Jákob ​botja 79% 23 csillagozás

Képzeljünk el egy tengerészt, aki épp egy kiadós hajótörésből tért haza, és már vagy egy éve nem látott élő embert. A partra vergődve elkapja az első útjába tévedő járókelőt – téged, kedves Olvasó –, beráncigálja egy matrózkocsmába (a falakon cápaállkapcsok, kitömött kardhalak és szkúnereket ábrázoló olcsó nyomatok), ott pedig elkezdi elmesélni neki az egész életét. Ha ezzel megvagyunk, nagyjából képbe kerülünk az ügyben is, hogy mit éreztem e könyv olvasásakor: szórakoztatott, időnként izgalmas is volt, de azért gyakran eszembe jutott, hogy jobb dolgom is lenne.

Centauri úgy tűnik, azt tűzte ki célul maga elé, hogy átértelmezi a nagy amerikai klasszikusokat. A Jégvágó-ban a Salinger-főművet kísérelte meg újrahangolni*, itt pedig a Jack London-mítoszt forgatta át magyar kortárs irodalomba. Amíg viszont előbbi könyv konkrétan kiverte nálam a biztosítékot, addig ezzel egészen jól megbarátkoztam. Bár látszik, hogy Centauri továbbra sem a feszes regényszerkezetek Paganinije, de jóval kevésbé hullik szét a szöveg atomjaira, mint ott – talán mert az író London feleségének visszaemlékezéseiből építi fel a cselekmény gerincét, és ez végig valamiféle mankóként szolgál. Másrészt meg merem kockáztatni, hogy Centaurinak kifejezetten jól áll ez a kalandregény-zsáner, ha rosszindulatú akarnék lenni, azt mondanám: nagyon jó Cserna-Szabó válhat még belőle. Messze nem hibátlan persze. Egyrészt időnként nagyon túlerőlteti ezt a „kemény lácsó legény vagyok én, a tajtékos óceán gyermeke”-stílust – de ez tulajdonképpen passzol Jack London életeseményeihez. Azt már kevésbé értem, miért kellett beleírni a regénybe London összes szexuális fantáziáját** a forróvérű könyvtároskisasszonytól kezdve az engedelmes japán gésáig… de hát lehet, pont ez hozza majd be a rajongókat. Főhajtás Lakatos Levente felé, mit tudom én. Szóval figyelemreméltó könyv, a kalandregények barátainak kifejezetten ajánlom. Nem katarzis, de szórakozás.

* Bár @szigiri szerint inkább vonnegutos, mint salingeres, de ez nem feltétlen engem cáfol. Lehetséges, hogy inkább Centauri kísérletének kudarcát jelzi. (Amúgy meg én nem éreztem kézzelfoghatónak a párhuzamot.)
** Á, dehogyis London fantáziái ezek. Inkább Centauri kamaszálmaiba nyertünk általuk betekintést***.
*** Ez a cím is szerintem egy fallikus utalás. Amúgy meg ha kiderül, hogy Centauri igazi neve Jákob vagy Jakab, hát én lefejelem magam. Valahogy.

„Tovább olvastam, és pár perc múlva a könyv ép ésszel fel nem fogható, démonikus erővel bekebelezett. Körbevett, bekerített, lekötözött. Etette-itatta magát, hol szelíden, hol a legvadabb erőszakkal.”

Ez az idézet magában a könyvben található, s Jack gondolatait tükrözi, amikor kedvenc olvasmányát, Herman Melville: Moby Dickjét olvasta. Olvasás közben pontosan így éreztem én is: megmagyarázhatatlanul gyorsan megkedveltem Jacket, pedig ő már az elején is leszögezte: „Nem azért jöttem, hogy szeress, mindössze azt akarom megtudni, van-e még egy dobásom.”

Talán nem az volt Jack célja, hogy megszeressük, mégis jó néhány eszközhöz folyamodott, hogy ez sikerüljön. Kezdem azzal, ahogyan beszélt. Engem szólított meg, az olvasót, nekem mesélt mindvégig, olyan közel éreztem magamhoz, mintha leültünk volna egy kikötőbeli csehóban két kupa bor mellett, és úgy hallgattam volna a sztorizgatását. Közvetlen volt, megnyerő és hiteles, az a fajta mesélő, aki odaszögezi maga elé a hallgatóságát. Nem fecseg feleslegesen, de nem is szűkszavú.

Emellett Centauri nem csupán az elbeszélő stílusával, hanem magával a történettel is maga mellé állított. Bár a fülszöveg felhívja a figyelmünket arra, hogy a regény nem Jack Londonról szól, hanem arról, hogyan lehet Jack Londonná válni, azért el kell, hogy mondjam, a történet váza mégis az ő életrajzából áll. És mi a recept? Először is szükség van hozzá egy hatalmas tudásszomjú és szeretethiányos kamaszra, akinek az anyja fontosabbnak tartja a spirituális szeánszait, mint azt, hogy mi legyen a család vacsorája (vagy hogy legyen egyáltalán). Kell még egy apa is, aki igyekszik a gyerekek kedvében járni, de az anyával nem mer szembeszállni, így hát John Griffith (aki csak később vette fel a Jack London nevet) számára a gyermekévek kemény munkával teltek: volt újságkihordó, dolgozott konzervgyárban, majd – miután világos lett, hogy számára nincs esély a középiskolára, mert a családja támogatására nem számíthat – elhagyja a várost. Előbb a szárazföldön bolyong, csavargókhoz csapódik, harminc napra emiatt börtönbe is csukják, majd tengerre száll, és a Red Snow fedélzetén eljut egészen Japánig.

Mindeközben természetesen a nők is fontos szerepet játszottak az életében, elsőként Ina Coolbirth, a könyvtáros-tanárnő, aki mellett a hatalmas korkülönbség ellenére férfivá válik, hosszú, szenvedélyes, Jack egész életére meghatározó kapcsolat alakul ki kettejük között. Később a fiatal és vak, de szépséges Mia mellett is – akit az első hajója, a Zenebona megvásárlásával kapott „bónuszként” – sokat gondol a könyvtárban töltött időkre. Japánban pedig a maiko (tanuló gésa) Chieka az, aki annyira megdobogtatja a szívét, hogy – szakítva a japán tradíciókkal – ő végzi el rajta a mizuage szertartást.

Nyomor, kemény fizikai munka, könyvek, szerelem, kalandok, csavargás, börtön, matrózkodás. Ezek hát egy kiváló kalandregény hozzávalói. Mindehhez szükség van még egy olyan remek „szakácsra”, mint Centauri, aki mindezt igazán ízlésesen tálalta nekünk. Ínyenceknek kitűnő – bár mérete miatt kissé megterhelő – falat! Vigyázat, mellékhatásai lehetnek: érzelmesebb olvasók számára időnként torokszorító lehet, súlyosabb esetben sokaknál előfordulhat ellenállhatatlan vágy valamelyik Jack London regény, illetve Centauri előző műve, a Jégvágó elolvasására.
http://www.ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2016-05…

„Semmilyen szél nem kedvező annak, aki nem tudja, melyik kikötőbe tart.”
„A cselekmény alapjául Jack London özvegyének visszaemlékezései szolgáltak”- a titokzatos szerzőnek. Nagyon részletes, az elején különösen hosszadalmas leírás egy fiú kalandos férfivá éréséről és az útról, ahogy ezt eléri. Egy nehéz gyermekkor, különösen problémás anya mellett életben maradni sem volt könnyű feladat, nemhogy írói sikereket elérni. A könyvek, az olvasás, a könyvtár, a mindennapi életben való talpraesettség fontos a főhős életében. Sok segítője akad a küzdelemben, különösen a nők lendítik előre. Jó tollú szerző Centauri, kalandregény ez az élet, amelyet felvázol, de néhol vontatott, néhol meglendül a cselekmény, csodás véletlenek játszanak közre. Kicsit rövidebb is lehetett volna a történet, de lehet, hogy akkor talán kevésbé éreztem volna át a főhős szenvedéseit, megpróbáltatásait. Majdnem a kötet végéig kell várni az első írói sikerekre, de addig számtalan veszélyes kalandon kísérhetjük keresztül a főhőst, aki első személyben számol be arról, mesél nekünk, hogyan vált íróvá, hogyan lett Jack London. A történet ott marad abban, ahol még minden lehet, többfelé ágazhat az élettörténet.
A jó címadás fél siker, csak a kötet vége felé található a megoldás a szerző választására https://moly.hu/idezetek/749027

Abszolút tudatlanul, teljesen készületlenül kezdtem hozzá az olvasáshoz. Nem találkoztam még az íróval, a nevével se, és bele se néztem a fülszövegbe. Kinéztem egy tételt a Magyar széppróza 2016 listáról, levettem a könyvtárból a polcról (kissé kalandosan, mert összekevertem az író nevét és a címet, és a J betűnél kerestem Jákob …: Centauri című könyvét…), hazavittem, és nekiláttam.
Ezért aztán nem csoda, hogy nem túl gyorsan esett le a tantusz, miről van/lesz itt szó. Az első 100 oldalon majdnem belehaltam az unalomba, törtem a fejem, minek olvasom én ezt, egyáltalán hol rejtőzik ebben a magyar széppróza… Aztán valahol elkezdett érdekelni a történet, magával ragadott a nagy dumaáradat, és csak ültem, és hallgattam, hogyan mesél Jack és Centauri. Vagy Jack. Vagy Centauri. De mindegy. Kicsit Nagyon sokallottam a könyvben részletesen és kimerítően felleltározott szexuális élményeket, ezekben inkább az író vágyképeit fantáziáját véltem felfedezni, mint magát Jack Londont.
Egyébként pedig ahhoz képest, hogy az eleje halálosan unalmas volt, hogy a téma teljesen hidegen hagy, hogy nem vagyok Jack London rajongó – egész élvezetes volt.

U.i.: Egyszer már le kéne vennem a polcról a lassan 50 éve ott porosodó Moby Dick kötetet…

Egy önmagát, saját útját kereső, nonkonformista lázadó regénye, egy otthonát kereső otthontalané. Egy szirének közt lavírozó, úton levő elmés, leleményes kamasz Odüsszeuszé. Egy mások gátlástalan átverésétől, kihasználásától vissza nem rettenő, angyal-démonával megküzdő, nevét megváltoztató Jákobé. Meg persze az első személyben megszólaltatott Jack Londoné, azé, aki épp szabadulni igyekszik John Griffith nevű önmagától, miközben merészen belevág a spiritualizmus és a kapitalizmus hullájának boncolgatásába. Az más kérdés, hogy ez mennyire sikerül is neki. Amit viszont kétségtelenül tud: dumálni. Lélegzetvétel nélkül, megállíthatatlanul, ráadásul közvetlenül nekem, a megszólított olvasónak. Bár a regény elején nagyon messziről indulunk, és bizony erős késztetést érez az ember arra, hogy faképnél hagyja ezt a csavargó dumagépet, lassan érdekelni kezdi a történet, a mesélő alakja (meg ahogy ez ravaszul még ezt is belekalkulálta a képbe). Később azonban csillapodik a kíváncsiság, és minden kaland ellenére unalmassá kezd válni Jack sztorizgatása. Pedig keresztül-kasul vezet Amerikán, óceánokon, konzervgyári kulimunkások, újságkihordók, kalóz-csempészek, könyvtárak és olvasókörök világán. Valamiért mégsem éreztem igazinak a kalandot, és minduntalan ott kísért bennem a gyanú, hogy engem is megpróbál átverni a gyerek. Bár régen olvastam Jack Londontól, hangját nem tudom összeegyeztetni az itt megszólalóéval. Ez utóbbit nem érzem hitelesnek, elsősorban azért, mert túlságosan is hangsúlyozottan mai. A megidézett kor és a nyelvi regiszter annyira más síkon helyezkedik el, hogy gyakran figyelmeztetnem kellett magamat arra, hogy a 19. századi Amerikában vagyunk.
Ha ebből a szempontból nem is sikerült túl jól a tér-idő meghatározás (vagy tudatosan alakult volna ilyen zavarossá?), a Jákob botja elsősorban egy korabeli kamasz életének lehetőségeit próbálja betájolni, mozgásterét, az irányt, amelybe elindulhat a sosem volt, de vágyott otthon felé. Kissé sablonosra sikerült, tipizált szereplői – úgy a női, mint a férfi figurák – egy-egy állomást, kikötőt jelentenek ezen az úton, egy-egy magatartásformát, értékrendet. Vannak kikötők melyekbe Jack szívesen vissza-visszatér, vannak, melyekben kényelmesen elidőzik, és olyanok is, melyeket következetesen kerül. Biztonságot adó, ám életveszélyes botjával felvértezve hol szent helyekre vándorló zarándok, hol ólmosbottal lesújtó barbár, hol rejtett bicskával védekező ügyeskedő, hol sétapálcával olvasókört látogató irodalmár. Bár nyakasan ragaszkodik függetlenségéhez, mindenhová egy-egy emberi kapcsolata vezérli vonzás vagy taszítás formájában, és bármennyire is ódzkódik az ismert helyzetektől, a (gyakran ősi) mintáktól, valahogy mégsem sikerül szabadulnia tőlük. A történet során többször is „újjászületik”, válik előbb gondoskodásra szoruló csecsemővé, gyerekké, majd férfivá, miközben átéli az egyedülléttől való félelem szorongását is.
A mottók és a narratíva motívumhálózata révén a regény többet ígér egy kaland vagy akár egy fejlődésregénynél is. Elsősorban a bibliai utalások spoiler sejtetik, hogy talán mélyebb, a lét komolyabb kérdéseit is firtató kísérletről is szó lehet itt. Az elképzelés nem lenne rossz, ha Jack mesélőkedve valahogy megfelelő medert találna magának, és nem áradna ki néha veszélyesen az olvasóra nézve. Ha kellőképpen sikerülne fókuszálnia és betartania az arányokat. Ha időnként ellen tudna állni a csábító sziréneknek. Ha kevesebb lenne az öncélúságból, a szerep túljátszásából, az egyenetlenségből. Bevállalja hetykén-merészen a dagályosságot (főként, hogy a szürkék a hajósbibliát, a Moby Dicket is annak tartják, és ugye én nem leszek a szürkék hegedőse…), és közben posztmodern(kedő) játékot játszik. Egyszerre túl sok és túl kevés ez a regény, túlírt és mégis, az engem érdeklő momentumaira, dimenzióira túl kevés hangsúlyt fektet. Kalandregényként viszont egész jól működik, persze ha túl tudja verekedni magát az ember az első jó pár oldalon.

Van ebben a könyvben egy vágy és figyelemre méltó igyekezet a szépirodalom felé, ami ráadásul a cselekményen és a főhősön keresztül hatványozódik. Ez a Johnny fiú mást sem akar, mint íróvá válni. spoiler Illetve akar egy csomó mindent. És Centauri remekül ábrázolja az alig felnőtt csapongását, aki még menne haza, ha lenne hova, és járná a saját útját, ha tudná merre is kell mennie. Szerencsére akadnak fix útjelzők: John olvasmányai. Ezzel rendben is volnánk, maga a Jákob botja kötet is útmutató akar lenni, hiszen a borítón ez a mondat szerepel: arról fog szólni;), „hogyan lehet Jack Londonná válni” . Ehhez az üzenethez az olvasói pozícióm ideális, mivel vajmi keveset tudok Jack Londonról, így a fikció vihet, amerre csak akar. Ráadásul a rafinált kerettörténet rögtön kialakít egy bizalmas viszonyt: máris együtt kocsmázunk Jackkel (John Griffith jobban kedveli, ha a maga választotta néven szólítják), aki Te -ként fordul hozzám, életét cérnaszálon megtartó titkokat, kalandokat mesél el nekem. Mit mesél, löki a szöveget, ismétlésekkel és túlzásokkal, ami egyrészt hitelessé teszi az elbeszélői hangot (a srác 16 éves korától megélt három évnyi sztoriját ismerhetjük meg), másrészt sokszor a túlírtság mezsgyéjére táncoltatja a regényt. A megelevenített 1890-es amerikai kikötői hangulatot nagyon szerettem, a felvonultatott izgalmas karakterek jellemének kibontásánál ugyanakkor bőven maradt hiányérzetem (ezért érzem a fülszöveg családregény címkéjét erős túlzásnak), ahogyan a mágikus realizmusba való belekapásnál szintén. Utóbbi felbukkanását általában üdvözlöm, sokszor tapasztalom, hogy az ilyen elemeken keresztül jut friss lélekzethez* a posztmodern. Sajnálom, hogy ezúttal inkább csak díszletként van jelen.
Egy könyv, ha kérdést tesz fel benned – melyik az az érettségi szint, ahol az öntörvényűség átlép valós felnőtt szabadságba, ahol nemcsak tenger van, de kikötő is akad? –, mindenképpen ajánlható. Olvassátok!

*spoiler

Lenyűgözően eredeti, élni, tapasztalni. Kalandok tengeren és szárazföldön, utazás a férfivá érés felé.
http://gaboolvas.blogspot.hu/2016/03/jakob-botja.html

Nekem ez tetszett. Olyan tutyimutyin macsós…

Megyek Friscóba, ahol még egyszer sem haldokoltam.

Irodalmi értékének megítélését meghagyom a hozzáértőknek, minthogy azonban annak idején legalább ötször elolvastam az Aranyásók Alaszkábant (A vadon szavát csak háromszor), egy Jack London életrajzi művet semmiképp sem hagyhattam ki, még akkor sem, ha nem életrajz, és voltaképpen nem is Jack Londonról.

Talán felülértékelem eme bőkezű csillagozással, de nálam magabiztosan nyert. Mélyen keserű és nem ritkán bizony fájdalmasan dühös könyv pedig, az otthontalanság otthonának húsba vágó érzékenységű ábrázolásaival.
Lilaködös fiúfantáziából kevesebb is elég lett volna, és hezitáltam a négyésfeledik csillagnál a mértéktelen ivászat miatt is, de erkölcsnemesítő, népnevelő célzatot vélek kihallani abból, ahogy ehhez a kérdéshez közelít, így felfelé kerekítek.

Hogy posztmodern volna? 5%-ban JL vendégszövegeket tartalmaz.
A többi egy proletársorba kényszerült lángelme, avagy egy írói ábrándokat dédelgető John Fowler (nevezzük akárhogy) kalandjai, amidőn lehúzza őt a gaz.

Ezen előzmények után https://moly.hu/ertekelesek/2299814 már kapva kaptam ezután a frissen sült és ugyancsak Jack London életét feldolgozó kötetért.

Elöljáróban (igen, ez a sokévi átlagnál most egy picit hosszabb lesz) nagy örömmel dobom magasra végre ezt a szókészletem raktárából vett jelzőt: Parafrázis. Nem tehetek mást, mivel tökéletesen erről van szó, annak minden ódiumával egyetemben. Ami egyértelműen azt hozta, hogy Mrs. London életrajza után már nagy felfedezést ez a kalandregény nem adhatott számomra. Helyénvaló ez a műfaji behatárolás, hisz kedves íróm korai, kalandokkal leginkább bővelkedő életéveit követhettem ezúttal nyomon. Amelyben pölö az alaszkai aranyásás sajnos nem is férhetett el. És azt gyaníthatom ez egy nagyobb terjedem megvágásának* és az írói koncepció** érvényesítésének okán történhetett így.
A dominanciákat illetően el kell ismernem, hogy a címválasztás valódi telitalálat tetszetősen áthallásos, és kellőképpen szemléletes is. Másik hangsúlyos komponens a narratíva, amely kapcsán nem eldöntött kázus, hogy Jack az olvasónak (nekem) mesél, vagy hogy egy többlépcsős triplázás folyamatában egész egyszerűen tollba mond. Mindenesetre a forrásmű textúráival szemben ezzel az átdolgozással egy sokkal frissebb, a megfogalmazás tekintetében pedig sokkal életszerűbb hatást kaptam. Viszont ezen írói törekvés és a fiktív elemekkel tarkított életrajzi kiegészítések miatt az autentikus J.K. szövegeket már nehezen értem tetten, amit bántam ugyan, de nincs mit tenni: hisz műfaji sajátosság, ez is. Az élvezeti érték lobbistájaként ánblokk olybá kellett vennem, hogy egy totálisan hiteles mesélővel van dolgom. :) És ez ha jobban belegondolok felveti egy fedőnévvel dolgozó író szavahihetőségének a kérdését is. De mindezt már csak azért dobom fel, hogy magam is aláálljak. Mert azt hiszem könnyebb manapság egy ilyen könyvet az alkotói anonimitás pikantériájával piacra dobni. Közben pedig valódi nevet szerezni a kortárs magyar összképszettben. Ez a munka lehetőséget ad erre. Szeressétek.

De ki vagyok én, hogy itt dobálózok a szavakkal. Már csacsi öreg medvénk is megmondta valakinek lennie kell valakinek, hogy valakivé válhasson.*** És nekem csak az a bajom ezzel az egésszel, hogy nem láttam meg azt a bizonyos Valakit. A történet vége felé mintha már észleltem volna, de sajna az is csak fantomképnek bizonyult. Egy ódivatú szöveg aktualizálásán túl nem jött át szinte semmilyen üzenet. (Azér' a végén, ott tényleg volt valami/valaki.) Persze lehetséges, hogy jobban kellett volna figyelnem. Akkor bocs(!). Ezzel most már nincs mit tenni. Talán jobb is, ha mára már dobbantok. :)

*Centaurinak így is mintegy 560 oldalt tett ki, az ami Mrs. London vékonyabb könyvű írásának a felét sem tette ki.

**vö. dramaturgia

***vagy valami hasonló