Dombey ​és fia 13 csillagozás

Charles Dickens: Dombey és fia Charles Dickens: Dombey és fia Charles Dickens: Dombey és fia Charles Dickens: Dombey és fia Charles Dickens: Dombey és fia Charles Dickens: Dombey és fia Charles Dickens: Dombey és fia Charles Dickens: Dombey és fia Charles Dickens: Dombey és fia Charles Dickens: Dombey és fia Charles Dickens: Dombey és fia Charles Dickens: Dombey és fia

A Dombey és Fia cég kis- és nagykereskedelmi, valamint kiviteli ügyletei 1846-48-ig jelent meg, húsz, havonta közölt folytatásban „Phiz” (Hablot K. Browne) rézkarcaival.
Az angolt irodalomtörténet erre a regényére teszi Dickens „sötét korszakának” kezdetét, ami közérthetőbben az író társadalom-szemléleti tudatosodását jelenti. Előző regényeinek egy-egy alakja legfeljebb önmagára jellemező: csak a jók vagy rosszak, egyetlen furcsa tulajdonság hordozói, akikre a Dickensről szóló karinthyáda legjobban ráillik.
Az első nagy lépést a Dombeyvel teszi Dickens a tipikus világa felé: a jó és rossz áldot-egyszerű erkölcsi rendjét tudatosan alkalmazza a társadalom bonyolult rendjében.
Eredetinél eredetibb figurákat önt a dickensi bőségszaru: Chickné, Tox kisasszony, Susan Nipper, Cuttle kapitány, Mac Stingerné, Pipchinné, Blimberék és Toots életünk örök útitársaivá lesznek.

Eredeti megjelenés éve: 1848

A következő kiadói sorozatokban jelent meg: Klasszikus Regénytár (kék), Klasszikus Regénytár (piros), Klasszikus Regénytár

>!
Kossuth, Budapest, 1961
868 oldal · keménytáblás · Fordította: Fodor József
>!
Európa, Budapest, 1960
868 oldal · Fordította: Fodor József · Illusztrálta: Phiz (Hablot K. Browne)
>!
Európa, Budapest, 1960
870 oldal · keménytáblás · Fordította: Fodor József

3 további kiadás


Kedvencelte 1

Most olvassa 2

Várólistára tette 24

Kívánságlistára tette 7


Kiemelt értékelések

ppeva P>!
Charles Dickens: Dombey és fia

Nagyon tetszett a szereplők remek ábrázolása, a dickens-i humor, a korrajz. A regény kissé hosszúra sikerült, voltak benne kevésbé sikerült és kissé nyakatekert részek is. De egészében véve jó volt.

kaporszakall >!
Charles Dickens: Dombey és fia

„Természetellenes volt-e vajon a Dombeyn oly kérlelhetetlenül uralkodó vétek? Néha érdemes volna megvizsgálni talán, mi is az emberi természet, és hogyan igyekeznek az emberek a változtatásán; és hogy vajon az ilyenformán keletkező erőszakolt eltorzulásokkal nem akkor bánunk-e természetesen, ha természetellenesek vagyunk? Zárjátok be hatalmas anyánknak bármely fiát vagy lányát egy szűk ketrecbe; láncoljátok hozzá a rabot egy bizonyos eszméhez; hagyjátok, hogy a börtönt körülálló néhány falánk, önző célokat hajhászó ember szolgai hódolattal táplálja ezt az eszmét; és ugyan mi lesz a természetes a készséges fogolynak, aki sohasem emelkedett magasra a szellem szabad szárnyán – mely amúgy is oly hamar ellankad és letörik, és hogyan láthatja meg a természet igaz arculatát?”

Ez a szónokias tiráda a negyvenhetedik fejezetben hangzik el, és a vétek, amiről az író beszél, a gőg. Mert Dickens, ha egyszer nekiáll kipellengérezni egy emberi gyöngeséget, nem áll meg félúton: annyit gyömöszöl a kiszemelt negatív tulajdonságból a nyomorult főszereplő jellemébe, amíg az kireped tőle, mint a kis gömböc. Az se baj, ha ettől alakja kissé hiteltelenné válik.

Szegény Mr. Dombey, a gyanútlan nagykereskedő és viktoriánus sznob tehát végigpöffeszkedi ezt a több mint nyolcszáz oldalt, mint valami karót nyelt pulyka. Mellette statisztál 'és Fia', a kis Paul spoiler, továbbá érzelmes (majdnem azt írtam: rézelemes) leánya, a gyöngéd, jóságos Florence, akinek láttán dalolni kezdenek a pacsirták, a pitbull terrier pedig könnyekre fakad, homlokon csókolja a szopós bárányt, és áttér a zöldségkosztra. Nem hiányozhat persze a gonosz intrikus figurája, ez a Jago és Osztap Bender egybeolvasztásából keletkezett furcsa torzszülött sem, aki állandóan a fogsorát villogtatja, miközben cselsző. Akad még a férj gőgjét a saját még nagyobb gőgjével ellensúlyozó második feleség, s kíséretében az újkapitalistákhoz dörgölőző lecsúszott egykori arisztokrata rokonság is.

A társadalomkritika, a Dickens által oly sűrűn ostorozott angol bentlakásos iskolák újabb lesújtó ábrázolásán túl itt sajnos kimerül az általános erkölcsprédikációkban, s a témában rejlő lehetőségeket – a nők alárendelt helyzetét, s az emancipáció szükségességét – messze nem aknázza ki. Ráadásul az író úgy dagasztja az érzelmeket, mint parasztasszony a keletlen kenyeret; a regény végét a szokásos adagot is jócskán meghaladó mennyiségű cukormázzal öntve nyakon, ami végzetesen elcsapja a szerencsétlen olvasó irodalmi hasát.

Ami ezt a könyvet megmenti a Júlia és Romana típusú füzetes regények végzetétől, az a kisember-mellékszereplők színes kavalkádja. Savanyú iskolamesterek, dörgő hangú hadiözvegyek, félkegyelmű túlkoros diákok, nagyszájú komornák, spionkodó suhancok, házassági álmokat dédelgető vénkisasszonyok, szipogó dajkák és tudálékos, partravetett potykaként kapálózó kiöregedett hajóskapitányok élénkítik, s teszik elviselhetővé a történetet, mely nélkülük a szentimentalizmus mocsarába fulladna. Dickens úr bábszínházában fontosabbak az epizodisták, mint a főszereplők…

Az író utolsó nagy műveiben (Örökösök, Kis Dorrit, Szép remények, Közös barátunk) összefogottabban, s keserűbben ír. Ez a regénye közvetlenül a Copperfield előtt született, de inkább jellemzik a korai írások gyermekbetegségei, mint a Copperfield komolyodó hangja. Dickens elkötelezett hívei ezt is szeretni fogják, de a viktoriánus próza modorosságait rosszabbul tolerálóknak a szerző későbbi munkásságát ajánlom.

BabusM >!
Charles Dickens: Dombey és fia

Elég egyenetlen regény. Az első fele olvasmányos, érdekes, haladós, aztán egyre több lassító, sőt időhúzó rész lesz benne, teli szószátyár szereplőkkel és szappanopera-szerű feleslegesen nyújtott jelenetekkel, leírásokkal. Ráadásul az első felében félelmetesen jó, realista regényekbe illő leíró részek, meg jellemek jelennek meg; a végére viszont olyan szélsőségesen romantikus lesz minden és mindenki, hogy ez már a mestertől is sok. Az elején azt hittem, életem egyik legnagyobb olvasmányélménye jött el, a végére viszont kifejezetten csalódott voltam. Nem a könyvtől, hanem az „élménytől”.

Merkúr>!
Charles Dickens: Dombey és fia

Négy fejezetet olvastam belőle és… imádtam. De találtam egy szebb, jobb, egykötetes, teljesen illusztrált, eredeti nyelvű kiadást, így azzal folytatom majd az olvasást, amint meghozza a postás.

Gabriella_Balkó>!
Charles Dickens: Dombey és fia

Az első kötet tetszett, a második már kevésbé. Ott már nagyon rétestésztának éreztem a történetet, mit lehet még belecsempészni, hogy hosszabb legyen.
Mindenesetre megvolt benne a dickensi hangulat, sőt néhol elég humorosra is sikeredett.

>!
Szépirodalmi, Budapest, 1951
980 oldal · keménytáblás · Fordította: Fodor József
láthatón__túl>!
Charles Dickens: Dombey és fia

A vége szentimentálisra sikeredett. Edith karaktere az igazán érdekes alkotás a műben. Talán egy nagy Edith-Alice találkozást összehozhatott volna Dickens. Számomra a regény több szála felidézi A nyomorultak-at. És ezeket a szálakat bizony Victor Hugo jobban tekergette, vagy éppen simította ki.


Népszerű idézetek

kaporszakall >!

Bár Bagstock őrnagy elérkezett arra a magaslatra már, melyet irodalmi nyelven az élet delelőpontjának neveznek, és a lankán immár lefelé haladt; s bár nyaka jóformán alig volt, viszont karimás elefántfüle annál kiadósabban pompázott, merev állkapcsa előrenyúlt, s szeme, mint már erre kitértünk, mindig mesterségesen feltüzelt állapotban izzott – mindazonáltal büszkén érezte, hogy Tox kisasszonyban érdeklődést keltett, és csiklandozta hiúságát az elképzelés, hogy szomszédja ragyogó nő, és íme, szemet vetett rá. Erre nézve nemegyszer kockáztatott meg célzásokat a klubjában, holmi szellemeskedő szójáték formájában, amelynek állandó tárgyaképpen Joe Bagstock, Joey Bagstock, J., Bagstock, Josh Bagstock szerepelt; az öregnek ugyanis legerősebb bástyája és mentsvára a humorizálásban az volt, hogy nevével a legbizalmasabb lábon állott.

Hetedik fejezet (Tox kisasszony hajléka madártávlatból; Tox kisasszony lelkivilága, ha ugyanonnan tekintjük)

1 hozzászólás
kaporszakall >!

Így maradtak egyetlen szó nélkül egy óra hosszat, s ekkor Skewtonné szobalánya szokás szerint megjelent, hogy úrnőjét előkészítse az éjjeli nyugalomra. Ennek a szobalánynak esténként tulajdonképpen csontváznak kellett volna lennie, kaszával és homokórával, nem pedig nőnek; érintése ugyanis olyan eredménnyel járt itt ilyenkor, akár a halálé. Az a kifestett figura egyszerre egészen összezsugorodott keze alatt; alakja megrogyott, haja lehullott, az ívelt, sötét szemöldök ritka, ősz szőrcsomóvá éktelenült, a halvány ajkak megvékonyodtak, a bőr megpetyhüdt és halottassárga színt öltött; Cleopatra helyén nem maradt más, csak egy sápadt, elnyűtt, reszkető fejű öregasszony, aki kiveresedett szemmel, összehúzódva ült egy zsíros flanellpongyolában, mint egy hamarjában összekötött bugyor.

Huszonhetedik fejezet (Mélyebb árnyak)

2 hozzászólás
kaporszakall >!

– „De ha mégis jelen találna lenni, amikor a levelet felbontod – e szónál a kapitány akaratlanul is körülnézett, aztán megcsóválta a fejét –, vagy ha valamely későbbi alkalommal hallana erről a levélről – a kapitány ismét a fejét csóválta –, áldásom kísérje őt! Abban az esetben, ha a mellékelt írás nem bizonyul jogerősnek, az sem baj, hiszen senki mást nem érdekel, mint téged meg engem. Az én kívánságom pedig az, hogy ha él, az a kevés, amim van, az övé legyen; ha pedig (attól tartok), másként lenne, akkor legyen a tiéd, Ned. Kívánságomat tiszteletben fogod tartani, tudom. Áldjon meg érte a jóisten, valamint minden más jóságodért, amivel eddig voltál barátodhoz, Solomon Gillshez.” – Bunsby – szólalt meg aztán a kapitány ünnepélyesen –, hogy érted te ezt? Te, akinek a fejét gyerekkorától törték-zúzták, és akinek minden léken új meg új gondolat ment be az agyába. No, hát most mondd meg, hogy látod te ezt az egészet?

– Ha úgy volna – felelt Bunsby szokatlan készséggel –, hogy az az ember halott, akkor az én véleményem szerint nem jön többet vissza. Ha nem halott, akkor meg tán visszajön. De mondom én, hogy biztosan visszajön? Nem. És miért nem? Mert ennek a megállapításnak igazi értelme attól függ, ahogyan vesszük.

Harminckilencedik fejezet (Edward Cuttle kapitány úr újabb kalandjai)

1 hozzászólás
ppeva P>!

Ó, Harriet kisasszony, nem ártana ám, ha gyakrabban jutna eszünkbe, hogy a vétek néha nem egyéb, mint a túlzásig gyakorolt erény.

LVIII. fejezet

ppeva P>!

Morfin úr azt dörmögte magában a lépcsőn fölmenet, amint a kocsi elrobogott, hogy hiába, mindnyájan a szokás rabjai vagyunk, de hogy agglegény legyen az ember, az bizony szomorú szokás.

LVIII. fejezet

ppeva P>!

Ami viszont az emberi élet változásait illeti, meg azt a rendkívül különös módot, amellyel rendszerint viselkedünk, csak azt mondhatom erre, amit Shakespeare barátom mond… ez az ember, aki nem egy korszaké volt, hanem minden időké, és Gay barátom bizonyára ismeri… hogy mint egy álom árnyéka, olyan az egész.

LXI. fejezet

ppeva P>!

Erős, kissé hajlott vállú, tohonya, bozontos, nehézkes ember volt ez a Toodle, ruháját mintha úgy aggatták volna rá. Haja, szakálla sűrű növésű, s a sok füsttől és szénportól kissé sötétebb volt; kemény, csontos keze és négyszögletes homloka akár a cserfa kérge. Minden tekintetben tökéletes ellentéte Dombeynak, aki igazi mintaképe lehetett volna azoknak a kitűnően borotvált, gondosan öltözött, pénzes uraknak, kik olyan simák és ropogósak, mint valami újdonatúj bankjegy; mintha mesterségesen edzették vagy keményítették volna őket valami arany-zuhanyfürdőben.

II. fejezet

3 hozzászólás
kaporszakall >!

Ez a nevezetes Pipchinné egyébként rendkívül csúnya és rossz tulajdonságokban bővelkedő asszonyság volt; termete hajlott, arca pöttyözött tarka, amilyen a silány fajtájú márvány; horgas orra volt és kemény, szürke szeme, akár üllőn kalapálhatták volna, meg nem árt neki. Legalább negyven éve múlt, hogy a perui bányák Pipchin úr halálát okozták; özvegye azonban még ma is fekete selyemben járt, méghozzá olyan fénytelen, tömött, tompa, halálosan komor feketében, amelyet még a gázlámpa sem bírt megvilágítani naplemente után, és ha Pipchinné asszonyság megjelent a szobában, menten elnyelte valamennyi gyertya fényét, akárhány lett is volna. Általánosságban úgy emlegették, mint a gyermekek „nagy nevelőjé”-t; ennek a „nevelésnek” abból állott a titka, hogy mindent megadott a gyermekeknek, amit nem óhajtottak, viszont semmi olyasmit nem kaptak tőle, amit szerettek volna; ez az eljárás aztán rendkívül megszelídítette a természetüket. Olyan keserű öregasszony volt ez a Pipchinné, hogy aki látta, szívesen megkérdezte volna, vajon nem történt-e valami tévedés a perui gépezetek alkalmazása körül, mert úgy látszott, mintha a bányák talajvize helyett Pipchinné asszony lelkéből szivattyúzták volna ki a vidámság összes nedveit és az emberszeretet tejét.

Ennek a női szörnyetegnek és gyermeknyomorítónak a vára ott emelkedett Brighton egyik meredek mellékutcájában, ahol a talaj még meszesebb, kavicsosabb és terméketlenebb volt, mint Brighton többi részében, és a házak is törékenyebbek. A szűk kis homokkertekben furcsa módon csupa sárga peremér-virág termett, akármit is vetettek; jobbra-balra pedig minduntalan csigák tűntek föl, amint a köpölyöző szerszámok szívósságával tapadtak az utcai ajtókra és egyéb helyekre, melyeknek ilyenfajta díszítését egyáltalán nem kérte tőlük senki.

Nyolcadik fejezet (Paul további élete, fejlődése és jelleme)

ppeva P>!

A kitűnő és szellemes régi módszer, amelyet ősi hagyományok szentesítettek, nevezetesen, hogy az emberiségből lehetőleg a legsivárabb és legkellemetlenebb egyéniségeket kell kikeresni az ifjúság számára oktatóknak, az erények felé utat mutató jelző póznának, árvaházi felügyelőnőnek, a betegágyak mellé gondozónak, meg egyéb ilyennek, Wickamné asszonynak is igen jó keresetet szerzett ápolónői minőségében, és hozzásegítette ahhoz, hogy komoly képességeit bámuló és számos tisztelőből álló ismerős körének minden tagja különösen ajánlja és dicsérje.

LVIII. fejezet

ppeva P>!

Határozott igazságtalanság volna, ha azt állítanánk Dombey úrról, hogy a hír nem hatott rá. Nem volt ugyan az az ember, akiről egykönnyen el lehetett volna mondani, hogy valaha is megrémült vagy megrendült; de bizonyára belesajdult, hogyha felesége állapota súlyosbodik, sőt belehalna betegségébe, őszintén bánkódna, és úgy érezné, a családi ezüstnemű, berendezés és más ingóságok közül olyasmi ment veszendőbe, amit jó volt birtokolni, és nem nélkülözhető igazi sajnálat nélkül. De hogy hűvösen, üzletszerűen, előkelően és önuralommal sajnálkozott, afelől nem lehet semmi kétség.

I. fejezet


Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Elizabeth Gaskell: A kisváros
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Megalázottak és megszomorítottak / Feljegyzések a holtak házából
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Golyadkin úr hasonmása / A játékos
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Emlékiratok a holtak házából
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Feljegyzések a holtak házából / A nagybácsi álma / Nyetocska Nyezvanova
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Az ördöngősök
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A hasonmás
Reviczky Gyula: Apai örökség
Anne Brontë: Wildfell asszonya
George Eliot: Büszkeség és ártatlanság