David ​Copperfield I–II. 32 csillagozás

Charles Dickens: David Copperfield I–II. Charles Dickens: David Copperfield I–II. Charles Dickens: David Copperfield I–II.

„Úgy ​vélem, nincs ember a világon, aki annyira hinne ebben a történetben, mint én, amikor írtam”- vallja könyvéről a szerző az 1850-ben megjelent első kiadás előszavában. Másutt pedig így ír: „…valamennyi könyvem közül ezt szeretem a legjobban.”
S ezt érzi az olvasó minden sorából: megmosolyogtat és könnyekre fakaszt, mert sugárzik belőle az érzelem, az átélés őszintesége.
Önéletrajzi regénynek szokták nevezni, de nem egészen az. Életének csak néhány emlékezetes mozzanatát szőtte bele Dickens: gyermekkori emlékeit, a cipőpasztagyárban és az iskolában töltött évek keserves élményeit, látogatását apjánál az adósok börtönében, amiből a halhatatlan Micawber úr és viselt dolgai születtek, jogászkodását, parlamenti tudósítói pályafutását és íróvá cseperedését.
Dickens a szív írója. S mindezek felett a David Copperfield-ben az. Sehol másutt nem fejezi ki annyira szeretetét, gyűlöletét, örömét, bánatát, gazdag érzésvilágát, mint itt. Ebben a műben minden tárgy él, emberi… (tovább)

Copperfield Dávid élete és viszontagságai és Copperfield Dávid címmel is megjelent.

Eredeti megjelenés éve: 1850

Tagok ajánlása: Hány éves kortól ajánlod?

A következő kiadói sorozatokban jelent meg: A Világirodalom Remekei Európa · A kedvenc könyveim Pannon Lapok Társasága

>!
986 oldal · ISBN: 9789638899880 · Fordította: Szinnai Tivadar
>!
Európa, Budapest, 1981
790 oldal · keménytáblás · ISBN: 963072166X · Fordította: Szinnai Tivadar

Enciklopédia 66

Szereplők népszerűség szerint

Copperfield Dávid · Betsey Trotwood · Wilkins Micawber · Agnes Wickfield · Barkis úr · Chillip doktor · Clara Peggotty · Dick úr (Richard Babley) · Edward Murdstone · James Steerforth · Jane Murdstone · Littimer · Strong doktor · Thomas Traddles · Uriah Heep · Wickfield úr


Kedvencelte 5

Most olvassa 1

Várólistára tette 23

Kívánságlistára tette 18


Kiemelt értékelések

SteelCurtain >!
Charles Dickens: David Copperfield I–II.

Emberemlékezet óta nem olvastam Dickenst. Egykori kísérleteimről nemigen őrzök jó emlékeket. Úgy rémlik, bele is nyugodtam, hogy olvasás terén Dickens a kudarc szinonimája. El is határoztam, hogy én többé soha egy sor Dickens-sel sem próbálkozom. Nem állok én olyan jól, hogy beletörjön a bicskám. De hát az ember állhatatlan, s olykor még régi ellenségeinek is megbocsát. Egy könnyelmű pillanatban – mostanában elszaporodott vallásos témájú olvasmányaimban úgyis fel-felbukkannak a fájdalomra kattant önostorozók – azon kaptam magam, hogy Dickens regényt tartok a kezemben. Valószínűleg nem lehettem beszámítható állapotban, mert nem elégedtem meg valami kisebb füzettel, hanem rögtön egy majd 800 oldalas szörnnyel kellett kezdenem. Még szerencse, hogy két kötetre elosztva, így végül megúsztam sérv nélkül. Most, befejezve kissé zavarban vagyok, mert azt ugye nem írhatom, hogy a szerző időközben megtanult írni, mert előrelátóan már több mint száz évvel azelőtt végleg lehunyta szemét, hogy én a világra jöttem. Önmagára valamit adó ember meg nem vallhatja be, hogy esetleg ő változott meg iszonyatosan. Elvégre aki már húszévesen tökéletesnek vallja magát, az hatvanéves korára aligha állíthatja, hogy még sokkal tökéletesebb lett, mert az kétségeket vethet fel korábbi álláspontja helyességére vonatkozóan. Esetleg szóba jöhetne még a kitartó elhülyülés, ám az nem az a változás, melyet az ember szívesen világgá kürtöl. De bármi legyen is az ok, kétségtelen, hogy teljes meglepetésemre nekem most kifejezetten tetszett ez a Dickens regény. Élveztem a stílusát, fel-felvillanó humorát, melynek még létezéséről sem volt sejtelmem. Érdekes figurák bukkantak fel az oldalakon, s bár eleinte kissé sematikusnak, féloldalasnak tűntek, a történet előrehaladtával többnyire fény derült árnyaltabb képükre is. Állandóan attól tartottam, hogy az egész átbillen valami szentimentális szenvelgésbe, de tényleg le a kalappal Dickens előtt, mert valósággal kötéltáncot jár ezen a határon, de sosem zuhan a szirupos romantika mélyébe. Tetszett az is, hogy főhőse nem valami magatehetetlen szerencsétlen figura, de nem is valami köznapi szuperhős. Sodródik az eseményekkel, mint az emberek többsége, s csak viszonylag ritkán igyekszik tudatosan változtatni ezen. Azt hiszem a boldogság – vagy legalábbis a kiegyensúlyozottság – egyik titka éppen az, hogy meg tudjuk választani azokat a pillanatokat, amikor kell – és lehet is – változtatni életünk folyásán.
Összességében tetszett Copperfield úrfi története, s elismerem, hogy Dickens nem egy naftalinszagú író. Rajongó azért nem lettem!

6 hozzászólás
Bea_Könyvutca P>!
Charles Dickens: David Copperfield I–II.

Szeretem a régi, jó könyveket. Más érzés kézbe fogni őket, mint egy vadi újat. Kicsit porosak, foltosak, kopottak, néha még a régies szaguk is megvan. Az a véleményem, hogy a régi, klasszikus műveket másfajta szemmel, megközelítéssel kell olvasni, mint egy új, izgalmas bestsellert. Le kell lassulni, át kell venni a nyelvezetét, a hangulatát. Lassabban folynak benne az események, az unalmasnak tűnhető kitérőket is nagyon lehet szeretni, ha sikerül „belelépnünk” a könyvbe, a korba, amelyikben a könyv játszódik.

Ilyen olvasmány volt a David Copperfield. Nem siettem vele, nem volt cél, hogy minél hamarabb elolvassam, szépen komótosan haladtam. Nem igazán tudtam miről szól a könyv, annyi ismeretem volt róla, hogy „bentlakásos iskola, szegény fiú, gyerekként dolgoznia kell”. Nagyjából ennyi volt, amit eddig hallottam róla. Dickenstől sem olvastam még semmit. Nagyon sok minden miatt tetszett ez a könyv. A 19. századi Angliában játszódik, egy angol történet már eleve fél siker nálam. Szeretem az angol stílust, az angol vidéki tájat, az angol városokat, az angol emberek szokásait és modorosságát. A könyvben minden volt ezekből. Tetszett az írásmód, a régi, hosszú „cikornyás” mondatok :), az apró, közbeszúrt, humoros megnyilvánulások, amik nagyon szórakoztatóvá, élvezetessé tették a könyvet.
A szereplők is nagyon jól kidolgozott karakterek voltak, nagyon jellegzetesek egytől-egyig, nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy ennyire szerettem ezt a könyvet. Mindenkinek volt egy-egy sajátos, jellemző, olykor humoros tulajdonsága, amiért egyszerűen nem lehetett őket nem szeretni. Ugyanakkor a gonosz karakterek is nagyon jól ki voltak találva, én is igazán utáltam őket.

Itt még olvashatsz a könyvből készült filmről is:
Https://konyvutca.blogspot.hu/2015/07/charles-dickens-d…

4 hozzászólás
gesztenye11>!
Charles Dickens: David Copperfield I–II.

Nem tudom, mennyire önéletrajzi ihletésű ez a könyv, vagy mennyire „csak” fejlődésregény”, de elhiszem, hogy halhatatlan mű, a maga két vastag kötetével. A fejlődésregény definícióját meg kellett néznem, az biztosan passzol rá. Ahogy a csecsemő Copperfield felnő, iskolába jár, dolgozik, csavarog, megszökik, megint iskolába jár, proktor lesz, szerelmes lesz, tivornyázik, barátkozik, parlamenti tudósító lesz, pofozkodik, nősül, gyászol – megint szerelmes lesz, megint nősül, közben író lesz, az valóban egy igazi jellemfejlődés, és tiszta szerencse, hogy spoiler.
Bár szerintem egy kicsit jobban meghúzva elsősorban a mellékszereplőket, talán hamarabb kikristályosodott volna a végkifejlet, főhősünk igazi boldogulása. A sok fura figura, akiket (sajnos, meg kell vallanom) néha kicsit össze is kevertem, annyira aprólékosan van bemutatva, hogy sokat elvesznek a főhősből (és vannak, akik többször is megjelennek). Bár biztos, hogy a kornak megfelelnek, és lehet, hogy a szerző ismert is ennyi mindenkit, de a kevesebb több lett volna. Kezdjük mindjárt Murdstone úrral és Murdstone kisasszonnyal, folytassuk Peggotty úrral és Peggotty „hölggyel”, de ott van a kis Emmy, ott van Ham, ott vannak az iskolatársak és barátok, Steerforth és Traddles, a kedves nagynéni (Betsey kisasszony), aztán Micawber úr és Micawberné, Strong úr és Wickfield úr, a szerelmek, Dora és Agnes – vagy például Uriah Heep (és az anyja), esetleg Dick vagy Wickfield úr. És akkor még Barkis, aki „hajlandó”, vagy a nem létező húgocska, Betsy Trotwood. (És még számos tanár, kollégák a borkereskedésben, vagy a Doctors’ Commons-ban, szállásadók, házvezetőnők – és egy csomó mindenki eszembe se jut). Vannak köztük pozitív és negatív személyiségek, de mindegyik túl részletesen van ábrázolva.
És a baj az, hogy szerintem ezektől a részletes ábrázolásoktól lesz a könyv egy kicsit unalmas, vontatott – nem az a pergő stílus, amit jobban kedvelek. (És persze ettől hosszú, és valószínűleg annak is ez az oka, hogy „halhatatlansága” ellenére olyan kevesen olvasták és értékelték itt a molyon.) Pedig vannak olyan események, amelyek izgalmasabbá is tehetnék a teljes történetet (verekedések, leányszöktetés, csődök, kivándorlás, okirat-hamisítás, hajószerencsétlenség). A kevésbé unalmas részek közt van olyan viszont, ami tényleg érdekfeszítő (Emmy keresése, vagy a Uriah HEEP csalásainak leleplezése), viszont van, ami engem nagyon idegesített spoiler
Ami a főszereplőt illeti, aki egyes szám első személyben meséli el az összes vele, és ismerőseivel történt eseményt, szomorú és vidám dolgokat egyaránt, a pozitív hősök közé tartozik, a gyerekkorában vele történt sok szerencsétlenség, időnként kegyetlen bánásmód ellenére komoly úriember, férj és családapa lesz. spoiler
És sok mindent megtudunk a korabeli Anglia társadalmi viszonyairól, családi problémáiról, a különböző jogi eszközök alkalmazásáról és ugyanakkor azok kifordításáról is. Megismerünk szerelmeseket, szerencsétlen, illetve naiv szerelmeseket egyaránt, csalókat (főleg egyet) – és ezt mind-mind valami nagyon aprólékos módon ábrázolva, amiben azért benne van a realizmushoz közeli megfogalmazás, ugyanakkor pedig a humor is. Mert néha mosolygunk Copperfield-en, mosolygunk Betsey nénin, Wickfield úron, Uriah Heep-en, főleg pedig Micawber-en (az általa készített iratok, levelek, adóslevelek szövegezése lehetne akár az angol jog alapja is, ha az már nem készült volna el évszázadokkal ezelőtt) – és ez lehet kifigurázása a kornak, lehet gúnyrajz, de mindenképpen segít abban, hogy Dickens halhatatlan műveket alkosson. Csak azoknak ajánlom, akit érdekel Dickens, a fejlődésregény, a korabeli Anglia társadalma – és sok idejük van olvasni!

Barbara_Rácz_4>!
Charles Dickens: David Copperfield I–II.

Együtt sírtam, nevettem, féltem és izgultam a szereplőkkel. Sokan hátrányként hozták fel a történet terjedelmességét és stílusát, pedig pont ennek köszönhettem ezeket az érzelmeket. Ez valóban egy olyan könyv, amit nem szabad siettetni, időt és nyugodt környezetet kell szánni az olvasására. Bizonyos részek után letenni és hagyni érlelődni az érzéseket és gondolatokat, amelyeket kivált. Szinte rosszul esett, mikor a történet véget ért és le kellett tennem a könyvet. Dickens nagyszerű író, sajnálom, hogy eddig még nem vetettem bele magam az írásai, de azt hiszem ez most meg fog változni.

ZolKov>!
Charles Dickens: David Copperfield I–II.

A kis Davy felnőtt. spoiler Megannyi viszontagságon keresztül, de végül eljutott a boldog felnőtté válásig és beteljesült a levegőben lógó, érett szerelem. A kötet többi főbb- és mellékszereplői is megkapták megérdemelt „jutalmukat”. Igazából ez így egyben volt igazi, a második kötet hibáival együtt. Nekem a második kötet már itt-ott kicsit erőltetett, elhúzott volt az első kötet gördülékenységéhez képest. De mindenképpen érdemes teljes egészében elolvasni a regényt.

dzsobacsi>!
Charles Dickens: David Copperfield I–II.

Annak ellenére, hogy a főhősnek rengeteg nehézségen kell átmennie a nyomorgástól a csalódásokig, szerethető, kedves regény. Dickens dédelgeti a szereplőit, alaposan kibontja a karaktereket, mindegyiket egyedülálló bogarakkal ruházza fel. Az egyetlen hátrány is ebből fakad, néha túlságosan is elmerül a részletekben.
Copperfield végtelenül naivan áll az élethez, de végül szerencséje van és a szorgalmával és barátai segítségével sikerül túllendülnie a nehézségeken, a végén pedig igazi társra is talál.

nagyi77>!
Charles Dickens: David Copperfield I–II.

Ki ne hallotta volna ezt a nevet, hogy Copperfield Dávid. Szerintem kevesen. Viszont kevesen vannak azok is, akik olvasták is ezt a könyvet. A kérdés az, hogy ez az író hibája? Ezt szerettem volna megtudni, és elhatároztam, hogy azok közé fogok tartozni, akik olvasták is a könyvet.

Itt az első probléma, amivel találkoztam, az volt, hogy több fordításban is létezik a könyv. Az első, 1905-ös kiadást Mikes Lajos fordította, amely a RÉVAI TESTVÉREK IROD. INT. R.-T. által kiadott könyv. Ez 3 kötetből áll, ami kb. 1200 oldal. Az a kiadás, amiről az értékelésem szól, az 1981-ben készült, és a fordítója Szinnai Tivadar.
Van ezen kívül sok-sok más rövidített kiadás, ezek kb.400 oldalból állnak.
Adott volt tehát a kérdés, hogy melyik is az igazi, az eredetinek a hű fordítása.

Elsőként az 1905-ös kiadást olvastam. Ez a könyv már nem található forgalomban, viszont az elektronikus változata letölthető a Magyar Elektronikus Könyvtárból (mek.oszk.hu). Ezt a változatot nagyon nehéz olvasni, mert a régi (1905-ös) helyesírási szabályok szerint íródott, és ebben beletörik az ember bicskája. Ezzel együtt átrágtam magam a könyvön, mert nagyon tetszett. Még a helyesírás sem tudta elvenni a kedvem.

Közben rájöttem, hogy létezik a könyvnek egy új kiadása 1981-ből, melyet Szinnai Tivadar fordított. Annyira tetszett a könyv az első olvasáskor, hogy elhatároztam, ezt a változatot is elolvasom. Itt már nem kellett megküzdenem a régi helyesírási szabályokkal, a fordítás is jobban tetszett. Azzal együtt, hogy már ismertem a történetet, élmény volt ismét olvasni a könyvet. Sőt, még olyan finomságokra is tudtam figyelni, amik elkerülték a figyelmemet az első olvasáskor, és az is érdekes, új élmény volt, hogy tudja az ember a szereplők későbbi sorsát. Ez még fokozta az olvasási élményt.

Összességében azt mondhatom, hogy számomra csúcs élmény volt ez a könyv.
Olyan olvasóknak tudnám ajánlani a könyvet, akinek tetszik az első 20-30 oldal, mert ha ez megnyerte a tetszését, akkor a további oldalakban sem fog csalódni.
Akinek nem tetszik az első 20-40 oldal, annak kár tovább próbálkoznia, mert a könyv stílusa ebben a formában folytatódik a tovább 7-800 oldalon.

A kérdésemre keresett választ – vagy is hogy az író hibája az, hogy ilyen kevesen olvasták a könyvét – megkaptam. Nem, nem az író hibája, semmiképp.
A baj egyik forrása az lehet, hogy nem kapható a könyvesboltokban a teljes változat (csak a rövidített, gyerekeknek ajánlott) tartalmazó példány.
A másik baj az lehet, hogy a legfiatalabb példány is 40 éves. Ez azt jelenti, hogy a könyv lapjait már nem szívesen forgatja az ember, amikor kezébe vehet más, csili-vili könyveket.

Gabriella_Nagy_6>!
Charles Dickens: David Copperfield I–II.

Imádom Dickenst, de ettől a könyvtől valahogy többet vártam. Jó volt, voltak nagyon érdekes mozzanatai a történetnek, de ha a Martin Chuzzlewithoz, Oliver Twisthez, vagy Nicholas Nicklebyhez hasonlítom, számomra azok egyértelműen izgalmasabbak voltak. Na nem baj, majd a következő. :) A könyvet így 85%-ra értékelném, de mivel csillagok alapján csak 80 vagy 90 adható, a magasabb mellett döntöttem.

Lily_Sz>!
Charles Dickens: David Copperfield I–II.

Úgy gondolom, ez egyike lehet azon könyveknek a világon, melyeket a legtöbb ember ismerni vél, de nem ismer igazán. Mert régi, a mai olvasónak ódivatú, sokszor kiszámítható és hosszú…
Nem ismerem ahhoz eléggé Dickens-t, hogy általános véleményt formálhassak, de a D. C. alapján valami higgadtság jellemzi, amit át tud adni az olvasónak is – számomra most ez a vonás tette vonzóvá.
A mű erőssége a felejthetetlen karakterei (nekem Betsy Trotwood néni a kedvenc), melyek kevés kivételtől eltekintve egyáltalán nem sematikusak, hanem nagyon is élők, nem fekete-fehérek, a főhös is emberien esendő. Jó volt olyan regényt olvasni, melyben a jóság úgy magasztalódik fel, hogy a jók nem abszolúte jók, de mindig a jóra törekszenek, a rossz pedig nem velejéig gonosz, inkább csak önző, „ügyeskedő”.

>!
Európa, Budapest, 1981
790 oldal · keménytáblás · ISBN: 963072166X · Fordította: Szinnai Tivadar
Orbantorgyan>!
Charles Dickens: David Copperfield I–II.

A legelső könyv ez volt amit magamnak vásároltam kisdiákként. Mindig nagyon szerettem, ezért a regényért olvastam el Dickens nagyon sok regényét. Biztosan sokaknak tetszik az un. fejlődési regény. A David Coperfield biztosan a legjobbak közé tartozik.Örülök, hogy öreg fejjel ismét elolvashattam.


Népszerű idézetek

Sli P>!

Azt hiszem, végképp elbutultam volna, ha nem segít rajtam egyetlen kedvező körülmény. Ez pedig a következő volt. Apám után egy kis könyvtárféle maradt ránk az egyik emeleti kis szobában, ahova szabad bejárásom volt (mivel szomszédos volt az én szobámmal), és ahová senki sem tette be a lábát rajtam kívül. Ebben az áldott kis szobában Roderick Random, Peregrine Pickle, Humphrey Clinker, Tom Jones, a Wakefieldi lelkész, Don Quijote, Gil Blas és Robinson Crusoe ragyogó társasága várt rám. Ők táplálták képzeletemet és azt a reményt, hogy van még valami a Téren és Időn túl – ők, meg az Ezeregyéjszaka, meg a tündérmesék –, és nem voltak ártalmamra; mert akármilyen ártalmas dolog bujkálhatott is bennük, reám ez nem hatott; én legalább nem tudtam róla. Most is csodálom, hogy mialatt szüntelenül nehezebb tárgyakkal kínlódtam, a sok magolás közben miképpen is keríthettem időt arra, hogy ezeket a könyveket elolvassam? És az is furcsa, hogy apró bajaim közepette (melyek nagy bajok voltak az én szememben) hogy is tudtam vigasztalást meríteni abból, hogy kedvenc hőseimet magam személyesítettem meg – amit meg is tettem –, ugyanakkor Murdstone urat meg Murdstone kisasszonyt képzeljem minden gonosz figura helyébe – amit szintén megtettem. Egy álló hétig Tom Jones voltam (persze afféle gyermeki Tom Jones, tiszta szívű, ártatlan lény). És szentül hiszem, hogy egy hónapon keresztül szakadatlanul az a Roderick Random voltam, akit saját elképzelésemhez idomítottam. Mohón faltam néhány kötetnyi útirajzot – már nem emlékszem, mifélét –, amit a polcokon találtam; és jól emlékszem, naphosszat cserkésztem házunk környékén egy ócska kaptafa középső részével felfegyverkezve, Kivagyokén, az Angol Királyi Hajóhad kapitánya személyében, akit a vademberek támadása fenyegetett, s megfogadta, hogy nem adja olcsón az életét. A kapitány emberi méltóságát sohasem alázták meg azzal, hogy fejéhez vágják a latin nyelvtant, velem megtették. A kapitány azonban kapitány volt és maradt, rettenthetetlen hős, dacolt a világ minden élő és holt nyelvének minden nyelvtanával.
Ez volt az én egyetlen és állandó vigaszom. Ha eszembe jut, mindig megjelenik előttem egy nyári este képe; a fiúk ott hancúroztak a temetőben, én meg ágyamon ülve olvasok, mintha életem függne tőle.

54-55. oldal, I. kötet, Negyedik fejezet - Kegyvesztetté válok (Európa, 1981)

Sli P>!

– […] Azelőtt, amikor még könyveket olvasgattam, sohasem képzeltem, hogy milyen fárasztó megírni őket.
– Néha elolvasni is elég fárasztó – feleltem.

365. oldal, II. kötet, Hatvankettedik fejezet - Fénysugár világítja be utamat (Európa, 1981)

Kapcsolódó szócikkek: Betsey Trotwood · Copperfield Dávid · írás · könyv · olvasás
SteelCurtain >!

Azt kell hinnem, nem volt még ember, akinek több öröme telt a mesterségében, mint Creakle úrnak. Valóságos gyönyörűséggel szántott végig pálcájával a fiúkon, mintha mohó étvágyát elégítené ki vele. Megfigyeltem, hogy különösen a pufók fiúk vonzották ellenállhatatlanul; az ilyen gyerek valósággal elbűvölte, és nem nyugodott, amíg úgy helyben nem hagyta, hogy legalább egy napig viselje pálcája nyomát. Magam is pufók gyerek voltam, tehát tudom, mit beszélek. Esküszöm, amikor most erre a gazemberre gondolok, minden érdek nélküli felháborodás fogna el, még akkor is, ha csak hallomásból tudnék róla, és magam sohasem lettem volna a hatalmában; vérem azonban valósággal felforrt, mivel saját tapasztalatomból tudom, hogy tehetségtelen barom volt, és nem lehetett több joga ahhoz a magasztos hivatáshoz, melyet bitorolt, mint ahhoz, hogy fő-főtengernagy vagy a hadsereg főparancsnoka legyen – mely utóbbi két minőségében alkalmasint összehasonlíthatatlanul kevesebb kárt okozott volna, mint így.

Sli P>!

A szatócsbolt a Hungerford Marketen volt, és a Hungerford Market akkoriban egészen másképp festett, mint most: bejárata előtt alacsony faoszlopok sorakoztak, amelyek rendkívül megnyerték Dick úr tetszését (az egész a régimódi időjelző-házikóra emlékeztetett, amelyben egy kis emberke meg egy picike asszony lakott üvegfalak között). A dicsőség, hogy effajta alkotmány fölött lakhatik, merem állítani, bőségesen kárpótolta volna nem egy kényelmetlenségért; mivel azonban kényelmetlenségről valójában szó sem volt, a már említett tömény illatkeveréket meg talán egy kis helyszűkét leszámítva, Dick urat valósággal elbűvölte új szállása. Cruppné ugyan, mielőtt elindultunk, méltatlankodva értésére adta, hogy abban a szobában annyi hely sincs, hogy az ember egy macskát lóbálhasson a feje körül; Dick úr azonban, amint leült az ágy végébe, és fáradt lábát simogatta, nagyon helyesen jegyezte meg:
– Tudod, Trotwood, én nem is akarok macskát lóbálni a fejem körül. Sohasem szoktam macskákat lóbálni. Így hát engem ez az egész nem érdekel.

45. oldal, II. kötet, Harmincötödik fejezet - Lehangoltság (Európa, 1981)

Kapcsolódó szócikkek: Copperfield Dávid · Dick úr (Richard Babley) · macska
Sli P>!

A fuvarosnak (akit Barkis úrnak hívtak) már ennyi beszéd is nagyon sok volt, mert – miként egy előbbi fejezetben megjegyeztem – flegmatikus természetű ember volt, és fölötte szűkszavú. Megkínáltam egy süteménnyel figyelmességem jeléül; egyszerre bekapta, akár egy elefánt, és éppoly kevéssé látszott meg vaskos arcán, mint ahogy egy elefánt ábrázata sem árult volna el semmit.
– Ezeket ő maga csinálta? – kérdezte Barkis úr esetlenül előrehajolva, lábát a bak deszkájára rakva, és két térdére könyökölve.
– Peggottyra gondol, uram?
– Ühüm – felelte Barkis úr –, őrá.
– Igen, nálunk ő süt mindent, és a főzés is az ő dolga.
– Csakugyan? – jegyezte meg Barkis úr.
Füttyentésre csücsörítette száját, de nem fütyült. A ló fülére bámult, mintha valami érdekeset látna ott, jó sokáig ült így, végül megint megszólalt:
– Nincs neki kedvese, mi?
– Hogy kedves-e, Barkis úr, azt kérdezi?
Azt gondoltam, enni akar valamit, és azért céloz Peggotty kedvességére, hogy újra megkínáljam.
– Nem arról beszélek – mondta Barkis úr. – Hogy van-e kedvese? Valaki, aki kísérgeti?
– Peggottyt?
– Ühüm – mondta. – Őtet.
– Ó, dehogyis! Peggottynak sohase volt kedvese.
– Csakugyan? – jegyezte meg Barkis úr.
Megint füttyentésre csücsörítette száját, de most sem fütyült, csak ült, a ló fülét bámulva.
– Egyszóval – jelentette ki végül Barkis úr hosszas tűnődés után – ő süti mind az almás lepényt, meg ő főz mindent, nem igaz?
Azt feleltem, hogy bizony így van.
– No jó – folytatta Barkis úr. – Akkor mondok a fiatalúrnak valamit. Talán eszébe jut egyszer levelet írni neki, nem?
– Egész biztos, hogy írok – feleltem.
– Úgy? – mondta, szemét lassan felém fordítva. – Akkor hát, ha levelet küld neki, írja bele, ha eszibe jut, hogy Barkis hajlandó. Megtenné?
– Hogy Barkis hajlandó? – ismételtem ártatlanul. – Ebből állna az egész üzenet?
– E-e-ebből – felelte fontolgatva. – Ebből. Barkis hajlandó.
– De hiszen holnap megint ott lesz Blunderstone-ban, Barkis úr – mondtam, és hangom megbicsaklott egy kicsit arra a gondolatra, hogy akkor én már milyen messze leszek onnan. – Sokkal egyszerűbben átadhatná az üzenetét személyesen.
Ezt az ötletemet azonban, fejét rázva, elvetette, és újra lelkemre kötötte előbbi kérését, mélységes komolysággal hangoztatva: „Barkis hajlandó. Ennyi az üzenet" – mire én készségesen vállalkoztam a továbbítására. S miközben a postakocsira vártam a yarmouthi fogadóban még aznap délután, levélpapírt és tintát szereztem, és levelet írtam Peggottynak, mely a következőképpen hangzott: „Kedves Peggotty. Épségben ide érkeztem. Barkis hajlandó. Mamát csókoltatom. Szeretettel, Davy. Ui. Azt mondja, nagyon szeretné, ha tudnád – Barkis hajlandó."

62-63. oldal, I. kötet, Ötödik fejezet - Elküldenek hazulról (Európa, 1981)

Kapcsolódó szócikkek: Barkis úr · Clara Peggotty · Copperfield Dávid
Sli P>!

A fuvaros gebéje, azt hiszem, a világ leglustább lova volt; fejét lógatva, olyan lassan poroszkált az úton, mintha örömét lelné benne, hogy megvárakoztatja azokat az embereket, akiknek csomagot visz. Sőt úgy képzeltem, ez a gondolat időnként hangos vihogásra késztette, bár a fuvaros azt mondta, csak az a baja, hogy kehes.
A fuvarosnak is az volt a szokása, hogy a fejét lógatta, akár a lova; álmosan bóbiskolt, és feje minduntalan előrezöttyent, miközben hajtott, könyökét a térdére támasztva. Azt mondom: „miközben hajtott”, pedig úgy vettem észre, a kocsi nélküle is eljutna Yarmouthba, hiszen a ló megtett mindent, amit tenni kellett. Ami pedig a társalgást illeti, fuvarosunk csak annyit értett hozzá, hogy hébe-hóba fütyörészett.

30. oldal, I. kötet, Harmadik fejezet - Változás (Európa, 1981)

Kapcsolódó szócikkek: Barkis úr · Copperfield Dávid ·
Sli P>!

[…] kétségtelenül rettentő boldogtalan lettem volna, ha nem találok menedéket azokban a régi könyvekben. Nem volt vigaszom rajtuk kívül, és hűségüket viszonoztam: újra meg újra elolvastam őket, magam sem tudom, hányadszor.

137. oldal, I. kötet, Tizedik fejezet - Nem törődnek velem, majd gondoskodnak rólam (Európa, 1981)

Kapcsolódó szócikkek: Copperfield Dávid · könyv · menedék · olvasás · vigasz
Sli P>!

Vajon én magam leszek-e saját élettörténetem hőse, vagy ezt a tisztet másvalaki tölti be: majd elválik – az itt következő lapokból kell kiderülnie.

(első mondat)

Kapcsolódó szócikkek: Copperfield Dávid
Sli P>!

– Már a londoni fogadóban is megmondtam neked, hogy néha terhére vagyok önmagamnak. […] Valósággal félek önmagamtól.
– Egyébtől se félsz, azt hiszem – mondtam.
– Talán nem, de könnyen lehet, így is éppen elég, amitől félnem kell – felelte.

288-289. oldal, I. kötet, Huszonkettedik fejezet - Régi helyek, új emberek (Európa, 1981)

Kapcsolódó szócikkek: Copperfield Dávid · félelem · James Steerforth
Sli P>!

– […] Megértettem célzásodat, szívem, és fájlalom, ámde úrrá tudok lenni fájdalmamon.

367. oldal, I. kötet, Huszonnyolcadik fejezet - Micawber úr kesztyűje (Európa, 1981)

Kapcsolódó szócikkek: Wilkins Micawber

Említett könyvek


Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Charlotte Brontë: A lowoodi árva
J. D. Salinger: Rozsban a fogó
J. D. Salinger: Zabhegyező
Jules Verne: Utazás a Föld körül
Daniel Defoe: Robinson Crusoe élete és viszontagságai
L. M. Montgomery: Anne otthonra talál
Jack London: A vadon szava
Jules Verne: Utazás a tenger alatt
Jules Verne: Nemo kapitány / 20 000 Leagues Under the Sea
Edgar Rice Burroughs: Tarzan, a dzsungel fia