Copperfield ​Dávid 85% 376 csillagozás

Nagyon szépen, részletesen bemutatja David Copperfield gyermekkorát. Nagyon szomorú, nagyon sajnáltam szegény fiút. Szép lélektani regény. Ennek ellenére mégsem lopta be magát a szívembe. Néha untam magam. Ráadásul nagyon furcsán lett vége, hiányérzetem támadt. A borítót pedig egyáltalán nem értem.

Twist Olivér párja. Átéltem minden pillanatát, szerettem. Realisztikus, valós korabeli történet.

Nagyon élveztem ezt a kis történetet. Dickens olyan gördülékeny stílusban írta meg, hogy öröm volt olvasni. Egy önéletrajz szerű élettörténet mesélést olvashattunk, melyben Dávis saját életét meséli el, annak viszontagságaival együtt, nem titkolva semmit, mindent úgy, hogy arra ő emlékszik. Dávid élete elég mozgalmas volt, mostani modern fejemmel csak csodálkozni tudtam, hogy naiv kis személyiségét hogy tudták befolyásolni és irányítani gyerekként, aztán mégis milyen bátor lépésre szánta le magát. Ma már furának tartjuk, ha valakit nem hagynak kibontakozni, ha lelkileg zsarolják, ha ennyire befolyással van rá a mostohája. A korrajz a könyvben igazán érdekes, a ruhák, a beszédstílus, hogy ki tegez kit.

Mindig úgy meglepődök, hogy régebbi korokban is használták már az „izé” kifejezést, mindig úgy gondolok erre, mint mai szó. Heep Uriást kifejezetten ellenszenvesnek tartottam, Streetforth pedig számomra egész a végéig kiismerhetetlen volt. A szereplők mindazonáltal jól ki vannak dolgozva, és szerethetőek, vagy épp ellenszenvesek, ahol annak kell lenniük.

Mindenképp ajánlom olvasásra, akár felnőtt fejjel is!

Blogbejegyzés:
https://habarkonyveskocsma.blogspot.com/2017/11/charles…

Kicsit meglapődtem hogy csak 84%-on áll a könyv. Szerintem sokkal többet érdemelne. „Nagyszerű alkotás.” Dickens nagyon jól leírja David életét gyerekkorától, és szinte úgy érezzük mintha személyesen is ismernénk. Lehet érezni a fájdalmát, az elkeseredettségét, és késöbb a boldogságát is. Nagyon sok szereplőt megkedveltem, és aki negatív szereplő volt, azt megtudtam gyűlölni. A tájleírások, vagy azok a mondatok amelyek a szerelemről, barátságról szóltak, nagyon tetszettek. Azt gondolom a középiskolában ajánlott irodalomként kellene számon tartani. Ajánlom mindenkinek. Szerintem a legjobb kiadás az 1981-es.Ne rettenjen el senki attól hogy 2 kötet, és kb. 700 oldal. Viszi az embert a történet.Engem legalább is vitt, és elvarázsolt. Köszönöm C.D!

Bár klasszikus, de C. D.: C. D.-jéről annyit tudtam, ami apró részlet a gimis angol tankönyvemben volt. Így most ismertem csak meg magát a történetet, ami ugyan kifejezetten jó, de nem az a fajta, amit a közeljövőben ismét elolvasnék. És ez a tény talán annak köszönhető, hogy a lelkem nem túl rózsás, mert a történet addig tetszett nagyon, amíg spoiler . Utána szinte csak érdekelt, mi lesz a vége, de maga az írás sokszor túl semmilyen volt nekem.

Bevallom, én ennek már olyan tízévesen nekifutottam, de körülbelül a vége előtt hatvan oldallal abbahagytam, hogy kit érdekel a felnőtt Copperfield Dávid, engem ugyan nem. Meg addigra már túl voltunk a csúcsponton spoiler, szóval mi jöhetett volna még. Pedig annyi baljóslatú előrejelzés van a kötetben, hogy most már érettebb fejjel joggal számíthattam arra, hogy azért történnek még dolgok – és aztán egyszer csak vége lett. Néztem, hogy azért merész dolog ennyi mindent az olvasó képzeletére bízni. Aztán sikerült szétválasztanom a lapokat, és a fülszövegből kiderült, hogy ez csak a történet első fele, de nyilvánvalóan az ifjú olvasók iránti tapintatból vagy nem tudom, a második rész el lett sinkófálva. Gondolom, az 1000 oldalas kiadásokban kellene keresnem.
Szóval most itt állok meglőve, kezemben egy fél történettel. Ráadásul egy elég nyomasztó regényről beszélünk. Leszámítva persze, amikor az alábbi jelenetet idézte fel bennem a Micimackó sorozatból:
Malacka: Micimackó olyan lágyszívű.
Tigris: Inkább lágy agyú.
És ez az ifjú Copperfield Dávidra is igaz.

Nem hiszem, hogy Dickens legjobb regénye lenne. Szerintem sok az áthallás a Twist Olivérből. Érdekes gyermekszemszögből nézni a 19. századi Angliát, ezt nagyon kedveltem benne. Sokszor mosolyogtam, vagy izgultam, hogy szegény Dávid nem érette, vagy nem jól értette a felnőttek ércelődését. Viszont kicsit kételkedem, hogy az aki ilyen sok megpróbáltatás áll ki, tényleg ilyen jóhiszemű marad….így legyen.

Olyan mély szeretet fűt, amit még nem éreztem könyv iránt. Sokat szerettem, de ez a történet valami egész mást mozdított meg bennem. Azt hiszem, testvérek lettünk a fiúval, miközben kibontakozott előttem a cselekmény, és megláttam benne önmagamat. Szinte pontról pontra újraéltem saját elnyomatásom, és öntudatra ébredésem történetét… Sokszor csodálkozva, volt, hogy elszoruló szívvel csuktam be egy pillanatra, hogy igazán felfogjam a szavakat, amelyekkel Copperfield Dávid megfogalmazta önmagát, s amiket én is használhattam volna saját magamra.
Mindenesetre ez a regény bizonyíték arra, hogy mind a rossz szándékú, mind a szeretetteljes, bátorító szavaknak hatalmas erejük van. És ideje belátnunk, minden ember rendelkezik azzal a képességgel, hogy befolyásolja egy társa sorsát pusztán annyival, hogy egyetlen szóval bírálja, vagy felemeli. Egész életeket tehetünk tönkre, akár egy nem szándékos, de rossz pillanatunkban is. Vigyáznunk kell egymásra! <3

Ezt a könyvet is sokáig tologattam magam előtt. Van egy is kettősség bennem, mert jobban tetszett, mint vártam. Főleg az első fele.
Ugyanakkor az anya viselkedése kiakasztott. Értem, hogy fiatal, meg özvegy, meg jött a sármos lovag off, de hogy volt képes így elfordulni a saját fiától, akit pedig a saját állítás szerint szeretett‽ És nem is egyszer hagyta cserben. Persze, az egy más világ volt, nem a felvilágosult 21. század, de azért lehetett volna némi tartása… Szegény fiú! Olyan kis naiv volt, ugyanakkor annyira bátor. És nagy szerencséje volt, hogy ott volt neki a „második anyukája”, Peggotty. Ő sokkal inkább viselkedett úgy, ahogy egy szülőnek kell.

Mint minden könyvét, ezt is nagyon élveztem, tetszett a naiv gyerekszemszög, bár így valahogy még jobban tudtam sajnálni. Hihetetlen, hogy mennyi viszontagságon megy keresztül David a könyvben de mégis töretlenül megy előre.
Tetszett a szereplők sokszínűsége, de leginkább Peggotty-ék lopták be magukat a szívembe, Steerforth-ot viszont nem tudtam megkedvelni a végére se.