Ódon ​ritkaságok boltja 87% 64 csillagozás

Igazi dickensi történet, ebből következően kicsit szomorú is. A fordulatos cselekményben központi szerepet játszik egy ördögien gonosz és visszataszító törpe. A jellemrajzolás főleg a mellékszereplők esetében telitalálat, a két főszereplő, a nagyapa és a kislány ábrázolása kicsit egysíkúra sikeredett. A becsületes és jókedvű Kit és családja, a jószívű Ábel és szülei, sőt még a léha Dick karaktere és sorsa, valamint a szerző humora is ellensúlyozza a történet néhol komor színeit.

A fülszöveg ismét könyvgyilkos: az egész cselekményt leírja elejétől a végéig! (Az ilyesmi annyira dühít, hogy bírságolnám érte a kiadót.)

Charles Dickens továbbra is megmaradt az egyik kedvenc szerzőmnek, annak ellenére, hogy talán ez nem a legjobb regénye. Számomra eddig a Szép remények viszi a pálmát.

Igazi dickensi történet, van benne minden, amit tőle megszokhattunk: szegény gyerek, elszegényedett gyerek/ember, gonosz és kedves lélek illetve az elmaradhatatlan szegénység.
Ez a történet Nellről, a kislányról és a nagyapjáról szól elsősorban, de több mellékszereplőnek a sorsát is nyomon követhetjük. Nell nagyapjával kettesben él egy régiségboltban, ahol lehetne nagyon kellemes is az élet, de miért is lenne az, ha a történetet Dickens írja. A kislánnyal az utcán ismerkedünk meg,amikor is találkozik egy férfival, mert eltéved és kiderül, hogy nagyon messze van a kislánynak az otthon. Ekkor már gyanakodhatunk, hogy a kislány életével valami nem stimmel, hiszen miért sétálgat egyedül éjnek idején messze az otthonától, s mint kiderül, nem is egyedüli esetről van szó. Először egy szegény utcagyereknek tippeltem Nellt ezek alapján, de nem az, csak elszegényedett kislány és mindig a nagyapja megbízásából keresi fel azt a személyt, aki nekik pénzt ad a „megélhetésre”.

Az alaptörténet ebből indul ki, hogy kevés pénzük van, ami a kislányt nem is érdekli, a nagyapát annál inkább. A kislány csak arra vágyik, hogy a nagyapa vele foglalkozzon, ne mindig a pénz és a szebb élet miatt aggódjon. A bonyodalom ott kezdődik, mikor nem kapnak több pénzt, mert kiderül, hogy az öreg mire is költi azt, ezért menekülniük kell a tartozások elől. Ketten hátukra veszik a világot, pénz és minden nélkül, természetesen ez különböző kalandokat szül, hiszen folyamatosan félnek, hogy jönnek utánuk és felismerik őket.
Miközben az unoka és nagyapja menekül, nyomon követhetjük a városban maradók életét, többek között Kitét, a kislányéknál korábban dolgozó szolgálófiúét is, akiről mindig szívesen olvastam, ő volt a személyes kedvencem.
Rengeteg bonyodalom kerekedik, mind a menekülőkkel, mind a városban maradókkal, tehát unatkozni én nem tudtam a történet alatt, annak ellenére, hogy bő lére eresztette Dickens ismét a mesélést.
A vége is Dickenshez méltó, szomorú mégis a romantika jegyeivel van fűszerezve. Itt aki megérdemli megkapja biza a büntetést, de sajnos az is kap, aki nem érdemli meg.

A könyvem illusztrált kiadás, szép rajzok lennének, ha az arcot lespórolták volna róla, mert rettenetesen ijesztőre sikeredtek illetve nem is így képzeltem el a szereplőket, szóval azt csak úgy mellékesen nézegettem. Viszont tény, hogy nagyon mutatós könyv az illusztrációkkal.

A fülszöveget ne olvassátok el, konkrétan az első 200 oldalt elmondja, persze ott is van a cselekményleírást tartalmaz rész, de a boltban nincs ott.

Megint egy regény, ahol persze, szeretem a főszereplőt, de ő olyan finom, olyan éteri, olyan gyenge és mégis olyan erős, szóval olyan tökéletes, hogy nálam óhatatlanul második sorba szorul a némileg esendőbb emberek mögé. A talpraesett és hűséges Kit, a derék Garland család, a barátságos ügyvéd, vagy a másik oldalon tékozló Frederik Trent vagy a gerinctelen Brass testvérek cselekedetei sokkal izgalmasabbak voltak. Nem is beszélve a maradéktalanul gonosz törpéről, illetve a legjobb párosról, a léhának induló, de egyre rokonszenvesebb Dick Swivellerről és az Udvarhölgyről. De tetszettek a kisebb szereplők is, és nagyon élveztem a – szerencsére gyakori és bőséges – leírásokat is. Szomorú regény spoiler, sötét regény, de sokak számára boldog befejezéssel.

Egész nyáron könyves bűvöletben éltem, amibe belelógott a nyár utolsó könyvének, az Ódon ritkaságok boltjának első 150 oldala is, utána viszont több minden elvonta a figyelmem, és nem tudtam annyira belemerülni, mint a legelején – pedig az eleje annyira simogatóan jó volt! Úgyhogy majd ha már kiolvastam a világ összes könyvét, amit szeretnék, biztos újraolvasásra vár, még ha a történet bizonyos részeiben igencsak idealizált volt, és romantikus jegyeket is felvillantott. A címe alapján nem erre számítottam, sokkal inkább egy régi, mesés kincsekkel teli birodalmat, úgyhogy azt sajnáltam, hogy ez a világ kevéssé jelent meg, a karakterek viszont éltek, Dickens stílusa pedig még mindig kifogástalan.

Egy nagypapa és árva unokája üldöztetése és menekülése keresztül-kasul a XIX. századi Anglián; útjukon egy halomnyi archetipikus szereplő segíti vagy gátolja őket – röviden ennyi a Twist Oliverre emlékeztető alaptörténet, ami sok irányba ágazik szerte-széjjel, mert Dickens – szokásához hűen – jó néhány meghatározó szereplőt mozgat párhuzamosan, akiknek az élete legalább olyan szövevényesen alakul, mint a főszereplőké.
D. kivételesen olvasmányosan ír, és pillanatok alatt beránt a maga teremtette naiv világba, ahol a jók patyolat tiszták, a rosszak pedig menthetetlenek.
Másnak talán nem bocsátanám meg a fekete-fehér világot, de azt hiszem, az ő regényeivel szemben lassan ugyanúgy„elvárásom lesz” ez a fajta kiszámíthatóság, mint Agatha Christie krimijeinél az „angolos atmoszféra” és a gyilkos leleplezése zárt körben, az ügy valamennyi érintettjének jelenlétében.

Öt csillagos…. lenne, de csak négy és fél, mert az utolsó húsz oldal terjengőssége és romantikus túlzásai még csak véletlenül sem nyitották meg a könnycsatornáimat. : )

Szeretem Dickenst. Szeretem a mesélő stílusát és a humorát.
Az elején nehezen rázódtam bele a történetbe, de aztán sikerült beszippantania ennek a világnak.
Kedveltem a főszereplő kislányt, Nell-t. Példát lehet venni kitartásáról, hogy soha nem adta fel a reményt. Mindenért hálás volt, bízott a jóban, Istenben. Viszont inkább a többi szereplő sorsa érdekelt jobban, talán azért, mert sajnos az övét sikerült elspoilereznem magamnak egy másik könyvből :(
Szerintem Dickens a gonosz szereplőit tudta a legjobban ábrázolni, ebben az esetben Quilp személyét. El tudtam képzelni a törpe alakját, és hallottam őrült nevetését. Sokszor még a hideg is kirázott tőle, főleg a mosolyától és beszédstílusától.
Számomra olyan ez az egész történet, mint egy tanmese: a jó elnyeri jutalmát, a rossz megbűnhődik. Nekem tetszett, a túlzott romantikus leírások ellenére is, de valamiért mégsem öt csillagos.
Szeretném még megdicsérni a fordító nagyszerű munkáját!

Az keltette fel érdeklődésemet ezzel a regénnyel kapcsolatban, hogy hallottam, hogy eredeti (folytatásos) megjelenésekor milyen népszerű volt. Még Amerikában is a kicsi Nell sorsán aggódva tülekedtek a legfrissebb fejezetért, és még Viktória királynő is elismerően nyilatkozott a regényről. Belőlem azért ilyen nagy rajongást és izgalmat nem váltott ki. Habár valóban érdekelt Nell sorsa, és tetszett a regény, mégsem voltam maradéktalanul elégedett.
Alapvetően tetszett az író stílusa: olyan volt, mintha egy kandalló előtt ülő mesemondó az ember jó és rossz természetéről tanulságos történetet mondana nevelési célzattal a kisgyerekeknek. Néha kissé didaktikusabban, nyíltabban, számba rágva a tanulságot, de azért a legtöbbször megmelengették a szívem az író megjegyzései.
A szereplők is érdekesek voltak, egy kissé ugyan meseszerűek; kalandregényhez hasonló cselekményéből (Nell és nagyapjának menekülése) fakadóan rengeteg és mindenféle emberrel találkozhatunk (bűnözők, segítő szegények, nyomorgók, tékozló gazdagok, zsarnokok stb.). A sok epizód, kitérő azonban néha nekem már sok volt a jóból, és alig vártam, hogy visszatérjünk a főszereplőinkhez. Csakhogy egy idő után már nem is Nellék szála érdekelt leginkább, hanem Kité. Ez is egy másik problémám ezzel a regénnyel: Nell már annyira éteri és megfoghatatlan a történet végén, hogy nem igazán tudtam mihez kezdeni vele.
Ezek persze kisebb „hibák”, de a könyv hossza minden negatívumot felnagyít. Hosszúság alatt természetesen nem az oldalszámokat értem, hanem a sok felesleges epizód, tájleírás, ismétlés miatt éreztem úgy, hogy túlságosan elnyújtott a regény, és így könnyebb volt megtalálni minden szálkát.
Egyszóval tényleg dickensi a regény, az író stílusának pozitív és negatív jellegzetességeivel együtt. Nem a kedvenc íróm, de néha kifejezetten jó érzés a kandalló előtt összekucorodni.

Egy hibája van, túl hosszú.

Végre újra egy Dickens-könyv, ami nem fullad ki a második felében, és nincs telizsúfolva a romantika közhelyeivel. A kis Dorrit ugyan még mindig őrzi az első helyét nálam, de ez majdnem olyan jó volt.

Ezzel megszenvedtem rendesen az biztos :) Szóval nem biztos, hogy egyhamar újra bevállalom, hogy elolvassam :) Sokáig tartott olvasni, amit egyrészről a terjedelmére írok, másrészről pedig a saját lustaságomra. Biztos bedaráltam volna előbb, ha van elég időm és persze jobban leköt, mint tette.
Nem tartom rossz műnek, a problémám foka inkább a túlzott leírások, olyan rágjunk az ember szájába mindent, amit lehet. A régi Anglia még mindig bűbájos – varázsos, hihetetlen, hogy akkor és ott ilyen emberek is megfordulhattak. A történet családiassága nekem átérződött, örülök, hogy kaptam Dickensből is végre egy szeletet, bár nem ezt a művet ismertem tőle először.