovácsinasból az élvezeteknek hódoló városi úrfi lett, majd az élet próbatételei révén rájött, mik az igazán fontos és értékes dolgok. Imádom, hogy Dickensnél mindig van valami erkölcsi tanulság, de nem tolja az arcunkba nyíltan és idegesítően, hanem csak érezteti és ránk bízza a levonását és megfontolását.

Elég színes és széles a karakterek palettája, akik között vannak igazi egyéniségek, mint a különc, tragikus sorsú Miss Havisham, a hideg, elutasító Estella és Magwitch, a titokzatos fegyenc; Wennickhez és Herberthez hasonló hű barátok és csupaszív emberek, mint Joe; vicces mellékszereplők, mint a Pocket család vagy Pumblechook, és igazi gazemberek is, mint Orlick és Compeyson. A fontos szereplők kidolgozottak, ismerjük a hátterüket és a motivációjukat, így egy idő után még azzal is szimpatizálhatunk, aki elsőre ellenszenvesnek tűnt.

A befejezéssel teljesen elégedett vagyok, szerintem tökéletes. Minden (és mindenki) a helyére kerül, elvarrja a szálakat, de nem erőlteti a cukormázas idillt. Az utolsó oldalt imádtam, mert Pip nem csak révbe ér végre, de rögtön új távlatok és lehetőségek is nyílnak előtte. spoiler

Merem remélni, hogy nem csak hirtelen fellángolás volt az Európa kiadó részéről ez a pompázatosan gyönyörű (és meglepően karácsonyi hatást keltő) kötet, hanem szépen újra megjelentetik Dickens életművét. Vagy nekem tökmindegy, melyik kiadó, csak tényleg legyenek már elérhetőek a könyvei, mert úgy szeretném elolvasni és a polcomon tudni a többit is. 2022-ben teljesen rám tört az érzés, hogy több Dickenst kell olvasnom, és továbbra is kitart.

Volt szerencsém a 2022-es Európa kiadós kiadást olvasni, vagyis először ajándékként megkapni és sokat csak forgatni, simogatni, újra és újra elcsodálkozni azon, hogy mennyire csodaszép ez a borító, ez a kiadás. A védőborító az erősebb színeivel maga a csoda, de alatta a könyv borítóján a színek nélkül is nagyon szép. Szóval Karácsony óta gyakran kezemben volt a könyv, míg úgy döntöttem, ha már a januári olvasásaim között szerepel több féltégla is, akkor legyen még egy, zárom ezzel a könyvvel a hónapot.
Azt kell mondjam nem bántam meg, mert a Szép remények az én polcomon felkerült a Karácsonyi ének mellé és arra buzdít, hogy a jövőben se riadjak el attól, hog Dickenstől olvassak.
Ez a könyv el tudta érni nálam, hogy egy olvasásra elolvassak száz vagy akár több oldalt is. Klasszikus ritkán megy ekkora adagokban nekem. Olvasmányos volt, izgalmas, érdekes, tele jó karakterekkel. Joe (akit már az első lapokon a szívembe zártam), Herbert, Biddy. Boldog vagyok, hogy a regény így ért véget számukra. Pip-et ugyan sokáig nem tudtam kedvelni, de a végére megbékéltem vele, bár azt nem értem mit evett spoiler Estellán.

Imádom a fura párbeszédeit, a poénjait, a karaktereit, a történetek hangulatát, a helyszínek leírását…egy szóval mindent, ami Dickens! :) Nagyon tetszett!

Több évvel ezelőtt találkoztam először a történettel.
Hugh Laurie főszereplésében láttam a Pip című filmet, majd utána meg is néztem ennek a könyvnek a filmváltozatát. Nem volt egy hú de maradandó élmény, gondoltam elolvasom a könyvet hátha az jobb.

Majd eltelt 7 év.
Az idei évben mindenképpen olvasni akartam ezt a könyvet. Dickens-től első olvasásom, de nem az utolsó. Szépen megírt hosszú lassan hömpölygő történet halva szült szerelemről, barátságról, megbánásról.
Tényleg elég lassan halad a történet, ráadásul sejthető is mi a vége, ettől függetlenül megéri olvasni.
Tipikusan az a könyv amit pokrócba csavarva a melegben teával/forró csokit szopogatva merülsz el a 19. századi Anglia világában és sodródsz a történettel, mint a Temze.

Hogy újraolvasom-e? Majd talán 15 év múlva.
Ajánlom-e? Mindenképp, bár vicc hogy sehol sem lehet beszerezni.