Ház ​a domboldalon 7 csillagozás

– De azért az más, ha az emberből valaki lesz – mondtam halkan. – […] Ahhoz szerencse, bátorság, akarat kell. Különösen bátorság. Bátorság, hogy egyedül tudjon az ember maradni, mintha mások nem is léteznének, és csak arra gondoljon, amit csinál. És ne ijedjen meg, ha az emberek kutyába sem veszik. Évekig kell várakozni, aztán meg kell halni. Aztán, a halálod után, ha szerencséd volt, lehet belőled valaki.

72. oldal, HÁZ A DOMBOLDALON, VIII. (Magvető, 1981)

Aztán hozzám fordult: – Nem ismerem magát. Maga kicsoda? Ja, te vagy a gitáros? Téged még nem vágott át Lubrani?
– Autószerelő vagyok – válaszoltam –, csak franciakulcson játszom.

264. oldal, A TÁRS, IX. (Magvető, 1981)

– A sivatagban vannak keselyűk – mondta Dino –, s azok temetik el a holtakat.
– Megeszik őket – helyesbítettem. Nevetett.

45. oldal, HÁZ A DOMBOLDALON, V. (Magvető, 1981)

[…] láttam az ismeretlen halottakat, a Saló-i köztársaság halottait. Ezek ébresztettek fel. Ha az ismeretlen, az ellenség ilyen a halálban, ha megállíthat bennünket és az ember fél átlépni rajta, az azt jelenti, hogy az ellenség még legyőzve is valaki, hogy miután az ember kiontotta a vérét, ki kell engesztelni, legalább egy szót kell szólni hozzá, s igazolni azt, aki kioltotta az életét. Vannak halottak, amelyeket nézni is megalázó dolog. Többé már nem idegenek tőlünk; az ember nem érezheti úgy, mintha véletlenül bukkant volna rájuk. Az embernek az a benyomása, hogy ugyanaz a sors, amely ezeket a testeket földre terítette, minket meg odaszegez melléjük, s kényszerít, hogy nézzük őket, hadd teljék velük a szemünk. Nem a félelem, nem a megszokott gyávaság ez. Az ember megalázottnak érzi magát, mert tudja – szemével látja –, hogy a halott helyén akár ő is ott lehetne: nem lenne semmi különbség, és ha még élünk, azt ennek a beszennyezett halottnak köszönhetjük. Ezért aztán minden háború polgárháború: minden elesett hasonlít ahhoz, aki életben maradt, és magyarázatot kér tőle.

184-185. oldal, HÁZ A DOMBOLDALON, XXIII. (Magvető, 1981)

– […] ér-e valamit, ha az ember folyton ugyanazt olvassa?
– Imádságról lévén szó […], nem számít az újdonság. Ugyanaz lenne, mintha nem akarnánk elfogadni a nap óráit. Az év forgásában benne foglaltatik az egész élet. A mező is egyhangú, az évszakok is mindig visszatérnek. A katolikus szertartástan az esztendő múlását követi, és a mezei munkálatokat tükrözi.

149. oldal, HÁZ A DOMBOLDALON, XVIII. (Magvető, 1981)

Rómában nem élhetsz szeretkezés nélkül.

– Ha tényleg diák voltál – kérdeztem –, és apád polgár volt, hogyhogy velük dolgozol? Miért kellett megszöknöd? Nem felel meg neked, ha Olaszországban fasizmus van?
– Minden osztályban vannak bolondok – felelte. – Ha nem így lenne, még a Római Birodalomnál tartanánk. Ahhoz, hogy a dolgok megváltozzanak, bolondokra van szükség.

346. oldal, A TÁRS, XIX. (Magvető, 1981)

Milónak Genovában volt egy barátnője, beköszönt hozzá. Magamra maradtam azokban az utcákban, és éjszakáig kóboroltam. Olyan szél volt, hogy kicserepesedett a szám, és most bizony lehetett érezni a tenger szagát. Sötét volt, és a sikátorokban himbálóztak a lámpák. Tulajdonképpen a tenger szaga Torinóra emlékeztetett, amikor fenn a hegyekben havazik és tiszta az idő. Harapdáltam azt a szagot, mint egy kutya, és a teraszt kerestem, ahol Lindával voltam, a kocsmát. Linda bennem lüktetett, a véremmé vált, de a tengert egy másik teraszról pillantottam meg.

273. oldal, A TÁRS, X. (Magvető, 1981)

Vannak napok ezen a tar mezőn, amikor séta közben megrezzenek: valamelyik száraz fatörzs, fűcsomó, sziklagerinc hirtelen olyannak tűnik előttem, mint a kiterített holtak. Az ilyesmi mindig megeshetik. […] A nap egy részét a konyhában töltöm, a cserépmozaikos hatalmas konyhában, ahol a háziasszonyok – édesanyám és nővérem – befőttet raknak el. Apám jön-megy a pincében, mintha csak az öreg Gregoriót látnám. Néha arra gondolok, hogy megtorlás, szeszély, valami rossz sors szétzúzhatja a házat, és négy beomlott, megfeketedett fal marad csak utána. Sokkal megtörtént már. Mit tenne apám, mit szólnának hozzá az asszonyok? Azt szokták mondogatni: „Abbahagyhatnák már egy kicsit”, és számukra a partizánharc, ez az egész háború csak legények veszekedése, amilyen valamikor a búcsúkon volt divatban. Ha a partizánok lisztet vagy lábasjószágot rekvirálnak, apám azt mondja: – Nem igazságos dolog. Nincs rá joguk. Kérnék inkább ajándékba. – Kinek van rá joga? – mondom neki. – Várd meg, míg az egésznek vége lesz, és akkor majd meglátjuk – válaszolja.
Én nem hiszek benne, hogy vége lehet. Most, hogy láttam, mi a háború, mi a polgárháború, tudom, hogyha egy napon vége lenne, mindenkinek azt kellene kérdeznie önmagától: – És az elesettekkel mit csinálunk? Miért haltak meg? – Én nem tudnék mit válaszolni rá. Legalábbis most nem. És azt sem hiszem, hogy mások tudnának. Talán csak egyedül a halottak tudják, és csak az ő számukra ért véget igazán a háború.

185-186. oldal, HÁZ A DOMBOLDALON, XXIII. (Magvető, 1981)

– A béke olyan, mint a madár. Jön és már itt sincs.

91. oldal