Moonheart 1 csillagozás

Az olvasó embert sokszor lenyűgözik könyvek, van időnként, hogy egyes szerzők teljes életműve, de ritkán fordul elő, hogy megtaláljuk az íróban a rokon lelket. Ilyen nekem Charles de Lint, már eleve a műveit ihlető olvasmányai miatt, amelyek, úgy találom, szinte kivétel nélkül az én kedves olvasmányaim is, legyen az vers, regény, mítosz, mese vagy színdarab. És sokszor zene.

De Lint is keltamániás, mint én, pedig egyikünk sem dicsekedhet az ereiben folydogáló kelta vérrel. Csak a szívünk dobban úgy, vagy a lelkünk emlékszik. De Lint univerzális a keltamániában, elolvas és meghallgat, megtanul mindent, ami ezzel az áldással-átokkal együttjár. Ezért lett kelta tradicionális zenét művelő zenész, ezért szólnak a művei olyan képzelt világokról, amelyek felhasználják a mesés és mítikus ír, velszi, skót és manx, cornwalli és breton hagyományokat. És minden írását átszövi a misztikus tündéri dallam.

Ezt a könyvét – és a folytatását, a Spiritwalk címűt, – Robert Graves A Fehér Istennő című elmélkedése, és a velszi Mabinogion meséi ihlették, ezért az első oldaltól az utolsóig önzőmód úgy éreztem, kizárólag nekem írta, Graves ezen könyve nekem is bibliám. És természetesen a Holdról, a Holdnak, a Holdért szól.

Ami plusz, az indián sámánisztikus hitvilág megfeleltetése, összeszövése a kelta hagyománnyal. Úgy tűnik, előszörre legalábbis, hogy ez meddő kísérlet lesz, de nem, de Lint sikerrel járt. Úgy passzolnak a szálak egymáshoz, mintha eleve egyek lettek volna, csak az idő és a tér elválasztotta volna őket, ám de Lint erőfeszítései nyomán a szálak végül visszataláltak volna egymáshoz, hogy újra egybefonódjanak.

Maga a történet misztikus krimi, véres és kegyetlen gyilkosságok, rendőrségi nyomozás, paranormális kutatás a hatalom és az örök élet elnyerése érdekében a tét. Ám az események különös fordulatot vesznek, és átkerül a cselekmény az Alvilágba vagy Tündérországba, esetleg nevezhetjük az örök Vadászmezőknek is.

A legkedvesebb szereplőm a könyvekben a Tamson-ház, amely Ottawában áll – illetőleg nem áll, csak a szerző fantáziájában létezik, és most már az enyémben is. A Tamson-ház különös hely, átjáró a világok között, és nyugalmas kikötő azok számára, akik a „normális” való világban nem találják a helyüket. (Sanctuary, mint Kenyon Éjvadász-világában)

De a Tamson-háznak lelke van, bizonyos szempontból élőlény, mert a halott tulajdonosok lelkei beköltöznek a falaiba, és mint őrzők működnek. A ház kertje az ősi Erdő, az igazi korok előtti ősrengeteg maradéka, ahol a fák és virágok akkor nőnek és burjánzanak, ha a gondozójuk, Fred beszélget velük.

A másik kedvencem Taliesin, a velszi bárd, Merlin tanítványa, aki száműzöttként érkezik meg Amerika partjaira, illetőleg az itt létező Másvilágéra. Barátságot köt a manitoukkal, sámánokkal, és végül maga is manitouvá válik, amíg a kelta Paradicsomba bebocsáttatást nem nyerhet. Lenyűgöző gondolat. Az események során több manitouval, vagy a kelták szerint tündérrel ismerkedhetünk meg, és megdöbbentő, valójában milyen kevés a különbség a két teljesen más nép hitvilága között. Találkozunk persze a Holddal is, akit az indián népek sok alakban és néven tisztelnek, főként mint Varangy Anyót, de ő maga mondja, hogy kelta neve Brigid. És persze megjelenik Coyote is, őszinte derültségemre és örömömre.

De Lint csodát tesz velem, mert rávilágít bizonyos mitológiai összefüggésekre, melyek engem is éppen izgatnak, láthatóan igazán szívvel-lélekkel belevetette magát a kutatásba. És ő is Zöld Ember-függő. Meg is talált olyan alakokat, akiket én eddig még nem.

Szeretem de Lintet, mert a meséi nem nélkülözik a reális alapokat, a való világban történnek a dolgok, a mi korunkban, a mi problémáinkat próbálja megválaszolni. Az elidegenedés és a természet pusztítása ellen emel szót minden meséjével, mert Tolkien és Graves azok, akik a legmélyebben megérintették, akiktől a legtöbbet tanult emberként és íróként. És persze a zenétől, mindenfélétől.