A ​nevem Asher Lev (Asher Lev 1.) 92% 118 csillagozás

Nem akartam öt csillagot adni a könyvre, de nem tehettem mást, mert nagyon erős érzelmeket váltott ki belőlem. Először is irigyeltem Asher Lev tehetségét, és mindenki mást, aki tehetséggel, elhivatottsággal születik (mert én meg nem, vagy elvesztettem). Aztán dühös voltam a világon minden emberre, aki valamely hit, eszme (összegezve: bármely paradigma) előírásai alapján tönkretesznek gyerekeket, akikből nagy művész válhatott volna, de a verés, lelki terror, hatására jó (keresztények, zsidók, nácik, stb.) lesznek, mondjuk egy suszter (magával a mesterséggel semmi baj, csak azzal, hogy mi helyett lett az). Gyűlöltem és gyűlölöm ezeket az embereket, akik természetesen jót akarnak, mégis pusztítanak. Kellenek paradigmák, ezek nélkül nem lehet élni, de amikor belepréselnek valakit, levágják, fejét, lábát… A paradigmák tartják fenn a világot, de azok viszik előre, akiket végül mégsem sikerül belepréselniük. Bár a könyv fiktív szereplője kitör a világából, a szilánkok viszont mindenkit megsebeznek, őt is, ez törvényszerű. Hogy éppen haszid zsidókról szólt, számomra nem tett hozzá semmit, amikor Asher Lev pár évig nem festett, olyan volt, mintha a könyvben is leoltották volna a fényt, a vallási szakszavak sorjáztak egymás után, így már túl tömény és érdektelen volt. Abszolút nem érdekel, hogy akit bántanak, milyen nemzetiségű és hitű, csak az érdekel, hogy egy embert bántanak, és az sem érdekel, hogy akiket bántottak, most ők bántanak másokat. A múltbéli gaztettek senkit sem jogosítanak fel gaztettekre. Csak bántalmazó van és bántalmazott. Aki szerint a cél szentesíti az eszközt, az a szememben a semminél is kevesebb, akármilyen zászló, szent vagy épp modern szimbólum legyen a feje fölött.
Hát ilyen könyv ez. Zseniális.

Vannak döntések, amik egy életre szólnak. Ezért kell vigyázni velük. És hallgatni kell az okosabbra. Ha nem, úgy is jó. Akkor viszont vállaljuk tetteink következményeit. Vállaljuk a kockázatot, hogy a tűzön-vízen átvitt akaratunkkal, és azzal, amivé ez változtat minket, talán valami végzetest hozunk létre. Valamit, ami éppolyan jó, mint rossz. Ami pont azért olyan jó, mert rossz.
Mindenkinek magának kell döntenie a sorsáról. Ha kell, nemet mondunk, makacsok vagyunk, elutasítunk minden segítséget, minden jóakarónkat. De meg kell tanulnunk, mikor kell behódolni, mikor kell egy kicsit félretenni önös érdekeinket. Társas lények vagyunk, megismerünk embereket, szeretjük őket. És akiket szeretünk, azokért felelősséggel tartozunk. Megéri-e követni az álmainkat, valóra váltani őket, ha közben mindenkit, aki kedves nekünk, elmarunk magunk mellől?
Erről szól ez a könyv. Kérdéseket vet föl, amikre nem kapunk választ. Mert mindenkinek magának kell döntenie.

Azt hiszem, elmondhatom, hogy semmilyen művészi tehetség nem szorult belém. Az énekhangommal büntetni lehet, a hallásom sem túl jó; talán csak az emberi beszédben hallom meg olykor a hamis hangokat, de ott sem száz százalékos a találati arány. Nem tudok rajzolni, sem festeni. Irigylem Asher Levet, szánom Asher Levet. Az örömhozó, a fájdalmat okozó, a valóságot bemutató, öntudatvesztett művészetéért. Átok és áldás. „Legyen biztonságos utad!”

Ez a könyv úgy ment át rajtam, mint egy úthenger. Nagyon sokszor írom, hogy a lehető legfurább időben találnak meg könyvek. Ez is egy ilyen volt. Már rég óta a listán volt, de valamiért mindig hátra sorolódott. De most Fosse után kezdtem neki. A megfoghatatlan író után, aki a fény erejéről írt. És itt egy könyv a fény és árnyék küzdelméről, a jó és a gonosz dichotóm rendszeréről, ami nekem csontig, sejtig, szívig hatolt és minden porcikámban megérintett. A festészet miatt (mert én sokszor képekben gondolkozom). Az ábrázolásmód miatt (mert gyönyörűen vitte végig az ellentétpárokat). A vallás miatt. A tradíciók miatt. A hit és a közösség ereje miatt (megtartó és a kitaszító értelemben egyaránt). De leginkább a kétségbeesett kisfiú narrációja miatt. Mert olyan elszántsággal próbálja kitalálni a szülei óhaját, olyan akarattal próbálja gyógyítani a mamáját (és magát) és annyira igyekszik a belső hívások ellenére megfelelni, hogy azt nem lehet nem teljes erővel érezni és átérezni. Nagyon szeretném megölelni azt a kisfiút, aki ennyi félelemmel és kitartással küzdötte előre magát a tetőpontig. Ami szükségszerű volt és mégis könyörtelen. Amikor a repedésekből feltör a láva. A sebekből kiszivárog a vér. Mert a végletekig elfojtani nem lehet.

A könyv első fele nagyon untatott, idegesített. Nem értettem a sok terhet, kötelességet, az önfeladást. Nem értettem miért olyan az életük, amilyen, mit ad nekik az, amire én nagy mellénnyel azt mondtam: ketrec. Bosszantott, hogy egy gyereknek mekkora zsákot tesznek a hátára. Azt hittem sohasem fejezem be. Aztán valahogy lassan megszerettem a szereplőket, megszoktam a számomra idegen szavakat és alig észrevehetően kezdtem megérteni a gondolkodásmódot. Most, hogy befejeztem, hiányzik Asher Lev lelkiismerete, gerince, szülei és a vallása iránti szeretete.
Ez a könyv számomra a felnőttéválásról, önmagunk felvállalásának felelősségéről, a belső szabadságról szól és arról, hogy az életben mindennek ára van és a számlát mindig benyújtják.
Alig várom a folytatást.

Tényleg nagyon ütős lett a vége. Nem szeretnék Asher Lev helyében lenni.

Az eddigi értékelőkkel ellentétben nem voltam elájulva tőle, mégpedig az írásmód miatt. Tőmondatok és ismétlések tömege az egész, nagyon bugyutává válik tőle a szöveg. Lehet, hogy eredetiben jobb, de nem hiszem.
Maga a téma nagyon érdekes, de lehet, hogy elég lett volna, ha Potok az utolsó fejezetből ír egy novellát, mert az azt megelőző 200valahány oldal csak előkészíti a csúcspontot, nem igazán áll meg a saját lábán a szöveg.

Jó lenne a kiemelkedő festő szemével látni a világot.

Pont olyan, mint az áruházak önműködő ajtaja. Kinyílik, ha be vagy ki akarsz lépni, de rögtön bezárul mögötted, ha bementél vagy kijöttél belőle. Ha bent vagy, akkor össze vagy „zárva” mindazzal, mi benne van, ha kiléptél, akkor „kizárva”. Ennyi. Pont ilyen.

Nagyon tetszett, érdekes volt elölről végig, tanulságos és elgondolkoztató. Kedvenc.