Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Szép remények 370 csillagozás
„Emlékezetes napja maradt életemnek ez a nap, mert nagy változásokat okozott bennem. De ez a nap senki életéből nem hiányzik. Képzeljétek csak el, hogy egy bizonyos nap kiesett volna az életetekből, milyen másképp fordult volna minden.” – De hogy az a nap hozta-e a sorsdöntő fordulatot, amikor a Szép remények hőse, a szegény gyerekből úriemberré vált Pip először járt a dúsgazdag Havisham kisasszony házában, vagy inkább azon a ködös téli hajnalon dőlt el minden, amikor kisgyerekként egy szökött fegyencnek ételt-italt lopott? S amikor kiderül, mi mikor és miért történt-e tudás nem rejt-e magában újabb sorsfordulót? Pip életében mindenesetre megjelenik a titokzatos jótevő, akinek hála, maga mögött hagyhatja a falusi kovács házát s a mocsárszéli kis falut, és Londonba utazhat, hogy úriemberré váljon. A szép reményű ifjú Havisham kisasszonyt hiszi támogatójának, akinek házában évekkel korábban fizetett játszótársként szolgált. Az esküvője napján elhagyott kisasszony a menyegző… (tovább)
Nagy várakozások címmel is megjelent.
Eredeti megjelenés éve: 1861
A következő kiadói sorozatokban jelent meg: Fehér Holló Könyvek Magvető · Magvető Remekírók Magvető
Enciklopédia 41
Szereplők népszerűség szerint
Joe Gargery · Pip (Philip Pirrip) · Havisham kisasszony · Herbert Pocket · Matthew Pocket
Kedvencelte 64
Most olvassa 34
Várólistára tette 634
Kívánságlistára tette 514
Kölcsönkérné 6
Kiemelt értékelések
J.D.Barker: Szíve helyén sötétség című thrillerében figyeltem fel a könyvre, és amikor az Európa kiadó újra megjelentette ebben a gyönyörű új kiadásban, nem volt kérdés, hogy nekem is kell egy saját példány belőle. Dickens csodálatosan meséli el Pip történetét, igaz, hogy egy kicsit terjengősen, de nekem mégis tetszett az író stílusa. Van itt minden, szerelem, árulás, önzetlen segítőkézség, barátság, hűség, egy kis krimi, humor, gazdagság. És a végén Pip ráébred, hogy mi a fontos az életben, mi az ami tényleg számít. Biztos, hogy újra fogom olvasni, és az is, hogy Dickenstől se ez volt az utolsó olvasásom.
Uramisten, szóval ilyen érzés lehet, amikor a hintaszékben pipázgató, jó öreg Dickens bácsi fogja magát, az ölébe vesz, és elmond egy édes-bús mesét szerelemről, barátságról, vágyakról és megbánásról!
Ez a könyv olyan szinten zseniális, hogy szavakat sem találok rá. Ahogy a bájos humor átszövi ezt a korához képest meglepően modern regényt, az fantasztikus. Gördülékeny és könnyen olvasható, rövid szakaszok és körömrágós cliffhanger-ök (na jó, kicsit túloztam, de tényleg ügyes a felépítés) váltakoznak, és mindezt szirupmentes, remek lezárással. Hát, megemelem a kalapom.
A Karácsonyi éneket nagyon szerettem (hiszen instant karácsony), de már viszonylag régen olvastam, és vagy Dickens stílusa volt más, vagy pedig mára én értem be hozzá, de a mostani könyvélmény teljesen elragadott. Jó könyvet könnyen talál az ember, de olyan jó könyvet, amelynek olyan erős hangulata van, hogy az ember képes benne élni napokig-hetekig, olyat azért egy kicsit nehezebb. A Szép remények pedig pont ilyen könyv. Szégyen vagy sem, de fogok én még visszakucorodni ennek a vén lókötőnek az ölébe, csak hogy meghallgathassak egy újabb mesét.
A dickensi tékozló fiú meséje a 19. század Angliájába varázsol minket, ahol a kis árva Pip fejlődés-, és felnövéstörténetén keresztül ismerhetjük meg a kor társadalmi különbözőségeit és ebből fakadó igazságtalanságait, illetve azt, hogy valójában mi is az igazi érték: a pénz, a gazdagság, vagy az önzetlen szeretet és a tiszta szívjóság.
Rendesen megdolgoztatott a könyv, pedig tetszett Dickens mesélős-humoros stílusa és alapvetően a történet is. Viszont sokszor éreztem úgy, hogy alig haladunk valamerre, túl sok volt a felesleges rész, amik csökkentették a figyelmemet és az érdeklődésemet. Néha ugyan bejött egy izgalmas szál, vagy valami tanító jellegű gondolat, off de leginkább csak úgy csordogált csendesen a történet, ami a végére ugyan egy kerek, szép lezárást kapott, de azt is bármiféle katarzis nélkül.
A regény fő üzenete és a végkifejlethez vezető csavaros szál viszont tetszett, és örülök, hogy Pip végül ráébredt arra, hogy mik is az élet igazi értékei.
Romantikus-realista mese egy vidéki pocsétából nagyobb vizekre evező, majd különféle viharok által megtépázott, de tapasztalt hajóssá váltan hazatérő úriemberről. A visszatekintés technikáját alkalmazó, első személyben előadott történetet a már felnőtt Pip meséli el, a két idősík szembesítése által biztosított kellő humorral, egészséges iróniával és öniróniával, néhol érzelgősen, máshol önostorozó szentimentalizmussal.
A nemcsak konkért értelemben vett ingoványos, mocsaras világból – árvaságból, nincstelenségből, külső-belső szegénységből – egy ismeretlen jótevő jóvoltából fordulatos, meglepő csavarokat sem nélkülöző út vezeti hősünket egyenesen Londonba, az úriemberré válás álomhelyszínére. Közben meg nem kerülhetjük el a főváros pózok és látszatok mögötti szürke piszkát, patkányoktól hemzsegő kapualjait sem, és itt természetesen átvitt értelemben is értendő a dolog. Dickens, bár nem a klasszikus realista módon, bevezet a korabeli társadalom pár rétegébe – elsősorban a bűnözők világába, akikkel már a gyerek Pip is kapcsolatba kerül (és e kapcsolat, bár csak különös kalandnak tűnik, meghatározza egész életét), a vidéki falu hétköznapi és kevésbé hétköznapi emberei közé, valamint a londoni „úriemberek” látszatértékektől csillogó, erkölcsileg viszont kopottas, „víg” életébe. Remek figurák özöne várja az olvasót – ilyen például Havisham kisasszony önmagába zárkózott, világból kikopott, különcségében néhol nevetséges, máskor tragikusan fenkölt, megtérő alakja, Estella, a kisasszony bosszújának eszköze, a lélektelenség és szívtelenség, a hozzáférhetetlenség tökéletes megtestesítője (a regény lezárásában megváltozott alakja még romantikus fordulatnak is túlzás szerintem), de megemlíthetjük a mindenki ügyvédje, Jaggers alakját is, aki szinte minden alakot összeköt a regényben, vagy a titokzatos Magwitchet. És ne feledjem két személyes kedvencemet: a kissé együgyű, de annál nagyobb lelkű Joe-t, Pip első apamodelljét, illetve a londoni nemesség után sóhajtozó, álmodozón henyélő társaság közepette két kezével „várat” építő, gazdálkodó-kertészkedő, az Idős Szülővel igazi szerető gyerekként bánó, „nem hivatalos minőségben” Pipet hasznos tanácsokkal ellátó Wemmicket. Van itt rengeteg árva és örökbefogadó, ismert és ismeretlen szülő, viszonzott és viszonzatlan szerelmek, segítő és ártó karatkterek sokasága.
A színes szereplőstábnak megfelelően színes, fordulatos cselekmény is dukál, váratlan meglepetések, véletlenek, hirtelennek tűnő ötletek csomózzák össze a gyakran feszültséget keltő momentumokat sem nélkülöző részeket (a folytatásokban való megjelenés nagyon érződik a cselekményvezetésen, a történet tagolásán, felépítésén).
Bár Dickens nem búvárkodik túl sokat a lélekben, a bonyolultan indázó, krimiként is működő cselekmény során mégis érdekes fejlődésrajzát adja a főhős Pipnek, aki szépreményű álmai mellé anyagiakat is kapva tapasztalja meg az úriemberré válás folyamatát. Feltevődik a kérdés – mert ha Dickens, akkor fel kell tevődnie: mit ér a pénz erkölcsi-szellemi útmutatás, tanítás nélkül? Elégséges megtanulni a helyes étkezés, társaságbeli viselkedés, pénzköltés etikettjét? Mi rejtőzik ezek mögött? Nem, nem marad el a morális kérdések feszegetése, a „finom neveltetés”-ről lehull a lepel – az emlékező Pip ironikusan szemléli fiatal önmagát, amint környezetéhez hasonlóan pénz és kinézetel alapján viszonyul az emberekhez, tagadja meg volt kapcsolatait „szép reményei” után szaladva. Közben meg igyekezete, akár Wosple úr nevetséges komédiázása – kínos Hamlet-játszás egy műkedvelő társaságban. Pip szerencséje, hogy idejében ráébred a helyzet nevetséges voltára, meg az is, hogy van benne mélyen egy titkos mag – mint a Dickens-hősöknek általában, mely nem engedi a jót elbukni. Pip „legúriemberebb” periódusában is tesz pár gesztust, mely később sorsfordító jelentőségűnek bizonyul.
És persze, happy end a többség számára. Igaz, megszenvedett happy end, de mégis.
Romantikus kalandokkal, valószerűtlen véletlenekkel, néha (gyakran) sziruppal, de szerencsére humorral is tele történet. Elvileg nem is kellett volna ennyire szeretnem, de mégis. Tud a bácsi mesélni, olvassátok!
Nem ez volt az első 'randim' Dickenssel és nagyon rákészültem erre a könyvére, mégis ahogy az olvasási időmön is megmutatkozik, nehezemre esett megbirkóznom vele. Vontatott írásmódja, lassúsága miatt többször abba akartam hagyni, és itt bár azt írhatnám a szorgalommal és kitartással gyűrt lapok meghozták a gyümölcsét, az csak nem akart jönni. Holott alapvetően szerettem Pip fejlődéstörténetét, a könyv tiszta és örök üzenetét, szereplői ábrázolásmódját, ne tovább hálátlan romantikáját, mindent, mit adni akart, csak ne tette volna (már bocsánat) azt ily hót’ unalmasan.
Remek könyv volt, de azért nem lett kedvenc.
Néhol kicsit vontatott volt és a szereplőkkel sem tudtam azonosulni.
Igaz remekül meg volt formálva az akkori társadalom, melyben a történet játszódott.
Árnyalt volt a rétegződés a legszegényebb, legelmaradottam emberektől, a luxusban és az álamiknak élő arisztokratákig.
Szóval nem volt rossz, igazi régi klasszikus könyv volt és nem bántam, hogy én nem láttam a filmet, amit készítettek belőle.
A Szíve helyén sötétség c. könyv elolvasása óta várólistán volt nálam ez a könyv, de az, hogy most elkezdtem és végig is olvastam, a Kultúrmisszió kihívásának köszönhető. Pedig nagy hiba lett volna kihagyni vagy félbehagyni!
Kicsit nehezen indult, meg kellett szoknom ezt a lassú, régies, mesélő stílust, és az első 100 oldal alatt bizony nem egyszer éreztem úgy, hogy én ezt most feladom. De aztán azt vettem észre, hogy nem tudok elszakadni a történettől, egyszerűen csak vitt magával az egész és Magwitch felbukkanása után már úgy felpörgött a sztori, hogy hirtelen a végére is értem.
Ugyanaz a kérdés merült fel bennem egyébként itt is, mint anno a Manon Lescaut c. könyvet olvasva spoiler, de itt legalább a végén kaptunk egy aránylag elfogadható lezárást ebben a körben is, így nem maradt bennem hiányérzet.
Valami laza, szépen megírt mesére vágytam, amiből nem ömlik rám a klímaszorongás, a magány, a depresszió, elkezdtem keresgélni a polcon. Miközben válogattam a könyveket, több könyvbe is beleolvastam, de ebben a könyben a belepillantás úgy kb 100 oldalnyira sikerült, így nem volt kérdés, egymásrataláltunk. Dickens nagy mesélő, csodás szókinccsel, hosszú, ráérős mondatokkal, gondolatokkal, finom humorral húz be a XIX. századi Anglia világába.
Pip meséli el egyes szám első személyben élete történetét, önreflexióval, humorral, szeretettel, egy mindent megélt ember bölcsességével, aki volt nagyon mélyen és nagyon magasan is. Pip árva kisfiúként egy mocsár mellett él, de egy titokzatos jótevő magasba emeli, vagyont biztosít neki, londoni aranyifjúvá válik, pénzt kap, de iránymutatást semmit. Illetve pont annyi az iránymutatás, hogy pénzköltő, gondtalan úrifiúvá kell válnia, minden kötelezettség nélkül. Dickens szereti ezt a témát feszegetni, rendben, kell a pénz, de csak a pénz teheti-e jobbá, gazdagabbá az életet, és szerencsére szereti annyira a kis léha szereplőit, hogy ellátja őket kellő mennyiségű emberjobbító pofonnal. Dickensnél minden színes, szagos, vibráló, a mocsár, a temető, a kovácsműhely és London is, és minden ember is, a kovács, a magányos gazdag nő, a jogász, a bűnöző, az örökbefogadott, az Idős Szülő, mindenki igazi, háromdimenziós, sokrétű.
Ez mese a mese minden kellékével olyan emberekről, akik jobbá, többé válnak, amit az tesz különlegessé, hogy a legjobb mesélőtől olvashatjuk. Régen olvastam Dickenst, elő kell vennem mindent tőle.
A modernre hangszerelt 1998-as moziváltozatnak köszönhetően került valamikor elém Dickens először igazán, és a Gwyneth Paltrow-Ethan Hawke-Robert de Niro trió meggyőzött, hogy érdemes lenne ezeknek a csalfa reménységeknek a mélyére néznem. A meggyőződést indokolatlanul óriási, minimum évtizedes szünet követte (nem is értem, hogy miért), talán öntudatlanul is az Európa Kiadónak erre a gyönyörű kék-piros-aranyba csomagolt legújabb kiadására vártam. Nem tudom, hogy ez a regény számít-e a Dickens életmű legjobbjának, de az egyik legismertebbnek biztosan. Az emberi természetről megrajzolt portréi pedig mélyen elgondolkodtatók, gyakran fájdalmasak.
Szinte kiabál az idézésért Vörösmarty: „Abrándozás az élet megrontója, Mely, kancsalúl, festett egekbe néz”. A Szép remények pontosan oda néznek, és az égig való szárnyalás magában rejti a hatalmas zuhanás veszélyét is. Káprázatos társadalomrajz és jellemábrázolás köszön vissza a regényben. Éreztem egy kis szándékos fricskát is benne, amellyel görbe tükörben mutatja meg az író a szereplőit. Sokan el vannak túlozva, szinte már karikatúra-szerűek, kidomborodnak és felnagyítódnak rossz tulajdonságaik. Havisham kisasszonnyal pedig spoiler mintha Alice szürreális Csodaországa kelt volna életre. De nem kevésbé idézte fel számomra Mary Poppins Bumm admirálisát Wemmick – a londoni érintett körökben neves ügyvéd, Mr. Jaggers jobb keze – spoiler, és a társadalmi osztályok egyéb szereplői is színes leleménnyel kerülnek ábrázolásra a savanyú, irigy vénkisasszonytól felfuvalkodott paprikajancsi rokonokon át, az önmaga vélt tehetségét teljességgel rosszul felmérő tiszteletes úrig, vagy éppen a sunyi, hétpróbás csalókig. Teszi mindezt fanyar angol humorral és eleganciával.
A történet főhőse az árva, szegény sorsú Pip, a tékozló fiúhoz hasonló jellemfejlődésen megy keresztül. Az álmok beteljesülésének lehetősége kiforgatja magából, és megváltoztatja a fiút. A karnyújtásnyira lévő csillogó gazdagság reménye eltorzítja jellemét, szégyellni kezdi és lenézni múltját, és szerettei egyszerűségét. A kancsalul festett egek pedig hatalmasat fordítva a szerencse kerekén, fájdalmas tapasztalatokkal mutatják meg számára az élet igazi értékeit. Ugyanígy szembesítik tévedéseikkel Havisham kisasszonyt, és Pip örökké vágyott szerelmét, a gazdag, gőgös, szívtelen Estellát is. De az életen át bűnöző, börtönviselt fegyenc, Abel Magwitch lelke sem menthetetlen, kiderül, hogy a legmélyebb sötétségen is képes áttörni az emberi lélek jóságra, szeretetre, megtisztulásra vágyó fénye. Pip a tévedései áldozata, Havisham kisasszony az engesztelhetetlen gyűlöleté, Estella Havisham kisasszonyé. A sors pedig megtalálja a módját, hogy egyeseket kijózanítva, másokat csendes egyszerűségükben boldogságuk, vagy éppen fontos felismerések – és ezáltal jobb emberré válásuk – felé tereljen.
A regény hangulatának, érzelmeinek átéléséhez nagyon sokat tett hozzá a minőségi műfordítás, amely nyelvi gazdagságával tökéletesen adta vissza a viktoriánus kori Anglia világát a londoni lámpagyújtogatóktól a lápi ködöt hömpölygető szél sóhajáig.
Dickens beváltotta az én szép reményeimet. A Két város regényét és természetesen a Karácsonyi éneket azért nem körözte le, de tetszett és jó érzés volt néhány napig elmerülni a világában.
Eleve nagyon szeretem, ahogy ír, bármilyen atmoszférát képes tökéletesen megteremteni, és annyira csodálatosak a gazdag, érzékletes leírásai, hogy gyakorlatilag a leghétköznapibb, unalmas dolgokról is kész öröm olvasni az ő tálalásában. Ráadásul van egy remek sztorizgatós hangulata is, mintha csak a kandalló mellett mesélne egy hideg estén.
Egy kicsit nehezen indult a történet és kellett némi idő, míg belerázódtam, de egy idő után teljesen magával ragadott a hangulat, a vége felé pedig egymást érték a váratlan izgalmak és fordulatok. Némiképp túlzott szerepet kapnak a véletlenek, nehezemre esett elhinni, hogy random egymás útjába sodor a szél vagy a sors olyan embereket, akik mind kapcsolódnak egymáshoz valahogy, egyesek nem is egyetlen szereplőhöz. Biztos durva lenne lerajzolni a kapcsolati hálót.
Tetszett, hogy végig Pip visszaemlékezést olvassuk, aki többször is reflektál a korábbi tetteire, szóval így nem is zavart annyira, ha hülyeségeket csinált. Hatalmas utat járt be, míg az egyszerű kovácsinasból az élvezeteknek hódoló városi úrfi lett, majd az élet próbatételei révén rájött, mik az igazán fontos és értékes dolgok. Imádom, hogy Dickensnél mindig van valami erkölcsi tanulság, de nem tolja az arcunkba nyíltan és idegesítően, hanem csak érezteti és ránk bízza a levonását és megfontolását.
Elég színes és széles a karakterek palettája, akik között vannak igazi egyéniségek, mint a különc, tragikus sorsú Miss Havisham, a hideg, elutasító Estella és Magwitch, a titokzatos fegyenc; Wennickhez és Herberthez hasonló hű barátok és csupaszív emberek, mint Joe; vicces mellékszereplők, mint a Pocket család vagy Pumblechook, és igazi gazemberek is, mint Orlick és Compeyson. A fontos szereplők kidolgozottak, ismerjük a hátterüket és a motivációjukat, így egy idő után még azzal is szimpatizálhatunk, aki elsőre ellenszenvesnek tűnt.
A befejezéssel teljesen elégedett vagyok, szerintem tökéletes. Minden (és mindenki) a helyére kerül, elvarrja a szálakat, de nem erőlteti a cukormázas idillt. Az utolsó oldalt imádtam, mert Pip nem csak révbe ér végre, de rögtön új távlatok és lehetőségek is nyílnak előtte. spoiler
Merem remélni, hogy nem csak hirtelen fellángolás volt az Európa kiadó részéről ez a pompázatosan gyönyörű (és meglepően karácsonyi hatást keltő) kötet, hanem szépen újra megjelentetik Dickens életművét. Vagy nekem tökmindegy, melyik kiadó, csak tényleg legyenek már elérhetőek a könyvei, mert úgy szeretném elolvasni és a polcomon tudni a többit is. 2022-ben teljesen rám tört az érzés, hogy több Dickenst kell olvasnom, és továbbra is kitart.
Népszerű idézetek
Így van ez egész életünk során: legsötétebb perceinkben olyan emberek gusztusa szerint cselekszünk, akik megvetésünk tárgyai egyébkor.
226. oldal, Huszonhetedik fejezet (Magvető, 2008)
Emlékezetes napja maradt életemnek ez a nap, mert nagy változásokat okozott bennem. De ez a nap senki életéből nem hiányzik. Képzeljétek csak el, hogy egy bizonyos nap kiesett volna az életetekből, milyen másként fordult volna minden. Állj meg itt, aki ezeket a sorokat olvasod, és egy percig gondolj napjaid hosszú láncára. Akár vasból van, akár aranyból, akár tüskéből, akár virágból, meg nem köt tégedet, ha egyszer, egy emlékezetes napon legelső szeme el nem készül.
75. oldal
– Szeresd! Szeresd! Szeresd! Ha kedves hozzád, szeresd! Ha megsebez, szeresd! És ha a szívedet összetöri (minél idősebb a szív, annál törékenyebb), szeresd, szeresd, szeresd!
Ekkora szenvedéllyel hangoztatott szót még nem is hallottam.
249. oldal
Említett könyvek
Ezt a könyvet itt említik
- Carlos Ruiz Zafón: Angyali játszma
- Casey McQuiston: Red, White & Royal Blue – Vörös, fehér és királykék
- Cassandra Clare: Aranylánc
- Cassandra Clare: Az angyal
- Cath Crowley: Szavak kékben
- Colson Whitehead: Harlemi kavarás
- Deborah Hewitt: Lélekmadár
- Donna Tartt: Az Aranypinty
- Emma Lord: Tweet Cute – A tweetcsata
- J.D. Barker: Szíve helyén sötétség
- Jenni Hendriks – Ted Caplan: Nemterhes
- Joanne Harris: Urak és játékosok
- John Irving: Árvák hercege
- John Jakes: Titkos küldetés
- Julie Buxbaum: Három dolgot mondj
- Kate Morton: Az órásmester lánya
- Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 1. – Kezdet
- Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 2. – Együtt
- Milly Johnson: Teaház a sarkon
- Nicholas Sparks: Menedék
- Nicolas Vanier: Az élet iskolája
- Nina George: Déli fények
- Rainbow Rowell – Sam Maggs: Fangirl: Manga 2.
- Roald Dahl: Matilda
- Roald Dahl: Matilda három csodája
- Robert Bryndza: Sötét víz
- Ruth Kelly: Szőlőskert Provence-ban
- Sarah Penner: A méregkeverő patikárius
Hasonló könyvek címkék alapján
- Charlotte Brontë: Jane Eyre 93% ·
Összehasonlítás - Oscar Wilde: Dorian Gray képmása 89% ·
Összehasonlítás - Wilde Oszkár: Dorian Gray arczképe ·
Összehasonlítás - Arthur Conan Doyle: Az Agra kincse 87% ·
Összehasonlítás - Kazuo Ishiguro: Napok romjai 90% ·
Összehasonlítás - Kazuo Ishiguro: A főkomornyik szabadsága 87% ·
Összehasonlítás - Daphne du Maurier: A Manderley-ház asszonya 90% ·
Összehasonlítás - Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Az ördöngősök ·
Összehasonlítás - Thomas Hardy: Távol a világ zajától 86% ·
Összehasonlítás - Agatha Christie: Örök éj 84% ·
Összehasonlítás